Egy napon úgy ébredtem, hogy filmet akarok rendezni. Nem tudom, hány éve és melyik nap volt ez, azt sem tudom, hogy pontosan ezt gondoltam-e. Az volt a nap, amikor rájöttem, hogy van valami amitől sosem lesz nyugtom. Az alkotásra való kényszert sokan ismerjük,sokaknak megmutatkozik sok formában. Nálam úgy mutatkozott be, hogy a jó filmek végén kimondtam magamban: én is akarok valamit csinálni. Hogyan lehet ezt megmagyarázni? Kell-e magyarázni egyáltalán? Valahányszor sétálok a nyugatinál és filmeseket vagy tévéseket látok, kamerával a kézben, zakatolnak a gondolataim. Egy pillanatra úgy érzem, hogy a saját házam téglája repül el mellettem. Nem közhelyes ez a gondolat, valóban úgy érzem egy kamera láttán, hogy közöm van hozzá, tartozni akarok hozzá, mi majd egyszer összefutunk, majd egy napon én is…
Az elmúlt fél évben sokat tűnődtem és sokat tanultam. Apám sokat segített, és azok is sokat segítettek, amiket nyújtott… Kerner, Echart Tolle… felfogtam hogy amiről azt gondoltam súlyos, annak valójában nincsen súlya. És a Bell-edzések fizikailag is kezdenek erre ráébreszteni. Amint nyolc kiló vas helyett már tizenkét kiló vasat lóbálsz a kezedben és mind a tíz ujjad fogóként feszül a fülére, utána pedig jön az emelés… ott érzed, hogy kézben tartasz valamit. És aztán elhatároztam, hogy kézbe veszem ezt a valamit, valami módon nekilátok a filmkészítésnek.
A filmírásról már korábban is tettem említést. Az a része rendben is van, a tanfolyamon rengeteg dolgot helyre raktak az agyamban és úgy érzem, már tudom, mi kell egy jó film megírásához. Elsőre a költségek jelentenek majd problémát, Neki is kezdtem. Jön a következő fázis: kell egy képrögzítő eszköz. És egy Canon gép lesz az. Vele fogom elkezdeni.
Miért írok erről? Így még mélyebbre vésődik a célunk. Van, aki leírja a céljait egy papírcetlire, és minden nap a zsebében hordja. Így lett bizonyos személyekből kormányzó, autóversenyzó, satöbbi. Ezt mindenkinek javaslom: ha van célod, írd le!
És milyen találó: ahhoz, hogy megszerezhessem a kamerát, írnom kell még sok-sok cikket. Sok munkára lesz szükség, de így, hogy tudom, mi vár a végén, egyáltalán nem érzek fáradtságot. Nyugalmat érzek, úgy érzem, hogy az életem egy vasgolyó, amit izzadva lóbálok, miközben egyre biztosabban lóbálom, egyre stabilabb állással…
Címke: forgatókönyvíró tanfolyam
Fel a kezekkel! Ez egy dohányboltrablás!
Lementünk a kollégáimmal megbeszélni az idei év aktualitásait. Az, hogy mennyi fog ezekből megvalósulni, az már teljesen más kérdés. A lényeg, hogy lementünk az alaksorba, ott beszéltünk kb. egy órát. Eközben odakint, az út másik oldalán kirabolták a dohányboltot. Mire felértünk, a bolt bejáratában állt.. nem emlékszem, hogy 6an vagy 8an voltak, de rendőrök. Még egy rabszállítót is hoztak magukkal, de rab nem volt sehol. Természetesen még nem került elő az illető, de azért jót derültünk. Valahogy része a magyarságnak, hogy kényes esetekben, vagy incidensek történtekor nekiállunk mi, nézelődők poénkodni. Sok poén gyártására nem volt időm, inkább elmentem ebédelni. Közben átgondoltam, hogy mit sikerült (a betervezett) dolgok közül megvalósítanom 2013-ban, és mit nem. Néma üdvrivalgással konstatáltam, hogy utóbbi, tehát a megvalósítatlan dolgok száma nagyjából nulla lett! Tehát minden, amit tavaly meg szerettem volna valósítani – a forgatókönyvem elkészülését leszámítva. Sikerült. Apropó, a könyv – mint a 4-es metró – íródik szépen. Az egyetlen bökkenő, hogy a tanfolyam még ki lett tolva 1-2 alkalommal, tehát csak februárban fogok vizsgázni. Persze ez nem kifogás, csak tény. Most annyi munka van, hogy nincs időm írni. Blogolni persze lehet, mi? Nem, a blogolás más. Az úgy jön, mint egy sóhaj, vagy mint egy jó ötlet. Ehhez nem kell erő, koncentráció, akár egy kiló kutyagumit is leírhat a blogger, nem bánja senki, max. a látogatók később nem jönnek többé. Én nem szándékozom kutyagumit írni. De ürességet sem, úgyhogy mára véget ért mondanivalóm.