A jó idő idén hirtelen érkezett, sokat váratott magára. Érdekes belegondolni, hogy két-három héttel ezelőtt még télikabátban mászkáltunk, most pedig mindenki pólóban és farmernadrágban rohangál. Ez a tavasz amilyen gyorsan jött, épp olyan sebesen kapott magához az egész város. Sétálsz az utcán, a körúton, és azt látod, hogy mindenhol emberek hemzsegnek és beszélgetnek. Mint ha a téli Budapest egy befagyott, koszos és sáros jégkocka lett volna. Hidegen, befagyva, szállingózó gyalogosokkal. Egy állókép, történések és színek nélkül. Én szeretem a telet, de Budapesten a tél nem olyan, mint ahogy sokan erre a hideg évszakra asszociálnak. Budapesten a tél kemény és barátságtalan, benzinszagú, kaotikus, zavarodott. A kocsonyás, mozdulatlan hangulat után most kilépsz a házból és olyan érzés ragad el, mint ha egy másik bolygón járnál. Nem csak az emberek mások. Az ég is más, a levegő is más, a színek és szagok is teljesen megváltoztak. Az érzékszerveid újdonságként továbbítják agyadba a ‘jó idő’ által küldött információt, és valahogy neked is jobb kedved lesz. Nem csak a környezeted változik meg, hanem te is. Visszaemlékszel az előző tavaszaidra, és be kell, hogy lássad, ez most más, mint a többi. Valahogy olyan érzésed van, mint ha az nem te lettél volna. Semmi baj, nem a te hibád. Ez az időszak a megújulásról szól. Én is megújulok, lépésről lépésre. Néha olyan érzésem van, hogy két lélegzetvétel alatt több dolog lezajlik a fejemben, mint máskor egy egész nap alatt. Néha a karakterekkel álmodom. Syd Field-nek igaza volt. Ha sokat dolgozol a karaktereid jellemén, a végén nem kell, hogy keresd a megfelelő reakciót, reagálnak maguktól. Érdekes, hogy – még ha egyelőre csak fejben is, de – valami olyat találtam ki, ami élő, mégsem létezik. Kitaláltam Benjamint, és Vicktoriát, és még sok másik karaktert. És álmomban néha találkozok velük. Látom, hogy önálló akarattal és véleménnyel rendelkeznek. Tulajdonképpen ha elkezdünk egy sztorit, a végére csak eszköznek érezzük magunkat. És a saját képzeletünk használ fel minket, a kezünket és a billentyűzetet, hogy a képernyőre kerülhessen. Bármi az, amit meg akarunk valósítani, az megvalósítható, csak akarnunk kell. Ezért vagyunk emberek, ezért alkotunk csodálatos és borzasztó dolgokat. Na jó… ebből túl sok filó lett 🙂
Címke: forgatókönyv
A forgatókönyvírásban a legnehezebb: Tudni, hogy mit írjunk.
Tavasz előtti felesleg
Valahányszor leülök, hogy blogbejegyzést írjak, olyan érzésem van, mint ha felesleges dologra készülnék. Kavarognak a gondolataim és lenne mit írnom, abban viszont biztos vagyok, hogy nincs értelme leírni, ami az agyamban zajlik. Ez több dologhoz vezethet. Az egyik az, hogy becsukom a szövegszerkesztőt és inkább elkezdek cikket írni, mert annak legalább van haszna, vagy filmet nézek, mert talán annak is van haszna. Így aztán írtam már két cikket, féltucat híranyagot, elkezdtem fordítani az Arcam termékek leírását, de a blogomon egy árva karaktert nem tettem közzé. Most valami mégis arra késztetett, hogy írjak. És hogy ne cikket, munkát írjak, hanem csak egy sima blogbejegyzést. Szerintem még a legprofibb pszichológus sem tudná megmondani, miért jön az ihlet ennyire váratlanul. Elnézést, lehet, hogy rosszul fogalmazok… talán az ihlet nem ideillő kifejezés.
Ahhoz sem kellett ihlet, talán a hóvihar önmagában elég volt, amikor volt az a két héttel ezelőtti országos botrány. Tudod, amikor még az orbán is kocsiba ült és ezt feltöltötték a youtube-ra. Nem tudod? Mindegy, akkor már ketten vagyunk, akik szarnak a politikára. Na szóval amikor leesett az a nagy hó és a barátnőmmel úgy döntöttünk hogy elutazunk pestre régi barátokat látogatni, a busz elakadt félúton mert előttünk befordult egy Suzuki és elállta az utat. Öt percig álltunk, néhány kocsiból kiszálltak előttünk, hogy segíteni tudjanak a beragadt Swiften. Az a két-három ember nem volt elég, hogy másfél tonnát kitoljanak a fél méteres hóból. Mi persze csak vártunk. És végre, a kalauz felpattant és hátra nézett az utasközönségre. Erősen tört magyarral azt mondta, hogy aki férfi jöjjön mert különben estig itt maradunk!Aki férfi; rajtam kívül két srác volt még a buszon, szóval a kallerral együtt négyen lepattantunk a hóba hogy segítsünk a bajba jutott Suzukin. Jó érzés volt, hogy jótékonykodhatok, persze az pillanatnyilag eszembe se jutott, hogy bezzeg nekem eszembe nem jutott volna segíteni a szerencsétlenen. Talán azért mert én is magyar vagyok, és a véremben van, hogy kritizáljam ami történik, de tenni ne tegyek semmit a jó érdekében. A kalauz nem volt magyar. Talán ezért volt meg az a képessége, hogy összefogjon minket. Talán nem. De ahogy mondtam az előbb, engem nagyon nem érdekel a politika, szóval maradjunk annyiban, hogy sikerült eltolnunk a gépkocsit és akadálymentesen haladtunk tovább Budapest felé.
Aztán egy napon fejcsóválva konstatáltam, hogy már 84 kiló vagyok. Ennek ellenére tripla vaníliás süteményt és másnap dupla ebédet fogyasztottam, persze azért elmentem úszni is. Azt hiszem, itt az ideje újra elkezdeni kocogni. Az úszás önmagában kevés, heti egy alkalommal, mert inkább napi egy óra kéne ahhoz, hogy úgymond fit maradjak. Így is érzem, hogy hétről hétre erősödöm, csak közben a hasam meg a seggem is egyre nagyobb. Szóval mennem kell futni, mert már a munkatársaimnak is feltűnt hogy milyen pufi lettem. Még szerencse, hogy szeretek sportolni. Alig várom, hogy evezni menjünk például, a tavalyi nyárból picit hiányoltam, hogy egyszer sem ültünk csónakba, így aztán ezt most duplán be kell majd pótolni.
Miközben ezeket írom, szinte el is feledkeztem róla, hogy két hete felmondott az egyik kollégám. Ez azt jelenti, hogy eggyel kevesebben vagyunk és immár fájdalmasan szűk a létszám. Valaki kéne a boltba. De ki lenne az? Ki szeretne hifi boltban dolgozni? Ki szereti a hifit, a zenét? Remélem, találunk valakit. Addig is bejárok és az ügyfelekkel udvariaskodom napi 8 órában, a maradék kollégák legjobb tudások szerint segítenek, és mivel egész jól megy a bolt mostanában, az kell mondjam, hogy egész jól megy a sorunk. Van miből enni, ha úgy tetszik. Ezért lettem pufi. Most mást sajnos nem tudok írni, történnek dolgok, de összességében nincsen nagy újdonság. Vettem egy nadrágot, mert az előző szétszakadt. Nem azért mert híztam, hanem mert öreg nadrág volt. Az új gép amúgy csúcs szuper, a korábban kipostolt Jamo videót élvezet volt megcsinálni mert a videó szerkesztő program villám sebességgel végezte a dolgát. A forgatókönyvvel kapcsolatban csak annyit mondanék, hogy nem hagytam abba, rendszeresen dolgozok vele és napról napra egyre tisztábban van előttem a sztori. Már a treatmentet írom (igaz, csigatempóban), ami a teljes cselekmény 4 oldalas összefoglalása. Ezen kívül az összes jelenetet összeírtam kis papírkártyákra, hogy magam előtt lefektessem a történet szerkezetét. Nagyon jó dolog a forgatókönyvírás. Még jobban tetszik, mint a műszaki cikkek írása. Persze míg előbbi egyelőre álom, addigra utóbbiból tényleg meg van a mindennapi kenyérre való. Egyelőre ennyi. Köszönöm hogy elolvastál, gyere vissza máskor is, mutatok hamarosan egy jó videót!
1 hét múlva Amsterdam!
Egyik kollégám egész hétre szabadságra ment, úgyhogy ketten tartjuk a frontot. Ilyenkor szándékosan nyugodtan viselkedek, elhitetve magammal, hogy ezt a boltot két ember is lazán tudja csinálni. Végül is túléltük. Egy hét múlva indulunk Amszterdamba, a 2013-as ISE kiállításra. Két éjszakát leszünk távol, úgy néz ki, megint a Bulldog’s-ban szállunk meg. Már előre várom azokat a fantasztikus kajákat. Amszterdamban zseniális kajáldák vannak. Majd mutatok képeket itt a blogon, nem fogjátok elhinni. Szóval egyelőre ennyi. Olvasom Syd Field másik könyvét, Fanni meglepett egy korábbi kiadással, ami a Forgatókönyvírás alapjairól szól. Sok hasonlóság van a két könyv között, amit szüleimtől kaptam, az inkább a gyakorlati lépésekre van kiélezve, ez a címéből is egyértelművé válik. Amit most olvasok, az is nagyon jó, minden fejezet végére újabb és újabb ötleteim vannak. A karakterek életrajzát már elkezdtem, azonban a cselekmény kidolgozása még hátra van. Ezt a bizonyos Syd Field könyvet még kiolvasom, és utána elkezdem írni életem első forgatókönyvét. Furcsa érzés, ugyan lehet, hogy soha semmi nem lesz belőle, mármint lehet, hogy soha nem fogják leforgatni, én mégis bizakodva gondolok rá. Úgy gondolok a sztorimra, hogy biztos működőképes lesz és sokaknak tetszeni fog. Lesznek, akik pont azért kedvelik, mert izgalmas. Lesznek, akik pont azért kedvelik majd, mert futurisztikus. Lesznek, akik a szereplők miatt fogják majd kedvelni. Lesznek, akik utálni fogják. Egy biztos, nekem most csak azzal szabad foglalkoznom, hogy elkészüljön ez a forgatókönyv. Úgyhogy megyek olvasni.
Felemelkedés, avagy a forgatókönyvön túl
Másodszorra nézem a Sötét Lovag: Felemelkedés-t, nagyszerű ez a netbook, mert így a buszon ülve is tudok filmet nézni (és cikket írni, de most nem akarok a munkáról beszélni). Először letaglózott a film, másodszorra közel sem ejtett annyira vadul, nem lehetett érezni azt a Nolan-féle varázst, ami a székhez bilincselt, viszont a forgatókönyv egész jó, a kameramunkálatok pedig bravúrosak. Christian Bale szerepjátékában van egy kicsi sablonosság, már amennyiben saját, egyéb filmekben játszott figuráira figyelünk. Általában ravasz, kissé goromba, karizmatikus, ugyanakkor önnön hibáikat kerülni próbáló karaktereket kap, és a mimikájához ez egész jól illik. Ebben is új volt a Nolan-féle denevérember trilógia, mivel itt nem egy nőbálvány, nem valami kávéreklámba illő macsó hanem egy némileg zord hangulatú, (a harmadik részre már) viharvert ábrázatú fickó került a maszk mögé. És ahogy a technológia fejlődik, Batman felnőtt a feladathoz, hogy ne csak rajzfilmszerű akrobataként, hanem hús-vér, emberien szenvedő és fizikai korlátokkal bíró szuperhős legyen. A Felemelkedés nem úgy mutatja be nekünk Batmant, mint Gotham elpusztíthatatlan hősét. A Felemelkedésben Bruce Wayne a halál torkából vánszorog vissza, keserves kínok között küzd saját életéért, miközben Gothamot nem csupán egy-két elmeháborodott, hanem egy komplett terrorszervezet próbálja megsemmisíteni. Tehát a sztori nem rózsaszín ködben, aranyozott szegélyekkel hanem hideg, barátságtalan, keserű hangulatban telik, nekünk nézőknek ez mégis imponál. Mert tanúi lehetünk Bruce Wayne kitartó erejének, amitől mégis csak Gotham megmentőjévé válik: kész feláldozni magát, hogy mentse, ami menthető, miközben a stáb többi tagja sem rest. Például a zenészek. Hosszú ideje a Felemelkedés az a film, amiről azt gondolom, hogy hatásosságát 50%-ban a benne végigfutó zenének köszönheti. Az előző rész krimiszerű, baljóslatú hegedűs hullámait felcserélték egy érces hangú férfikórusra és még egy kicsivel több dobra. Aztán a “na most jön a tömegpara” jelenetekben megindul egy hátborzongató, monoton zúgás, ami olyan hangulatot kelt bennünk, mint ha mi magunk néznénk szembe a kikerülhetetlen, létünket fenyegető veszéllyel. A szereplők elképedő, holtsápadt arcát nézzük ezalatt, és úgy érezzük, hogy innen nincs menekvés: itt bizony mindenki pórul jár!!! Aztán visszatér Batman rézfúvós motívuma, és a hangulat egyből magasztossá válik, a brutális hangnyomással zengő harsonák újra mozgásba lendítik szemizmainkat, mert hát a röpködő Bat-repülőt azért követni kell. Szóval ódákat lehetne zengeni Nolan alkotásáról, én csak két dolgot emelnék ki: a Zenét és a szokásosnál jóval hosszabbra nyújtott forgatókönyvet. Utóbbi valószínűleg sokaknak okozott körömrágást, netalán idegeskedést – mégis mi a fészkes fenéért kell egy órát várni, amíg “valami történik”? Sok ismerősöm így nyilatkozott, szerintük túl lassan indul be a film és így nem lett annyira izgalmas. Szerintem pedig pont ettől lett hangsúlyosabb a végső fejezet, a megoldás. Ha egyből az elején börtönbe zárják Bruce-t, túlságosan a börtönben töltött időre és a kiszabadulás utáni Bane-írtásra billen a hangsúly. Így viszont megtudjuk, mennyire genya a főgenya és hogy mennyire könnyen koldus lehet a “királyfiból”. Kötelező darab azoknak is, akik nem szeretik a képregény adaptációkat. Filmes remekmű.
Behavazva, avagy nyakunkon a Hi-Fi szezon
Ma reggel találkoztam édesapámmal. Épp jegyet vett a metróra, ugyanakkor ért oda a vonatom és együtt mentünk pár megállót. Aztán kezdődött a „munka”. Bár nevezhetnénk inkább stressz-terápiának is. Küzdened kell nyolc órán keresztül a nyugalomért. Pedig aggodalomra semmi ok. Mégis olyan érzésed van, mint ha a kollégáid sugároznák az idegességet. De nem szabad, hogy engedd, hogy átszálljon rád ez az állapot. Ugyanúgy meg kell őrizni a nyugalmad, ha olyan ügyfél lép be az ajtón, akiről nagyon jól tudod, hogy nem fog venni semmit. Soha. Úgy értem, vannak olyan emberek, akik nem vásárlás, csupán kedvtelés, időtöltés céljából mennek be egy boltba. Ma ilyenek látogattak meg. Rendszerint, úgy kéthavonta benéznek és belehallgatnak ebbe-abba, aztán széles mosollyal elköszönnek. Átadsz minden információt. Udvarias vagy. De nem tudsz eladni nekik. Ők nem azért jönnek. Eközben jön valaki, aki viszont venni akar. Te lent a pincében szivatod magad két naplopóval, közben a nagy hal rád vár hogy végre megírd neki a számlát. Így megy ez nálunk. Aztán ha megírtad a számlát, még vannak apró bakik, melyek igazából csak a helytelen időzítés velejárói. Ilyenkor is mindenki be-stresszel. Nem baj, mentor-kollégám érdemes gondolattal zárta ezt le: ilyenkor nem azon kell idegeskedni hogy mi nem jött össze, hanem ügyesen megoldani a problémát. Megoldottuk és szép kis üzlet lett belőle. Persze ilyenkor nem dicsérnek meg. Elvégre nem történt semmi, csak írtál egy számlát, előtte volt néhány órás szaktanácsadás, e-mailezés, jópofizás. Az ilyesmiért nálunk még nem jár dicséret. Olyasmiért viszont igen, ha az imént leírtakat elváráson felüli módon viszed végre. Mondjuk az elvárt összeg (vagy éppen az évi kereseted) kétszeresét, háromszorosát termeled. Vagy netán, valami olyat viszel véghez, ami nem is része a munkaköri teendődnek, de mivel van időd, megcsinálod. Anélkül, hogy ez másnak egy fillérnyi pluszt jelentene. Így megy ez. A kereskedelemben, mint sok más területen, könnyű préda vagy, ha nem te állsz legfelül. Ettől függetlenül ennek a munkának is megvan a maga szépsége. Jó dolog foglalkozni az emberekkel. Megismerni új embereket, segíteni másoknak választani két jó közül a jobbik jót. Jó dolog maga a zene és hogy csúcsminőségben hallhatsz bármilyen zenéket napi nyolc órában. Sokkal rosszabb munkák is léteznek. Úgyhogy inkább dolgozok és mellette szövögetek tovább álmokat, terveket és már csak pár oldal van hátra Syd Field könyvéből.
Dolgos hét
Ahogy érkezik a szezon, hatványozódnak a tennivalók. Tegnap éjfélre értem haza, fél 1-kor dőltem az ágyba. Ma reggel Fannival bejöttem Pestre, de megint éjfélre fogok hazaérni. Sokat ügyetlenkedtünk a Sennheiser Momentum-ról készülő videóval, de megérte szenvedni, mert jó lesz…remélhetőleg. Bár még szoknom kell azt, hogy rizsázok a kamera előtt. Mondom ami eszembe jut, és hirtelen megállok mert rájövök, hogy amit az imént kinyögtem, baromság.És tizenötször újra kell venni ugyanazt a vágást, pedig csak néhány mondatot kéne… huh. Sebaj, gyakorlat teszi a mestert. Hétvégék kiugrunk Leányfalura, meglátogatni szüleimet s húgaimat. Már csaknem egy hónapja nem jártam kint, úgyhogy ideje már. Jó néha kinézni. Huh, mielőtt elfelejteném – megvan a Netbook! Végreeeee! Most már a vonaton is tudok jegyzetelni, cikket írni. Azt hiszem, sikerült átlépnem egy korlátot, amivel már évek óta próbálkoztam. Nem csak arról van szó, hogy még életemben nem adtam ki ennyi pénzt egy dologra. Hanem arról, hogy olyasmibe fektettem be, amivel tovább tudom gyarapítani munkám gyümölcsét. És alkotni, írni tudok, mikor napi három órát kell leutazni. Nem a munkahelyen suttyomban, vagy otthon, mikor annyi minden mást is lehetne tenni…. hah! Remek. Nagyon örülök, habár a pénzem jelentős részét elköltöttem. Így sok időm felszabadul és kevésbé érzek feleslegességet. Most megyek… el kell érnem a 22:20-as vonatot. Mielőtt elfelejtem! Ajánlom mindenkinek a “Nagy Lebowski” c. filmet, fergeteges! Rég nem nevettem ennyit egy filmen, egyszerűen frenetikus, hatalmas poénok vannak benne. Nem elcsépelt amerikai humor, hanem valami egészen egyedi. Erősen ajánlom, könnyedén feldobhatja szürke estédet!
Aztán miután e sorokat leírtam, lecsuktam a Neti fedelét és kimentünk az iroda teraszára. Ott felhörpintettem a maradék zöld teát és megcsörrent a telefonom, Fanni volt az. Kérdezte, hogy ugye nem felejtettem el kinyomtatni a dokumentumokat? Itt kicsit összeszorult a torkom, mivel a napi tennivalók mellett háttérbe szorult a mikrobiológia printelése. Nem kaptam emlékeztetést sem e-mailben, sem sms-ben, egész nap güriztem, ettől függetlenül megsértődött és kijelentette, hogy engem mostantól semmire sem fog megkérni – legalább ebben biztos lehet. Persze most, hogy itt ülök a vonaton, mondanom se kell, a táskámban ropog az a bizonyos tizenöt oldal – sikerült kinyomtatni. Kíváncsi vagyok, milyen arcot vág, amikor elé tolom a felejtettnek hitt tennivalót. Mert hát engem semmire se lehet megkérni. Mégis, mikor tenni akarok, és izzadtan futok keresztül az utcán, autókat kerülgetve, én nem érzem magamról, hogy valamit rosszul csinálnék. Nem tartok mindent észben. Többet kéne használnom a határidőnaplómat, vettem egyet, csak ott hever az asztal sarkán. Igen… ez lesz a megoldás.
Más: korábban említettem ezt a bizonyos forgatókönyvet. Az igazság az, hogy a “Majd Jövök” sztoriját írom. Az eleje már egyszer elkészült, igaz, annak két éve. A végét pedig megálmodtam. Ha rendszeresen látogatod a blogom, tudod, miről beszélek: egyszer volt egy fura álmom és mikor felkeltem, tudtam, hogy ez a pillanat, amit ébredés előtt átéltem, egy történetem vége lesz. Sok történetet szeretnék leírni, de a munka, a pihenés mellett csak napi egy oldalakra marad idő – persze így is kijön egy év alatt egy 300 oldalas munka. Aztán mikor teljesen kész leszek a forgatókönyvvel, átfutok rajta még egyszer és kinyomtatom, meg valahogy csináltatok hozzá keménykötést, hogy a polcomon sötétlő hasáb ne feledtesse el velem sosem: nekem filmkészítéssel kéne foglalkoznom.
Pár éve megfogalmazódott bennem, hogy filmrendező akarok lenni. Valahogy, porba fingó magyar kispolgárként ez rendkívül távoli, megfoghatatlan célnak tűnik. Mégis, ahogy megy előre az élet és én is egyre előrébb érzem magam, egyre kevésbé tűnik lehetetlennek, csak a tapasztalatok alatt kialakuló érzés erősödik. Egy utasítás, mely évek óta egyre erősebben lüktet a fülemben, de olyan halkan, hogy gyakran összetéveszthető a sima vérkeringés hangjával. És ez a hang azt mondja folyamatosan: Csinálni kell! Csinálni kell! Teljesen mindegy, ki mit mond, csinálni kell, amit szeretnél, amit véghez szeretnél vinni. Ezt már sokan megállapították, kis-és nagy emberek egyaránt, hogy ha valamit megfontoltan, komoly erőfeszítéssel végigcsinálsz, annak meglesz a gyümölcse. Nagyon sok dolgot köszönhetek szüleimnek. Ők indítottak utamra. Tőlük tanultam nagyon sok olyan dolgot, amit tudatomon kívül is hasznosítok életem során. Édesapám törekvéseit, eredményeit látva azt látom, hogy a hozzám közel tartozóknak is sikerülhet az, amit nagyon szeretnének. Nekem miért ne sikerülne? Miért ne foglakozhatnék filmkészítéssel? Rengeteg ötletem van. Némelyiket már taknyosként tisztám láttam magam előtt – de jó filmet lehetne ebből csinálni! – és mai napig fejemben motoszkálnak ezek az ötletek.
Általános iskola 6.-7. osztályos lehettem, mikor kifundáltam egy sztorit. Jobban mondva nem én voltam az egyetlen ötletgazda, de a sztori levezetését én vittem véghez. Akkoriban volt egy Csongor nevű osztálytársam, akivel jó haverok voltunk. Régi barátaim jól ismerik Csongort, érdekes figura volt, középiskolás korunkra elváltak útjaink. A lényeg, hogy Csongorral gyakran nekiálltunk fantáziálni óraközti szünetekben. Figyeltük a tanárokat, a diákokat, poénkodtunk, nevettünk, kifiguráztuk kedvenc vagy épp legkevésbé kedvelt oktatóinkat. Például a kémiatanártól herótot kaptunk. Elviselhetetlen nőszemély volt, egy szociopata benyomását keltette! Lassan, vontatottan, karistoló, kellemetlen hideg és metsző hangon beszélt, mely egy robot macska nyekergésére hasonlított leginkább. Csongorral gyakran nekiálltunk elképzeléseket, minitörténeteket gyártani. Volt, hogy együtt rajzoltunk, kedvenc Fantasy figuráinkat vagy játékhőseinket vetettük papírra. Aztán valamikor, valahogy arra gondoltunk, kéne írni egy horror-szerű regényt, ami rólunk szól. Egész pontosan alternatív énjeinkről. A sztori főszereplői mi lennénk, beleértve haveri társaságunkat. Mai napig legjobb barátaimat, a Pózna ikreket is beleszőttem az eseményekbe. Balázs, Sanyi, sőt, még a bátyám is belekerült a képzeletbeli rémhistóriába. Miről szólt a dolog? Röviden arról, hogy az iskolában mindegyik tanár minket akar kinyírni. A pedagógus külső csupán látszat volt, e felnőtteket különös átok szállta meg, s valójában nem emberek, hanem démoni jelenések voltak. Nehezen lehetett csak sebezni őket, ők, mégis könnyedén árthattak nekünk, természetfeletti képességeik miatt. Mindegyik tanárunknak kiemeltük fő tevékenységét, munkakörét, és ehhez mérten “feltunningoltuk” ördögi képességekkel. A sztori szerint Leányfalut különös burok fedi és mérgező gázok terjengenek a burkon belül. Felnőtt szervezet nem tud ellenállni ezeknek a méreganyagoknak, fiatal, serdülő vagy gyermek test viszont ellenállást mutat. Magyarul, ha elég fiatal vagy hozzá, nem fog megölni, amit belélegzel, viszont függővé tesz a “mérgezett légkör”. Ha kimész a burokból és újra normális oxigént szívsz, azonnal meghalsz. Szóval ilyesfajta problémák miatt, Csongorral és többi társammal a burokban rekedek és fel kell, hogy vegyük a harcot a démoni jelenésekkel. Ez még nagyon korai agyszüleményem volt, ezért helyenként komolytalan brutalitást adtam neki. Mikor arra került sor, hogy megírom a teljes regényt, talán az ötvenedik oldalig sikerült eljutni, aztán a munka félbemaradt. Valami történt a számítógépemmel, leformázódott, vagy ilyesmi, a fájl elveszett. Azóta nem is gondoltam rá, hogy befejezzem a sztorit, pedig itt van a fejemben. Azóta rájöttem, hogy nekem nem valóak a véres, horrorisztikus motívumok. Persze, az izgalmas cselekményt mindig is díjaztam, de ugyanakkor az érzelmek és a komikum is fontosak számomra. A jelenleg elkezdett forgatókönyv valami ilyesmi: izgalom, de csak fokozódó mértékben. Érzelmek, de lehetőleg ne mosson el mindent a nyálzivatar! És egy csipet komédia. Szeretek nevetni és nevettetni, de nem vagyok született bohóc, nem tudom, hogyan kell egyértelműen humorosat alkotni. De néha akarva akaratlanul is kisiklik a kezemből egy apró poén-pamacs, és ezeket úgy érzem, ha van rá lehetőség, be kell vetni. Ezektől színesebbé válik a munka. Nagyon szeretném végre befejezni a “Majd jövök”-öt. Kíváncsi vagyok, mit gondolnának mások róla. Minden bizonnyal, ha lenne rá alkalmam, megfilmesíteném. Persze, először a “Tűnés!” kerülne rivaldafénybe, mivel az már egy kész sztori, 100 oldal A4 méretben és teljes értékű krimi. Aztán függetlenül a “Tűnés” által kialakított visszhangtól, debütálna mihamarabb a “Majd Jövök” is, mivel utóbbi teljesen más műfaj. Kaland-féleség. Vagy nem tudom. Majd megmutatom. Majd jön. 🙂