Álmomban találkoztunk. Csinos voltál. Azt hiszem, hosszú hajad volt, ami a jelen körülményekhez képest szokatlannak mondható. Persze nem kezdtem el kötekedni, előbb kivártam türelmesen, mit szeretnél mondani. Miért keresed a társaságomat, mikor épp aludni szeretnék? Elkezdtünk sétálni. Egy fiktív város volt, hosszú, kihalt, egyenes utcákkal. Aztán kisétáltunk egy hídra. Az építmény alakjára, színére nem emlékszem, csak arra, hogy köd volt. Pár méternél tovább nem is lehetett látni. Kabátot viseltél, viseltünk. Te feketét, mint mindig, én nem tudom, milyet, de az enyém is kényelmes volt, nem fáztam benne. Persze egy pillanatig sem gondolkoztam el azon, hogy az ember álmában nemigen szokott fázni. A számból cigaretta lógott és a szél összekócolta a hajamat, sálat is viseltem, színes volt, szóval kinéztem. Vidámak voltunk, privát információkat cseréltünk úgy, mint ha minden nap ezt tennénk. Elmélyülten, mindent és mindenkit kiparodizálva, mint ha ez lenne még mindig a természetes és a megszokott. Elmeséltem mindent, ami csak eszembe jutott a múltból, de mikor felfogtam, mit is beszélek, azon kaptam magam, hogy olyan dolgokról járatom a számat, amikhez egyrészt semmi közöd nincsen. Másrészt az általam említett dolgok még meg sem történtek. Valószínűleg a mostani énemnél idősebb is voltam. Ugye milyen idióta blogbejegyzéseket írok újfent? 😀 Persze kihangsúlyozom, hogy ez csak egy álom volt. Egy olyan álom, mely után felébredve még én is nevettem, mert pár pillanatig még emlékeztem azokra, amikről társalogtunk, oly ártatlanul s önfeledten. A víziót talán definiálom később, a tartalom meg már úgyis mindegy lesz. Az viszont érdekes volt, mikor magában az álomban rájöttem, hogy ezt csak álmodom. Megálltam a hídon. Odaballagtam a párkányhoz és bámultam a víz irányába – a ködtől nem lehetett látni a vizet. Te megszólítottál, kérdezted, miért hallgattam el hirtelen? Makacsul hallgattam. Egy szót nem bírtam kinyögni, hirtelen azon kaptam magam, rád se bírok nézni, és ez már kezdett ismerős lenni, kezdett hasonlítani a valóságra. Viszont továbbra is kértél, kérleltél, hogy legalább nézzek rád, mikor hozzám beszélsz! A végén már káromkodások is voltak. Szidalmak. Változatlanul bambultam ki a fejemből. Pedig már sírtál. Zokogtál. És ez a dráma bármilyen hasogató volt, mégis megadta azt a nyugalmat számomra, amit a felismeréstől szoktam kapni. A felismerése annak, hogy mi nem leszünk ezen a hídon és nem fogunk soha többé elmélyülten társalogni semmiről sem. Akár a valóságban. Ez az álom, ez a ködös álom lassan a végéhez közeledett. Miután abbahagytad az álombalhét, mellém léptél, szép kezeidet tördelve közelebb hajoltál hozzám, hallottam a levegőt beáramlani az orrodon és a híd egyik gerendája vagy kőlemeze megcsikordult, ahogy a cipőd talpa elfordult rajta. Közel hajoltál, hogy az illat is eszembe jusson, és suttogó szavaid fülsüketítőnek tűntek a súlyos némasághoz képest. Azt mondtad; Most mennem kell. Akkor… megyek. Szia… Megvártam, míg elhalnak lépteid. Aztán vettem egy nagy levegőt, és felébredtem. Fogmosás után, mikor az arcomat beletöröltem a törülközőbe, azt motyogtam magamban: Szia…
