Címke: hangulat

Betegnek lenni

Hű de hideg van. Úristen, de fázok. Te jó ég, reszketek. Basszus de hideg van. Fülemig ér a takaró, mit sem érő fátyollepel az ujjnyi vastagságú birkaszőr??? Kiver a víz, kavarog az elme, tompulnak az érzékek, agyamban mint ha szúrós tűzhangyák menetelnének. S eljő az álom, oly régóta várom hogy lehunyjam szemem, pihenni, léttelen létben lebegni, boldogan volna kedvem, de nem lehet, láz gyötör és fájdalom facsar, immunrendszeremen léket ütött egy rozsdás csavar??? Eljön a reggel és sokkal jobb már, hat óra ötkor búgó mézes hangszál duruzsol a telefonba gyengéden, a hideg zuhanyba tessékel láthatatlan segédem, mert lábamon az erek most nem látszanak, pedig máskor ha kérem, korcsolyázzanak, megy a koszorú, miegymás, de most kisportolt lábszáram csak szomorú siralomrakás. Mindegy, becsobbanok a víz alá, hideget meleg követ, meleget hideg, belül tűz mardos, most úgyis mindegy. Mind a tíz körmömön gőzpára csap fel, magamra csavart kék törülközővel akkor lépek ki a nappaliba pont, mikor a nap felkel. Aztán visszabújok az ágyba, vissza kell még, láthatatlan kéz fog, ujja gyengéd, skarlátvörös körme homlokom érinti, ápolónőként búgja mielőtt az álomport széthinti, hogy nem kéne holnap dolgozni mennem, inkább patikába menni és tablettát szereznem. Harmadnap valóban élőnek kelek fel, talpra állni nem ér fel túl nagy üggyel. Megmozgatom magam, látszanak ereim, már újra látom magam jégmezők közepin szelni a jeget, apropó, mézes teát kéne inni, hektolitereket. Holnap már újra tudok edzeni és dolgozni menni, ezek után nem fáj már semmi. Többé nem akarok betegeskedni, kipróbáltam, jó volt, de nem érdekel milyen az ha egy jóember félholt. Így aztán lehunyom szemem még egyszer, megvárom hogy hasson a gyógyszer, és munkába loholok – aztán ha lesz valami, örömmel blogolok, addig kiflivel, hatosaknával és fehér kispárnával horkolok…………………………………

Itt van az ősz…

Október utolsó napja télies ízesítéssel kínálkozik, az este dermedt csendbe burkolódzik. A hegyekben egy szerelmespár sétál a vaksötétben, abban a pillanatban, hogy az égre néznek, egyszerre látják meg ugyanazt a hullócsillagot. A Göncöl bal sarka kettő egész huszonöt század fokkal fordult egy egész tizennégyes értékkel az ipszilon-tengelyen az előző, felhőmentes állapotban látható pozíciójához képest.
Hetvenkét órával korábban Budapest Nyugati pályaudvarán félmagas fickó csörtet keresztül, az első vágány irányába. Golf-sapkát és mocsár-zöld télikabátot visel, ujjatlan-kesztyűs markában krómozott szájharmonikát szorongat, jobbjával cigarettát nyújt vissza V. Cs. néven ismert kollégájának, aki méltán elismert személy a hazai szórakoztató elektronika világában. Cs. Úr vállat von, majd meggyújtja a visszautasított szálat, hátat fordít és elbaktat a négyes-hatos irányába. A Golfsapkás fickó kisportolt léptekkel siet az egyes peronon várakozó, dízel-működtetésű Siemens-mozdony irányába.
Negyvennyolt órával később Pilismarót községében ugyanez a fickó, aki egyébként az  anyakönyvileg K. B. néven bejegyzett fiatalember, Sz. Á., ifjabb Sz. Á. édesapja házának udvarán áthaladva tudtán kívül belelép Á.-ék kölyökkutyájának székletébe, az incidens csak a próbaterembe érve fejlődik komoly problémává, ugyanis még a tornác is merő szar lett. Ugyanebben a pillanatban az anyakönyvileg Sz. F. néven bejegyzett fiatalúr Bajnán tartózkodik, így tudomásán kívül marad B. kutyaszékletes incidense, így mindenki más röhög, F. csak sopánkodik, hogy nem tudott eljutni Pilismarótra. Két és fél órával később a nap nyugodni készül, Esztergomban, a bazilika melletti mellvédről nézve a lenyugvó égitest különös fényben díszíti a Szlovákia feletti égboltot, mintegy láva-szerű hatást keltve az egyébiránt lehangoltan, szürkén heverő Párkány városa mögé.  Ugyanebben a pillanatban Angelina Jolie Esztergom belvárosában tartózkodik, egy lakókocsiban ülve végzik rajta az utolsó simításokat. Dorog temetőjében több ezer mécses izzik a sötétben, holtak ezreinek vörös és arany pislogása telíti meg a levegőt. K. B. egy lepukkadt buszon ül, közben az anyakönyvileg Sz. F. néven ismeretes hölgyeménnyel hallgatják Röyksopp – What else is there? – c. zeneszámát, Sz. F. nem összetévesztendő szintén Sz. F. monogrammal ellátott rendőrtiszt fiatalúrra, aki korábban még Bajnán rúgta a port mérgében. Sz. F. és K. B. Chris Botti trombitaművész bostoni felvételét hallgatva hevernek egy narancsszínűre festett szobában, tojáslevestől és paprikás krumplitól jóllakva horkolnak, az adott pillanat egyetlen zajkeltő objektuma a falon található, másfél Volt egyenáramú feszültséggel üzemeltetett, szintén narancs keretbe foglalt falióra, mely diszkréten bele tikk-takkol Botti melodikus, helyenként szomorkás trombitálásába, mely időnként kilép a ködből, aztán újra visszahúzódik, olyan jelleget öltve, amely – ahogy a kritikusok is mondták – végeredményben olyan, mint maga az élet, maga a zene is az élet pillanatairól szól… mindegy, most inkább alszok tovább… olyan jó… már nem a zombi papokról álmodni… hanem úgy, ahogy most…

Szlovákiában láttunk egy érdekes napnyugtát...
Szlovákiában folyik a láva
Szlovákiában folyik a láva…

Tengernyi emlék

A szigeten tértem magamhoz. Most másként láttam, vihar volt és éjszaka. Körbevettek a vaskos hullámok, minden irányból sós lé fröccsent rám. Feltápászkodtam a homokból, arcon vert egy pálmalevél. A cikázó villámok fényében megláttam azt a kis faházat, nyitott ajtóval és tornáccal, ruhadarabok lógtak a korláton. Kiáltoztam, nem válaszolt senki. A sorozatos mennydörgés ellenére is hallani lehetett valami dallamot a kunyhó belsejéből, oda indultam. A homokban emberi lábnyomok süppedtek a part felé, látni lehetett az evező és a csónak nyomát, mielőtt még elvitték volna, ott állt, egy csónak, két evezővel… valamikor még ott állt. A második lépcsőfok beszakadt alattam, arccal zuhantam a padlónak, a mindent betakaró lilás folyadék édeskés, meggy ízű szesz volt, marta a szemem. A tornác padlóján megláttam a kamerámat széttörve, mellette egy elázott spirálfüzettel. Elmásztam a füzetig, de mire megfogtam volna, egy hirtelen szélfuvallat kitépte a kezemből és magukba szippantották az ágaskodó hullámok. Még mindig szólt odabent valami dallamféle. Beléptem a szobába, mindenütt zöld üvegszilánkok borították a padlót. A meggyes, szeszes illat itt volt a legsűrűbb. Az ágyon, szétgyűrt lepedők közt hevert a lejátszóm, Beatles szólt rajta. Ezt hallottam odakint is. Kirohantam a partra és ordítani kezdtem, megállás nélkül, perceken keresztül, ahogy ordítottam, vigyorgó arcok rajzolódtak ki a hullámokban és rám okádták átlátszó permetjüket. Az egyik hullám gúnyosan röhögött, mikor hátranéztem, akkor tűnt csak fel hogy a kunyhó is vízben áll. Úsztam a viharba, a tenger néha pajzán szavakat súgott a fülembe, reménykedve, hátha megállok. A kimerülés határán lebegtem, mikor jött egy minden eddiginél nagyobb, maga alá gyűrt, hátamba tépett, belekapaszkodtam, hogy felül kerekedjek, de azért a víz az úr, ami igaz. Azt képzeltem, felém nyúl, mikor belekapaszkodtam, nevetve taszított még lejjebb és lejjebb, a mélybe… oxigénhiány… nem tudom, hogy történt, de aztán női alak került mellém, talán sellő, kis termetű, hófehér bőre még az ében fekete vízben is felizzott, selyemszerű finom hajfelhői viszont a tenger mélyénél is sötétebbnek hatottak. Rám mosolygott, a nevem kiáltotta.

Aztán csörgött a telefon és felébredtem.

Változás!

Különös összefüggések hálózzák be az ember hétköznapjait. Elmentem ahhoz a személyhez hangfalakat beállítani, aki mint kiderült, nagymamámat költöztette közel húsz évvel ezelőtt. De tovább megyek: éjfél előtt nem sokkal, miután kiugrottam a taxiból és elindultam felfelé a hegyen, hosszas telefonszorongatás eredményeként a létező legnyugodtabb személy, akivel valaha találkoztam, vele beszélgetve zártam a nyár utolsó perceit. És jól esett a csendes finálé egy ilyen pörgős évszakhoz. Mikor a naptárba néztem, akkor történt először meg, hogy nem tudtam megmondani, a pénteki fellépésünk a hányadik lesz – már annyi Kifogás koncert volt?? Ez még mind semmi. Ma reggel felkeltem, egy pár karikás szemmel és gubancos séróval lezúgtam a fürdőbe, hogy kikaparjam magam a tükörből. Ekkor álltam egy darabig… aztán ahogy belenéztem, újra Komáromi Barnabás voltam. Én csak én vagyok, és ezt így kell, mondtam magamnak. De hívjatok Barinak, mert az élet rövid és nem csak nekem nincs kedvem hivatalosan időt pocsékolni. Au revoir, szép őszt, blogolvasóim, és boldog névnapot, kedves húgom! 🙂

go away, find a way
go away, find a way

Nyárvége 2010

A nyár egyik legjobb pillanatai közé tartozik, ahogy elektronikus jazz hangja és füstölgő szalonnacsonk szaga kúszik a füledbe/orrodba, te pedig a Balaton hullámain bámulsz előre. Egy hordó fehér, egy hordó vörösbor játszott a vidulás javára, mindkettőből fogyott rendesen. Beúsztam a napnyugtában, nem volt nehéz rájönni, hogy erre a képre életem végéig emlékezni fogok – a nap már eltűnik, előjönnek a fémes színárnyalatok, a hullámok vöröses-lila hömpölygéssé válnak, mint ha higanyból lenne a tó. Közben szól a zene, a zene… Mindenki berúg, a szakállas nő táncol, Enguccal végletekig tartó eszmecserét tartunk a zseniség kérdéséről, hogy mit jelent zseninek lenni, mi az ő feladatuk, mindezt angolul.

Másnap reggel érződik a másnaposság. A szomszéd falon Szűz Máriáról készült portré és fél méter hosszú fakereszt a szenvedő Jézussal. Felkelek, a gyomrom helyén kiürült kondér, kövekkel, kukacokkal, porral és borral mixelve. A kezdeti újjáéledési szakaszon túljutottam egy-két óra elteltével, az ebéd klasszikus balatoni sporttábor-menü; tejfölös tészta vegetával, mert van, ami sosem változik. Könyvet javítok, Előd sportol, Enguc szájjal komponál zenét, Lilla fekszik a napon és olvas, az összhatás engem is napra kényszerít. A nyár egy másik legjobb pillanata, ahogy hárman bemegyünk a vízbe és röplabdával bombázzuk a másikat. Két árnyalatot barnulok. Aztán szörfözés. S mi több, lehetőséget kapok, hogy beszerezzem a kaját egy robogóval, „először ülnék motorra legálisan!”- gondolom, a motor viszont nem indul, senkinek nincs kedve kimozdulni a parti házból, szóval egyedül szambáztam fel a boltba. Vacsorára egy kiló kolbász, egy kiló szalonna, csalamádé, kenyér, és persze a monostori lőré vörös illetve fehér verzióban. Kevesebb alkoholt fogyasztottam, mint első éjszaka, viszont Dr. Enguc úrnak köszönhetően a felszínre került régi barátom, Ballantines koma és mellőzhetetlen útitársai, fél tucat jégkocka. Whisky – szürcsölés közben elmerengek az életemen, markolászom a telefont, tökmindegy, mert lemerült. Sütöm a szalonnát, felnézek az égre, és ott a Göncöl. Nincs rajtam szemüveg, lehet, hogy csak odaképzeltem, de nagyon is a Göncölnek tűnt. Három évvel ezelőtt nem is érdekelt volna. Így csak csendes komorsággal folytatom a kajálást, aztán kérdezz-felelek következik.
Ezután jót tett a hideg zuhany.
Másnap úgy köszöntem el a Balatontól, mint ha egy régi barátom lenne, akit jó darabig nem fogok látni. Balatonakarattya azért tett jót így, augusztus végén, mert úgy érzem, mint ha fürdőzés közben valami belül mardosó, szentimentális kátrányt is kimostak volna a hullámok. Most nyugalom van…

Élményem a hanggal

Érdekes dolog a hang, mint jelenség. Gondolkoztál már azon, mikor jó magát a zenét hallgatni? A nappaliban vagy gép előtt ülve milyen érzés a kedvenc előadód számát visszakapni – ugyanolyan, mint a koncerten? – nem hiszem. Végeredményben az élmény nem tűnik fokozhatónak, hiszen hozzá vagyunk szokva egy adott „szinthez”, amin visszakapjuk magát a felvételt. Összehasonlításképpen a jó filmeken akkor is elérzékenyülünk, ha fél méteres, képcsöves tévén nézzük végig, nem kell feltétlenül egy mozivászon ahhoz, hogy meghatódj egy sor képkockától. Ugyanez igaz a hangra is – ahhoz, hogy feldobjon egy kellemes dallam, egy kiváló hangú énekes hatással legyen rád, már akkor is jó érzés hallgatni azt a bizonyos hangot, ha csak egy kezdetleges minőségű hangforrásból jön… gondoltam én.
Nem csak a hangtechnikában, hanem az élet összes területén két végletet találunk. Ma megtapasztaltam azt a bizonyos „másik végletet”. A hi-fi (már a szó szoros értelmében és nem a szappandobozos megoldásokra gondolok) rendhagyó törvénnyel bír: minél jobb hangminőségre törekedsz, annál többet kell fizetned; határ a csillagos ég.  Hallgattam már egymilliós hangrendszereket, le is taglóztak hangminőségükkel, aztán ma újabb ráadás következett, mikor meglátogattam a Limar Audiót Pesten. Részemről eddig békés megelégedéssel használtam az én kis tizenpárezres kategóriájú Creative csipogóimat, igazából számítógépes hangszóró létükre elég jól szólnak. Valószínűleg emiatt ért komolyabb meglepetés, mikor a boltunkban meghallgattam a B&W CM9-est. Aztán a Limarnál még nagyobb meglepetés ért, ahogy leültem egy pár ilyen elé. Elektrosztatikus hangsugárzó – próbáld meg elsőre kimondani: P. Tehát belekóstoltam az ún. High-End kategóriába. A Martin Logan elektrosztatikus hangsugárzói nem csupán szólnak. Látod magad előtt, ahogy az énekesnő ajkai formát öltenek, ahogy kinyitja a száját, ahogy nyel, a lélegzetének minden apró rezdülését érzékelni véled. Önkéntelenül vigyorogtam, mikor már zenés kíséret is csatlakozott az énekesnő őrületesen élethű hangszínéhez. A hibátlan jó szó ide. Szóval így pénteken semmi érdekes nem történt, legalább névnapom alkalmából megtapasztaltam, milyen amikor előtted kel életre egy zenekar, úgy hogy mindössze „két ládát fémráccsal” felszerelve hallgatsz. Persze mindennek ára is van, a két doboz önmagában egy milla, és elektronikáról még nem beszélünk… mindenesetre most felborult a hangminőséggel kapcsolatos értékrendem :D.