Címke: hangulat

Már azon se csodálkoztam, hogy a CD árus kiköpött úgy néz ki mint David Bowie. Ami már meglepetést okozott, hogy a Fatboy Slim CD mellékletét lapozva ölembe pottyant a lapok között felejtett Teszkós blokk, persze előfordul az ilyesmi, de akkor is, épp megvetted azt, amit ő vett három karton macskaeledellel és egy jégkrémmel együtt, feleannyiért. Nem mint ha kifogásolnám a macskaeledelt. Viszont ma súlyos tényező már ha csak felhozod magát a szót. Látom magam előtt a börtönaktákat, „macskaeledel csempészet miatt életfogytiglan” vagy macskaeledel birtoklásáért száműztetve. Miközben gondolkozom ezen, beállok a villamos megállójába. Mögöttem az öreg bácsi fenomenális tényt közvetít élettársának: Képzelje el Magdika! Tegnap kimentem a hév elé… és Jött!
Úgy érzem,  Feri bácsi közleménye nem csak úgy, de gyökeresen változtat az élet lényegén: mert a hév valóban jött, és ott, és akkor, és csak a Feri bácsi tudja, ez mekkora érték manapság, amikor amúgy is úgy kell vigyázni a sok macskaeledel-dílerrel.

Aztán a villamos is jön. Szép, légkondis, hatalmas, sárga négyeshatos siklik eléd alig két centivel magasabb küszöbökkel mint maga a járdaszegély. Oly gyönyörű műalkotás ez a kombínó, hogy csaknem beleszédülsz a humán kreativitás pompájába. Mily gyönyörűséges, ahogy gombnyomásra pattannak szét a páncélszerűen összekoccanó, dupla falú üveggel bélelt ajtólemezek. Feri bácsi is abbahagyja a a hév teóriáját, mikor felcsendül egy Női hang valahonnan felülről, a mézédes tónusok legszebbikével: “A következő megálló az Oktogon.”
A hibátlanság profilja abban a pillanatban semmisül meg, mikor a mellettem álló, italtól bűzlő, rohadásszínű fogsort viselő tépett hajú ember, akinek egyik lába tíz centivel rövidebb mint a másik mert egyszer elaludt a metró párkányán, most beszélni kezd hozzám, a hablatynak pont azon részét lehet érteni, mikor azt mondja: Én nem akartam megölni senkit!
Az ajtók a jobboldalon nyílnak – mondja fölöttem az angyali hang, mely ezúttal már nem úgy hangzik mint a frissen behűtött eperpuding egy nyári délutánon – ezúttal sokkal inkább egy baljóslatú, rémálomszerű látomásom támad a bájos hang ellenére. S mindez be is következik, nem azért, mert a villamos vezető kiköpött Bill Gates, sem  azért mert a hajléktalan nem akart megölni senkit, szintén nem lényeges a mellettem ordító kislány, hogy nem kapott rózsaszín hajgumit. Mindez mehetne tovább, csakhogy ezúttal rendőr állt az Oktogon és miközénk. Piszkosfehér motorsisakján tompán visszahunyorog a május végi napsugár, szorgalmasan hessegeti jobbról balra és balról jobbra az autókat, a villamos állj, tenyérrel taszít felém a levegőben, a villamosvezető is leolvassa a testbeszédről, állj, határozottan állj. És leáll a lég kondi, és ordít a kislány, és Marika néni cébéás zacskója zörög a sok akciós karalábétól, és nekinyomnak a gyönyörűen megmunkált, dupla falú üvegbetétnek, de a páncélajtó továbbra is hibátlan, ezen még egy víziló csorda sem megy át, gondolom, de talán macskatáp csempészek igen, gondolom, vajon a villamoson vannak-e macskatáposok, kérdezem magamtól, ha igen, biztos ők is megfulladnak, de kit érdekel, jövök rá, legalább ha mondana bárki bármit, és tényleg, a levegő fogyni kezd. Kinézek Bill Gates válla alatt és látom ahogy a rendőr leállítja a forgalmat végleg. Felpattan motorkerékpárjára és elsuhan az oktogon felé. Görcsbe rándulnak a rekeszizmok, hatalmas amerikai luxus limuzin gördül ki a mellső utcából, V I P betűkkel az oldalán, a napfénytetőn két lány nyújtózik kifelé, kezükben stúdiókamerákkal. Integetnek a járókelőknek, a járókelők sápadtan nézik a villamosunkat. Fonnyadnak a hörgőcskék, jön két rendőrautó, aztán három újabb hófehér limuzin. Elmegy egy mentő és egy tűzoltó is, újabb két limuzin és két busz, a busz oldalán ledes betűk: „KÜLÖNJÁRAT”, és ekkor végleg elfogy a levegő. Marika néni karalábéi szétgurulnak az utasok lábai között, a kislány kapaszkodni kezd az anyukájába, az anyuka kapaszkodik a nadrágomba hogy segítsek, én kapaszkodom a kapaszkodóba hátha elindulunk, de nem indulunk el, mind megfulladtok itt basszátok meg, és én is, basszam meg, összeesek, színfoltok, tompuló hangok, az utolsó információ melyet agyam befogad, ahogy ismét elhangzik halkan a mondat: Én nem akartam megölni senkit…