Nem tudom megszámolni, hogy hányszor hibáztam az évek során. Pedig azt hiszem, a legjobb az lenne, ha listát vezetnék róluk. Minden alkalomról, amikor elvétek valamit. Amikor rosszul döntök. Amikor helytelenül reagálok. Amikor csalódást okozok.
Leírnám ezeket a hibákat, hogy jobban megjegyezzem őket, nehogy újra ugyanabba a zsákutcába kerüljek. Mások is szoktak hibázni, csak ritkán ismerik be. Mint ahogy én is. Azt hiszem, ez a szellemi fejlődés egyik potenciális kulcsa, ha beismerem, hogy valamit rosszul tettem, és megjegyzem. Aztán legközelebb mást lépek. Nem ugyanazt a választ mondom, amivel korábban a másikat megbántottam. Nem ugyanazt az utat járom be, hanem megpróbálkozom egy mellékággal. Csak hát ebben a világban kevesen mernek eltérni a bejáratott normáktól. És egyáltalán, relatív az egész, lehet hogy amit én elcseszettnek gondolok, az másnak tökéletes, és nem is veszik észre, amit én magam szerint rosszul csinálok. Miért érzem azt, hogy ördögi körbe kerülök most?
Hiba volt például elkezdenem vágni a számháborút Power Director szoftverrel, azonnal meg kellett volna vennem az Adobe szoftvert. Utólag már tudom, hogy csak utóbbival szabad dolgozni. Hiba volt talán az is, hogy keveset foglalkoztam eddig tanulással, olvasással, és amikor másokkal beszélgetésbe elegyedtem, túl sokat mondtam magamról, túl sokat akartam magamat szóba hozni, és nem figyeltem eléggé a másikra. De kinek mit jelent a szó, hogy hibázni? Tettél már olyat, amit mai napig bánsz, és tettél olyat, amit azonnal korrigálni akartál? Biztos, hiszen emberek vagyunk, fogadok hogy neked is rengeteg ilyened van. Mostanában azt tapasztalom, hogy a hibázás utáni kellemetlen érzést legkönnyebben azzal csillapíthatom, ha beismerem, hogy helytelenül cselekedtem, és erőnek erejével koncentrálok, hogy ez legközelebb ne fordulhasson elő.
Így aztán ma már nem vagyok olyan szangvinikus. Ma már inkább csendben figyelek, és mikor valami éleset visszaszólnék, elharapom a nyelvem és csendben mosolygok. Öt perccel később mindig kiderül, hogy hiba lett volna vitába elegyednem. Másfelől, és ez némi ellentmondást fog most kelteni az előző mondatommal, úgy gondolom, hogy többet kéne a megérzéseimre hagyatkoznom. Sokszor másokra hangolódok, holott azt érzem, az én lépésemet kellene megtenni, én lehetnék az, aki megmondja, hogy mi a teendő. És ilyenkor mégis valahogy hagyom magam a háttérben, mintha még mindig csak egy középiskolás diák lennék, akinek nincs semmi iránt felelőssége. Ezekre nap, mint nap odafigyelek. Óvatos lépések vezetnek előre a bölcsesség felé, ahogy telnek életünk mindennapjai, és a lépcsőről könnyű leesni, utána meg lehet visszakapaszkodni. Most egyelőre csak mászom fel csendesen, és körülnézek, a saját csendembe burkolózva. Nem zárkózom el a világtól, mert jó az élet úgy, ahogy van, de óvatosabban veszek részt a Földi események körforgásában, talán egy nap majd azt is belátom, hogy ez az óvatoskodás is egy hiba volt részemről.