Címke: gondolat

Továbbra sincs hideg

Miközben KB a munkahelyén kis híján agyinfarktust kapott, a körúton több ember is arra gondolt, hogy vajon miért nincsen még mindig hideg? Pedig már egy ideje tél van, és most már igazán jöhetnének a szokásos mínuszok! Eközben, visszatérve a Hegedűs Gyula utcába, a szomszéd dohányboltból kinéző boltos nem az időjáráson agyalt: sokkal inkább azon gondolkozott, hogy vajon hogyan tud az előtte lévő Smart gépkocsit vezető nőszemély talpig műkörömben üzenetet írni az iPhone-ján. És ha egy nőt egy másik nő sem ért meg, az már tényleg több a soknál. A műkörmös nő egyébként 4 éven belül meghal, de még nem tudja, ráadásul a férjéről majd megtudja hogy éjszakánként kocsmázni jár meg a szomszéd nővel hetyeg. És ha ennyi nem elég, a műkörmös nő apjának unokatestvére be is fog majd menni KB munkahelyére, de addigra KB nem fog ott dolgozni.

Mire a műkörmös nő a kocsijába ül és a nemzeti dohánybolt bezár, én már rég itthon leszek, hogy írjam a cikkemet, dacolva a fáradtsággal és lelki szemeim előtt elképzelem majd írás közben, ahogy szerény mosollyal átveszem a vadonatúj canon gépemet. Miután megírom azt a fél cikket (a másik feléig leszívódik az agyam), majd megpróbálok valamit kezdeni a mosogatóban tornyosuló tányérokkal, miután végeztem velük, visszatérek majd hogy újra megmasszírozzam a billentyűzetemet, hátha több is kisül abból a bizonyos hangfal teszt-cikkből. De nem fog több kisülni, csak pár sor, mert én is ember vagyok és nekem is megvannak a korlátaim, gondolom majd. Úgyhogy szájharmonikázok egy kicsit és megragasztom azt a lámpát, amit néhány éve Elődtől kaptam karácsonyra. Ragasztás után eszembe jut majd, hogy van egy jó gondolatom, amit bele kéne írni a cikkbe. Mire a gondolatba belefogok, már fél 11 lesz, és kimegyek a Corvinhoz a párom felé, na meg kiszellőztetni a fejemet. Addigra ez a bejegyzés már rég online lesz, én meg azon fogok épp tűnődni, hogy vajon mennyi idő lehet most a Föld másik oldalán, illetve vajon hány másodpercnyi film kerül felvételre az egész bolygón, ebben a tíz percben, de kizárólag alvó emberekről? Ez már kicsit olyan, mint az Amelie. Pedig biztos vagyok benne, hogy az alvó embereket is kamerázzák.

A most hatalma

Hallgattam ezt az új hangoskönyvet, amit édesapám ajánlott. Épp sétáltam a Rigó utcából kifelé, a Corvin felé. Persze, hogy épp hova mentem, az nem lényeg. Inkább az a különös, ami közben történt. Csak hallgattam a hangoskönyvet, pontosabban az instrukciókat, amik elhangzottak. Egyik pillanatról a másikra azt vettem észre, hogy a gondolataim elhalkultak. Az a “belső hang”, ahogy ő nevezte, elnémult. Nem gondoltam semmire, csak séltáltam előre. Elfüggetlenítettem a gondolataimtól magamat, csak mentem előre, közben egyedül a lélegzetemet és a lábizmaim mozgását érzékeltem. Furcsa érzés volt. Nem  tudtam eddig, hogy ezt szándékosan is ki lehet váltani. Hogy lehet direkt a “semmire” gondolni, illetve bocsánat, “semmit” gondolni. Utána meglehetősen összezavarodtam. Még nem tudom, miket tartogat ez a hangoskönyv, mert még csak az elejébe vágtam bele. Az biztos, hogy miközben csak egyszerűen néztem ki a fejemből, prímán éreztem magam. Nyugodt, könnyed hangulat lett úrrá rajtam. Ilyesmi érzésem volt még régen, mikor a napkeltéket néztem, aztán később, amikor úszni jártam. Azt hittem, csak egy helyzet válthat ki ilyen lelki némaságot. De nem, akár te magad is képes vagy rá…

Ma leültem rajzolni. A kisfilmem egyik pillanatát akartam megörökíteni. Már félig kész a rajz. Holnap estére megpróbálom befejezni, aztán felrakom ide. Ne számítsanak semmi extrára, egyáltalán nem vagyok ügyes rajzoló. Inkább utólag lesz érdekes összehasonlítani, mikorra már a kisfilm is elkészül…

Körúti epizód

Vili a Szent István Körúton áll egymagában, hajnali öt körül. A nap már-már átkukucskál a lakóházak tetői között. A 4-6-os villamos az egyetlen zajforrás. Fülsüketítőnek tűnik a gyér forgalomhoz képest. Na persze amúgy is nagy ricsajt rendez, ahogy átzakatol és a hangja oda-vissza pattog a boltok kirakatai között. Vili arca könnyekben úszik. A kezében tövig leégett cigarettacsonk fityeg. Réveteg bámul előre. Egy gyalogos átkelőhely előtt ácsorog. Emeli a lábát, hogy rálépjen az első fehér csíkra. Autó érkezik oldalról, hangosan rádudál Vilire. Ő ráeszmél, hogy már rég nem a körúton áll, hanem a rakparton. A hidat bámulja. Leejti a cigarettacsonkot. A lábánál egy galamb sétál, komótosan odatotyog a csonkhoz, játékosan belecsippent. Ben megtörli az arcát, hosszan sóhajt. Hátulról mély, öblös férfihang rákiált: Na mi lesz?!
Már késő délután van, a körúton kész forgatag alakult ki, csúcsidőre jár. Mindenki igyekszik haza. Vili áll a zebrán, elállja egy tolószékes útját. Amaz rákiáltott: Na, mi lesz?! Vili rálép a zebrára. Minden elcsendesül. Vilit látjuk futni egy keskeny gyalogúton. Most nem sír. Most mosolyog. Most nagyon vidám. Most pedig, Kedves Vili, nyissa ki a szemét. Mit lát? – Vili kinyitja a szemét. – Elnézést, de én még mindig magamat látom a zebrára lépni. – Nos, kedves Vili, ez arra enged következtetni, hogy Ön nem hajlandó továbblépni.
– Ugyan, mégis honnan kellene továbblépnem?
– Azt csak ön tudhatja.
– Ez a terápia pénzkidobás.
– Ha úgy gondolja, ne jöjjön legközelebb.
– Nem is fogok.
Vili felpattan a karosszékből, kitépi az ajtót és már veszi is a kabátját. Az őt hallgató pszichológusnak hangja se nyikkan. Vili rohan le a lépcsőn, máris siet az utcán. Legalább lesz egy kis ideje otthon befejezni az online sakkpartit. De közben tényleg közbejön egy zebra. A lámpa zöldre vált. Vili kivételével mindenki áthalad a zebrán. Ő egyre csak a fehér csíkokat nézi. Végül hátrafordul, és visszamegy a pszichológus rendelőjéhez.

Leányfalu Calling

Egy régi ismerősöm, Peti tegnap felhívott hogy ugorjak ki Leányfalura, dumálni egy kicsit, mert nemsokára kimegy Szarajevóba, fél évre katonáskodni. Hát még szép, hogy kimegyek. Nem is emlékszem, mikor voltam utoljára Leányfalun. Talán két hónapja. Tervbe volt véve, hogy a tesóimmal elmegyünk evezni, csak hát az árvíz közbeavatkozott. Ma talán a Strand már használható. Egyúttal kihasználom a hosszú utazást arra, hogy befejezzek két cikket, az egyikkel már három napja bénázok, a másikat meg a kisujjamból le tudnám írni. Azért magamban reménykedek, hogy elsétálunk a Leányfalusi pizzéria közelében, mert ott olyan pizzák vannak, hogy nyamm. A somlói galuskájuk se semmi.

Tegnapelőtt voltam Fanni öccsének ballagásán, eszembe jutott a sajátom, a saját általános iskolai ballagásom. 2005 nyarán volt, szóval nem ma. Mennyi minden történt azóta. Akkor még minden nap feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon mi lesz jövőre, öt év múlva, tíz év múlva, stb. Most már nem szoktam ilyeneket kérdezgetni magamtól. A céljaim elvonják a figyelmemet. Túl sok van belőlük. Mindenki más volt, én is, a barátaim is, Leányfalu is. Valószínűleg azzal elfelejtettem számolni, hogy felnövök, azaz felnövünk, mert a régi arcok is mind kikristályosodtak, a karakterek elmélyültek, megerősödtek. Érdekes volt, diáknak lenni, nem is érdekelt, hogy mi történik a nagyvilágban, jól esett az a fajta tudatlanság. Talán az az egyetlen dolog, amit hiányolok, a tudatlanság. Sokkal könnyebb volt fantáziálni úgy, hogy a realitás pillérei, lassan, a napi rutinnal agyamba szívódó szabályai nem határozzák meg a gondolkodásomat. De ez szükséges, a teljes élethez. A tudáshoz, a tapasztalatokhoz. És mégis, ha belegondolok, így 22 évesen, milyen “kevés” volt még sok dologból. Milyen kevés helyet láttam még, milyen keveset valósítottam meg az álmaim közül. Pedig… most még sok mindenre van idő, ilyen fiatalon.

Éjjeli buszjárat (kitalált rizsa az egész)

busz megy éjszakaHosszú még az út hazáig. Ülünk a buszon, fapofával, csendesen. Egyedül a motor hangja hallatszik, az emelkedőn néha felbőg. Aztán ahogy lehajtunk a dombon, csak halkan duruzsol hátul. De én elöl ülök. Néha a fűtés bekapcsol, persze így a tavasz közeledtével már viszi túlzásba. Néha befúj egy kis meleget, aztán marad a futómű kocogása. Ezek a magyar utak… Döcögünk ráérősen. Odakint sápadt lámpafények úsznak a semmibe. Én meg csak bámulok ki az ablakon. A homlokom nekitapad a hideg üvegnek, fújom a párát az orrlyukaimon keresztül. Közben azon gondolkodom, miket írjak a forgatókönyvbe. Közben teljesen elkalandozok. Valaki jelez; egy csengő vijjog erre fel a sofőr közelében és a busz kékes sötétjében felizzik a piros „STOP” felirat. Ezeknek a hazautaknak is megvan a maga rituálés jellege. Mindenki leköti magát. Van, aki mereng, kifelé bámulva, mint én. Van, aki az érintős telefonján taperolja a facebook üzenőfalát. És van, aki dolgozik. Van, aki alszik. Közben megyünk. És a sötétség ahogy eltelik hat óra, egyre csak nő. A busz már ladikként szakítja ketté az éj sötét ködfüggönyét. Átlobogunk a füstfellegeken, végighasítva a végeláthatatlan aszfaltszerpentint. Az előttünk haladó jármű hátsó lámpái mint ha démoni szempár volna. Ez az egész kezd olyan lenni, mint egy túlélőfilm. Még víz sincs nálam, cserepes szájjal várom, hogy végre hazaérjünk. Közben már a csillagok is megjelennek az égen. Látom a csillagképeket. A göncöl velünk ellentétben, nem tette ki az irányjelző lámpát. Nincsenek az úton lidérces árnyak. Nincsenek emberek, járókelők. Csak mi vagyunk, meg a ritka lámpaerdő. Gályánk kapitánya, irányítója a buszsofőr, komoran bámul maga elé a plexi túloldalára. Ugyanazokat a szaggatott fehér csíkokat nézi már idestova harminc éve. Rutinosan követi az ösvényt. Megment minket a haláltól, elszállít bennünket. Talán még némi büszkeséget is érezhet. Ugyan semmiszámba veszik, mégis ilyenkor senki nem zaklatja, uralhatja a lóerőket, tonnákat mozdíthat el… mindezt egyetlen kézmozdulattal. Hogy min gondolkodik, vagy hogy gondolkodik-e talán, az kész rejtély. Talán nem is ember, csak egy android, mint a nyolcadik utasban. Furcsa ez az utazás. Átmeneti, mégis mint ha örökké tartana. Katatón állapot. Kóma térben és időben. Sokáig tart, senkit sem érdekel, hogy mikor lesz vége. Csak megvárjuk, hogy véget érjen. Mindenféle probléma, vita, harag nélkül. Belenyugvással.

Csendes nap ez a mai…

Még nem próbálkoztam török kávéval. A csésze alján lapuló, másfél centis zacc váratlanul ért. Maradok a munkahelyi arabicánál. Azzal amúgy sincs semmi baj. Jön a tél. Egyre hidegebb és hidegebb minden. Nem tudok rá magyarázatot, de valamiért télen érzem a legjobban magam. Lehet, hogy a felmenőim északiak voltak. Jegesmedvék. Eszkimók. Ahogy állok a járda sarkán, várva hogy zöldre váltson, elbámulok a körúton. Ma nem felejtettem otthon a szemüvegem és nem csak annyi a meggyőződésem, hogy a 4-6os villamos sárga. Látom az út repedéseit is. Mint ha sebek volnának.  A munkahelyem nem sebekkel, hanem hólyagokkal van környékezve. Kis puffancsok az aszfaltban. Persze ez még teljesen kulturált környék. Eltekintve a hétfő reggelektől, olyankor nekünk is kijár az éjjeli vandálok életéből. Húgyfoltok. Egyszer valaki odaürített a járda elé és ráparkolt egy hatszázas Mercédesz. Egész nap ha kinyílt a bolt ajtaja, ömlött be a tömény és szúrós szag. Pesten nem kell fizetni a nyilvános vécéért, a parkolásért viszont súlyos büntetés jár. Már ha elfelejtettél parkolójegyet váltani. Míg ilyen gondolatok járnak a fejemben, végre zöldre vált a lámpa. A zebra csíkjai némák. A villamos alatt dübörög a körút, pedig a kombínó balerinás egyenletességgel suhan át mindenen. De a környezetet megrezegteti. Tapsol a föld e produkció láttán. Én meg köhögöm ki a kávézaccot. Télen kabát alá bújtatom a szétszórtságomat. Nem felejthetem otthon a sálat, különben a torkom bánja. Ugyanakkor borotválkoznom is kell, mert a sál olyan anyagú, ami beleakad a borostába. És minden lépésnél bogáncs lesz az álladból. Szóval télen próbálok összeszedettebb lenni, persze ez ritkán sikerül. Szörnyen szétszórt vagyok, ébredek rá, mikor sokadjára futok a buszhoz. Régen minden nap futottam a buszhoz. Közben gyönyörködtem a napkeltében. Ma nem futok, csak sietek. Ezért néha le is késem a kiszemelt járatomat, kétszer-háromszor egy évben. Nem baj, a munka megvár. Különös álmaim vannak mostanában. Régi osztálytársaimmal beszélgetek, kötetlenül, mindenféléről. Közben olyan helyeken elmélkedünk, melyek nem is léteznek. Mostanában szinte csak olyan helyekről álmodok, melyek nem is léteznek. Egyszer álmodtam egy mocsarárról is, melyet fűzfák borítottak be. Ennek a mocsárnak üvegház volt a közepén. És én oda tartottam, találkozóm volt egy tucat ismerősömmel. De ha most visszaemlékszem, egyikük arca sem ismerős. Végre átértem a zebrán. Olyan hideg van, hogy már nem szunyókálnak hajléktalanok a színház előtt. A körülöttem lévő emberek arca pengeéles szemüvegemen keresztül, mégis dementorként suhannak el. Beérek a boltba. Ismerős levegőt szippantasz be, amikor a munkahelyedre érsz. Ismerős hangokat is hallasz, minden ugyanaz, de ma csend van. Becsukom az ajtót magam mögött. Fent a főnök a szeme sarkából lenéz, aztán folytatja eszmecseréjét a cimboráival. Közben a grafikus kolléga tüsszent a galéria végében, a hátsó irodából. Én meg nekiállok zongorázni a billentyűzettel, hogy a napi nyolc óra azért mégis csak eredményesen teljen. Jobb lenne direktori székben ücsörögni, szórni az utasításokat és feszülten, homlokomat törölgetve figyelni a végeredményt, semmint hogy itt ácsorogjak megint és megint, a monitorba görnyedve. Jobb lenne kameraállásokról, storyboardokról, szekvenciákról és karakterekről, valamint effektusokról és mimikáról beszélni, semmint hogy a főnök megint megkérdezze a nap végén: „volt valami?” Válaszolnék én anélkül is, hogy megkérdezi. Így viszont, hogy megkérdezi, bekövetkezik egy másik rossz szokásom. Már azon kívül, hogy szétszórt vagyok. Gyakran nem merek a sarkamra állni. Gyakran gyáva vagyok. Pedig jobb lenne azt mondani, hogy nem volt semmi és elhúzom a belem a filmes suliba, semmint hogy szerényen és udvariasan csóválni a fejem. Persze ahhoz a sulihoz még rengeteg pénz kéne. Úgyhogy bevállalom a pluszmunkát. Írok.

Behavazva, avagy nyakunkon a Hi-Fi szezon

Ma reggel találkoztam édesapámmal. Épp jegyet vett a metróra, ugyanakkor ért oda a vonatom és együtt mentünk pár megállót. Aztán kezdődött a „munka”. Bár nevezhetnénk inkább stressz-terápiának is. Küzdened kell nyolc órán keresztül a nyugalomért. Pedig aggodalomra semmi ok. Mégis olyan érzésed van, mint ha a kollégáid sugároznák az idegességet. De nem szabad, hogy engedd, hogy átszálljon rád ez az állapot. Ugyanúgy meg kell őrizni a nyugalmad, ha olyan ügyfél lép be az ajtón, akiről nagyon jól tudod, hogy nem fog venni semmit. Soha. Úgy értem, vannak olyan emberek, akik nem vásárlás, csupán kedvtelés, időtöltés céljából mennek be egy boltba. Ma ilyenek látogattak meg. Rendszerint, úgy kéthavonta benéznek és belehallgatnak ebbe-abba, aztán széles mosollyal elköszönnek. Átadsz minden információt. Udvarias vagy. De nem tudsz eladni nekik. Ők nem azért jönnek. Eközben jön valaki, aki viszont venni akar. Te lent a pincében szivatod magad két naplopóval, közben a nagy hal rád vár hogy végre megírd neki a számlát. Így megy ez nálunk. Aztán ha megírtad a számlát, még vannak apró bakik, melyek igazából csak a helytelen időzítés velejárói. Ilyenkor is mindenki be-stresszel. Nem baj, mentor-kollégám érdemes gondolattal zárta ezt le: ilyenkor nem azon kell idegeskedni hogy mi nem jött össze, hanem ügyesen megoldani a problémát. Megoldottuk és szép kis üzlet lett belőle. Persze ilyenkor nem dicsérnek meg. Elvégre nem történt semmi, csak írtál egy számlát, előtte volt néhány órás szaktanácsadás, e-mailezés, jópofizás. Az ilyesmiért nálunk még nem jár dicséret. Olyasmiért viszont igen, ha az imént leírtakat elváráson felüli módon viszed végre. Mondjuk az elvárt összeg (vagy éppen az évi kereseted) kétszeresét, háromszorosát termeled. Vagy netán, valami olyat viszel véghez, ami nem is része a munkaköri teendődnek, de mivel van időd, megcsinálod. Anélkül, hogy ez másnak egy fillérnyi pluszt jelentene. Így megy ez. A kereskedelemben, mint sok más területen, könnyű préda vagy, ha nem te állsz legfelül. Ettől függetlenül ennek a munkának is megvan a maga szépsége. Jó dolog foglalkozni az emberekkel. Megismerni új embereket, segíteni másoknak választani két jó közül a jobbik jót. Jó dolog maga a zene és hogy csúcsminőségben hallhatsz bármilyen zenéket napi nyolc órában. Sokkal rosszabb munkák is léteznek. Úgyhogy inkább dolgozok és mellette szövögetek tovább álmokat, terveket és már csak pár oldal van hátra Syd Field könyvéből.

Fogkeve vs Szájharmonika

Eljött ma látogatóba Feri, hozta Lívit is, a barátnőjét. Lezsíroztuk, hogy legközelebb jöjjenek el úgy is, hogy Fanni épp nincs tizenkét órás műszakban. Mert ha négyen vagyunk, legalább Lívi és Fanni is tudnak eszmét cserélni. Persze így se volt probléma, a kutya közben kitakarította a szobát, talált az ágy alatt valami cserebogarat, amit aztán ebéd gyanánt hajlandó volt elfogyasztani. Én meg rájöttem időközben, hogy a málnaszörp sörrel keverve egészen pikáns végeredményhez vezet. Ezt a bejegyzést, egyébként, az első olyan íróasztalról írom, amit hivatalosan a saját asztalom, a saját pénzemből megvásárolva. Mik nincsenek! Vicces, de valahol az ilyen pillanatok is mérföldkőnek számítanak az életben. Kaphatunk, örökölhetünk bútorokat, ám néha, ha úgy döntünk, vagy arra kényszerülünk, hogy saját forrásainkból kerítsük elő a kívánt darabot, az egészen más érzés. Valahogy más súlya van, máshogy bánsz vele, amikor tudod, hogy te fizettél érte, te dolgoztál meg érte. Egészen máshogy bánunk az olyan dolgokkal, amiket saját magunknak köszönhetünk. Ezt a fajta felelősségérzetet kéne sok embernek alkalmaznia, talán néha nekem is, az olyan tárgyakra, amik nem számítanak személyes tulajdonnak. Akkor lehet, hogy még óvatosabban csomagolnám le az eladott hangfalakat, bár hál Isten’ így se volt még gond. Akkor lehet, hogy Klim is visszahozta volna a gitáromat két hét után, és nem lopta volna el, hogy még nyolc év után is ezen kelljen sopánkodnom. Így legalább jobban érdekel a szájharmonika, hiszen totálisan praktikus, eleve nem adod senkinek a saját fogkefédet sem! A szájharmonika valahol pont megfelelője a fogkefének, azzal az apró különbséggel, hogy ő zenélésre is alkalmas. Megint ilyen őrült gondolataim vannak. Talán jobb is, ha megyek fürdeni, mert habár ma nem volt munka, mégis volt mit tenni. A reggeli úszás, bevásárlás, ruhavasalás, mint teljesen általános és szükséges folyamatok, szépen elvitték ezt a napot is. Ma már nem tartottam pihenőt, egy órán keresztül úsztam szünet nélkül, ami nem tudom, hogy hány méternek felel meg, mert nem számoltam a hosszokat, de ez az evickélés fenemód jól esett. Minden nap el kéne járni… csak hát a munka…

Sosem elég

Mostanában elkezdtem szorgalmasabban foglalkozni a szájharmonikával. Ahogy telnek a napok, és napról napra jönnek az újabb leckék, csak előrehaladva ébredtem rá, hogy mennyire keveset tudok. És így volt ez a gitárral, az énekkel meg talán mindennel így van az életben, amit tanulni szeretnénk. Ha megnézem Jason Riccit vagy Sonny-t ahogy zenélnek, elképzelhetetlennek tartom, hogy egy napon én is így tudjak játszani. Pedig egyáltalán nem lehetetlen. Csak el kellett kezdeni komolyabban gyakorolni. Kár, hogy ilyen kevés idő marad a munka mellett. Sok ismerősöm van, akik masszívan dolgoznak, szabadidejükben pedig még arra is alig marad lehetőségük, hogy kipihenjék a munka fáradalmait. Pedig egyszer valaki azt mondta nekem, hogy az embereknek mindig arra van idejük, amire időt szánnak. Vagy mégsem? El szeretnék menni szombaton a Balatonra Fannival, de nem mehetek, mert dolgoznom kell. És hiába nem akarok dolgozni, mert a munka és aki adja a munkát, befolyásolhatja az időmet. Ki tudja, beteget jelentenék, és mégse mennék be. Akkor mi lenne? Összedőlne a világ? Erősen kétlem. Csupán be kéne jönnie valakinek helyettem – de kinek? És pontosan az utóbbi kérdés az, ami miatt befolyásolható vagyok, hogy túlgondolom ezeket az ügyeket. Pedig ha azt csinálnám, amit sokan mások, hogy ülök a seggemen és ha valamit akarok, akkor mindenkit leszarva azt csinálom, mennyivel könnyebb lenne? Miért nem úgy csinálom? Nem tudom. Én így látom jónak. Minden napilap, az esti hírek, az összes szerencsétlen médiás azt kántálja, hogy nincs munkalehetőség Magyarországon. Én éppenséggel nyakig tele vagyok munkával, szerencsésnek számítok? Vagy csak épp azt teszem, amit kell? De ki mondja meg, hogy mit kell tenni? Jaj, ma nagyon beindulnak a filós agytekervények, úgy tűnik. Talán azért, mert végre nincs olyan elképesztően dögmeleg. Egyébként holnap veszek életemben másodszor bútort, juhéj. A kezeletlen nyers fából készült éjjeliszekrény után ezúttal íróasztal vásárlására adom fejem, mert hát ha költözik az ember, sok mindent elölről kell kezdeni. De ezek nagyon fontos dolgok szerintem. Ettől érzi át az ember, hogy mit tett le az asztalra. Mi mindent teljesített. “Köszönöm Uram, hogy van fedél a fejem fölött, van hol aludnom, van mit ennem”. Láthatatlan libikóka billeg életünk során egyik oldalról a másikra. Egyszer a vágyak tengerében szenvedve, fuldokolva nézünk szét, szükségünk van annyi mindenre. Épp félünk, és nyugalomra vágyunk, vagy rettegünk és bátorságra van szükségünk, vagy esetleg éhesek vagyunk és ételre vágyunk, érzések, tárgyak egyaránt célpontba kerülnek ebben a fuldoklásban. Aztán mikor átbillen ez a libikóka, teljesnek érezzük magunkat. Közérzetünk kifogástalan, nem stresszezünk a problémákon, hanem feladatként, megoldandó küldetésként kezeljük őket. Kicsit olyan ez, mint egy régi kedvenc számítógépes játékom, a Gothic. Vicces, hogy pont ezt hozom szóba, de valahogy, még ha erősen torzítva is, voltaképp modellezi a valóságot. Ha megcsinálsz valamit, véghez viszel egy missziót, tapasztalatra teszel szert általa, pontokat érsz el. Hasonlóképp alakul ez az életben is, csak épp nincs “mentés”, “szünet” vagy “kilépés” gomb. És csalni sem lehet, nincs végtelen pénz, örök élet, vagy időtekerés. De a lehetőségek ugyanúgy adottak.

Sok a munka, kevés az igazság

Néha azon kapom magam, hogy nagyon magyarul viselkedek. A magyarokra jellemző, hogy mindent előszeretettel kritizálnak. Képesek még egy porszembe is belekötni, a kritizálást gyakran felcserélik a mentegetőzéssel, magyarázattal, de még a bocsánatkéréssel is. Valamelyik nap azt vettem észre, hogy sopánkodom, amiért ennyire sok munkám van és nincs szabadidőm. Aztán amikor ezen tovább gondolkoztam, rájöttem, hogy jobb lesz, ha kussolok, mert van, akinek még kenyérre se telik. És nem feltétlen a nyugati aluljáró beszívott, piás csöveseire gondolok, hanem értelmes, pórul járt emberekre, akiknek hirtelen megrongálódott az egzisztenciája. Szóval dolgozok, egyrészt mert szeretem is, amit csinálok, másrészt meg herótot kapok azoktól, akik egész nap csak a fenekükön ülve gubbasztanak, és azt szajkózzák, hogy mi nem jó, és minek hogyan kéne lennie. Néha még a legközhelyesebb filmekben is találkozunk nagy igazságokkal, csak nem gondolkozunk el rajtuk, annyira az arcunkba vágják őket. Erre az egyik legjobb példa, mikor talán a Batman egyik részében Bruce-nak mondja a csaj, hogy nem az vagy, amit mondasz, hanem amit csinálsz, nem a szavaid, hanem a tetteid számítanak. ÉS milyen igaz! És mekkora poén, hogy még így se történik több annál, mint hogy “magyarkodom”, hiszen itt ülök egy számítógép mögött és azokat kritizálom, akik kritizálnak, tehát végeredményben most ugyanazt csinálom amit ők! Te jó ég. Sok volt a reggeli kávé. 😀 Na de tényleg akinek van munkája, velem együtt, ne sajnálkozzon meg ne stresszelje magát, mert az semmire nem vezet. Édesapám előadásán hallottam egy nagyon jó gondolatot, nagyjából az volt a lényege, hogy ha megoldást keresünk egy problémára, gyakran emberi természetünknél fogva leragadunk az első opciónál. És ha az első opció nem valósítható meg, bepánikolunk. Hogyan kerülhető ez ki? Egyazon probléma megoldásához több lehetőséget kell keresni. És akkor nyerünk. Most viszont megyek dolgozni.