Pénteken hozzák az interface-t. Addig mozdulni sem lehet. Még a szomszéd kutya se mer ugatni. Ma tizenöt percet vártak az utasok egy metrószerelvényre. A hangosbemondó, mint egy klimaxos konyhásnéni, harsogott az utasok fejébe: NE MENJENEK TOVÁBB, JÖN A KÖVETKEZŐ VONAAT, KIS TÜRELMET, JÖN MÁR A KÖVETKEZŐ VONAAT! Hát, a metró utasai belekóstolhattak a mindennapos Japán trafikba: mint a heringek, egymás hegyén-hátán szuszogva. Már csak az hiányzott volna, hogy kigyulladjon a nyavalyás szerelvény, újra… mert hát én is rajta voltam.
Lázadok saját lustaságom ellen. Így aztán nem a jól bejáratott kínai büfében vacsoráztam: vettem rizst, tartósítószer és színezék nélküli milánói öntetet, hozzá egy nagy piros paprikát valamint egy fitt vöröshagymát. Itthon megfőztem a rizst, bár kéne vennem egy nagyobb fazekat, az én gyomromnak szánt adag öt perc alatt kiszorítja az összes vizet és előbb tanulok meg úszni, mint ételt főzni. Miután végeztem a rizzsel, öntöttem némi olajat a tál aljába, beleszórtam a karikákra vágott hagymát és paprikát, szórtam rá némi petrezselymet és leöntöttem a milánói katyvasszal. most megyek, megeszem. Ha holnap nem írnék… akkor gyomorrontást kaptam.