Aki már látta, az az esetek 99%-ában elismeri, hogy hibátlan. A maradék 1% csak azért mond nemet, mert eleve a sci-fi műfaj nem felel meg az ízlésének. Mi értelme van véleményt alkotnom egy filmről, ami amúgy is kultmozi, lerágott csont, és mindenki kívülről fújja? Nincsen feltétlenül értelme. Ez csak egy film, amiről csak valaki véleményt alkot. Mégis írok róla pár sort, hiszen a Mátrix számomra épp annyira meghatározó élményt adott, mint másoknak amikor a hetvenes években megnézték a Keresztapát, a Nyolcadik utast, vagy a Taxisofőrt. Tizenhárom évesen láttam életemben először, akkoriban majdnem pontosan olyan CRT monitorom volt, mint Neónak, megállás nélkül nyúztam a számítógépes játékokat napi 4-5 órában, és úgy gondoltam, én majd az informatikának fogom áldozni az életemet. Nem így történt, azóta a konzumer szórakoztató elektronika lett érdeklődésem fő tárgya. Egy valami viszont nem változott (ahogy Morpheus mondaná; some things change, some things don’t. Mi volt az első film, amit megvásároltam Blu-ray lemezen? A Mátrix. Megvolt már azzal a foszlós, első generációs papír DVD tokkal is. Melyik filmet láttam legtöbbször életemben? A Mátrixot. Évente 1x megnézem. A forgatókönyvírói tanfolyamon oktatónk, Kolozsi László többször is felhozta példaként a Mátrixot. Etalon, nem is vitás. Valószínűleg aki ezt a bejegyzést olvassa, már az is látta a filmet, de ha nem látta, uhh. 🙂 Szóval minden képkocka a helyén volt, a kameramozgás, a speciális effektusok, a zene (utóbbi kettő Oscar-t is kapott, csak úgy, mint hangra és vágásra), de még a történet is hordozott egyfajta egyediséget. Izgalmas, elgondolkodtató, misztikus, látványos, meg ilyenek. Kár, hogy a 2. és 3. rész nem adta tovább pontosan azt a hangulatot, és hogy a lezáró epizódra ellaposodtak a dialógusok, valamint Smith karaktere is inkább viccessé vált, mintegy kiparodizálva az első rész végére kialakult vészjósló jelleget. Mindegy, ettől függetlenül sokat tanultam ettől a filmtől, és sokan másoltak is róla, amatőröktől kezdve az elismert filmesekig, megannyi továbbgondolt munka született, a vizuális effektusok új irányba gördítették a képalkotást, a Wachowski testvérek meg jól meggazdagodtak. Nem is értékelem, minek? Tökéletes, és kész.
Címke: filmnézés
Itália visszatér – A Nagy Szépség
Fiatal vagyok még, 23 évesen nem tudhatom, hogy pontosan mit érez egy 65 éves kiábrándult olasz, Róma kellős közepén. Toni Servillo azonban mégis valahogy megoldotta, hogy átéljem azt a helyzetet. Ugyan még nem jártam olasz földön, de ez a film arra vett rá, hogy egyszer oda is ellátogassak. A Nagy Szépség nem feltétlenül jó film, legalábbis attól függ, ki mit vár el a jó filmtől. Számomra viszont ez egy tökéletes film. Én ha leülök mozizni, nem feltétlenül konfliktust vagy kihívást keresek, ha van valamilyen művészeti érték, azt tudom méltányolni. És itt van művészet, szinte minden szekvenciája csak arról szól a Nagy Szépségnek. Az operatőr egyszerűen zseni, az olaszok pedig olaszok, a zenék is rendben vannak, de akkor is… az a hangulat, amit ez a film megteremtett, valamilyen szinten, szerintem egyedülállónak számít. Ötször láttam már a Nagy Szépséget, és biztos, hogy sokszor még el fogom indítani, annak ellenére, hogy a játékidő nagyon hosszú és a dialógokat már majdnem kívülről fújom. Ez a film arra inspirált, hogy jobban figyeljek és igenis foglalkozzak a mozgókép világával. És ezért önmagában hibátlanként tartom számon, persze megértem azokat, akik számára érthetetlen, zavaros vagy egyszerűen csak rossz produkció. Ez olyan dolog, hogy mindenki mást lát benne, mert nem mainstream és nem populár beállítottságú munka, egyszerűen csak van, magának, a maga kis fanyar, édeskés ízével és meseszép képiségével.
Milyen film a Godzilla?
A látványa lenyűgöző, a szereplőválogatás tulajdonképpen rendben van, az operatőri munka teljesen jó. A történet helyenként saját magát rúgja fejbe a logikai buktatóival, mondjuk ez egy sci-fi/világvége műfajú filmnél előfordul, na de hogy néhány ember, ilyen poszttal a valóságban is ennyire ostoba lenne, azt erősen kétlem. A világító tűzes plazmasugarat köpő Godzillától mai napig röhögnöm kell. A Jean Reno féle, ezredforduló előtti verzió toronymagasan ráver erre a változatra, nem tudom, miért kellett újat készíteni, persze, elmondhatjuk, hogy ennyire nagy még sose volt az ominózus óriásszörny. Na és az atomon élő másik két szörny? Megeszi a rakétát, mint valami diákcsemegét? És mi ez a végén? Fogja magát Godzilla és lemerül a víz alá, avagy csá, én elvégeztem a dolgomat. Még csak nem is bántja az embereket. Kikerüli az anyahajót. Az épületeket eltapossa, de az anyahajót, ahol a kulcsszereplők állnak, azt egyszerűen kikerüli. És mi ez, hogy a főszereplő srácnak rendszeresen szemébe néznek a több, mint száz méter magas szörnyek? Megáll a szörny, lehajol, és ránéz. Mivaaaaan? Olyan mintha gyerekeknek írták volna ezt a filmet, közben mégis tele van iszonyú pillanatokkal. Nem értem, miért kell ilyesmire dollármilliókat (százmilliókat) költeni, én alig vártam, hogy vége legyen, leszámítva a szörnyek első megjelenésekor leeső államat (mert hogy ilyen bazi nagy szörnyek még sehol se fordultak elő), nem hagyott bennem mély nyomot ez a film, igyekszem gyorsan elfelejteni.
Ha értékelni kéne: 4/10
A lápvidék harcosai
Magamtól nem állok neki ’80-as évekbeli filmeket nézni, hacsak valaki nem tesz erős javaslatot valami régi mestermunkára. Ezúttal egy könyvben láttam meg ezt a címet, egy könyvben, amit a szüleim adtak ajándékba. Érdekes olvasmány egy operatőr tollából, aki abszolút szakmai megközelítésből ad rátekintést a saját munkáira. Andrew Laszlo (igen, magyar származású) operatőri tevékenysége erős, hatásos bélyeget nyom a Lápvidék Harcosaira, különösen így, hogy elolvastam előtte a háttérmunkálatokat. A naturalista színhasználat, az alulexponált képek és az alacsony kontraszt mind szerepet játszanak a mocsár kietlen, hűvös világának visszaadásában. Így viszont, hogy folyton a képalkotást figyeltem, a történet a háttérbe szorult kb. a film kétharmadáig, tehát mire már a csapat felét legyilkolták (nem lövök le ezzel poént, hiszen thrillerről beszélünk katona szereplőkkel), csak addigra kezdtem felhagyni a filmes stíröléssel, és átadni magam a történetnek. A lápvidék harcosai egy olyan film, amelyben az első percekben majd elalszol, a végére viszont meg se bírsz moccanni a feszültségtől, egyedül az utolsó snitt enged levegőhöz jutni.
Értékelés: 7/10
Nikita
A francia film. Nehéz elismerős szavak nélkül említeni a francia filmet. Ők azért eléggé ott vannak a szeren, és nem csak romantikus filmekben (Amélie), vagy drámában (Életrevalók), netalán horrorban (Alien 4), hanem bizony, akcióban is. Akkoriban Luc Besson még fiatal volt. Akkoriban még önmagát adta vissza a vászonra, a saját ötleteit illusztrálta, meg minden. Nem hülyítette meg a Hollywoodi populár pénzáradat. A Nikita olyan, mint a legtöbb JÓ Luc Besson film, pörgős, lendületes, tartalmas, érzelmes, látványos. Lehet merengve bámulni a képet, nem kezdünk el kötözködni vagy értetlenkedni. Mindent tisztán elénk vázolnak, minden egyből leesik. A főszereplő pedig szemtelenül szexi, miközben saját érzéketlen, primitív, kétségbeesett személyisége vagy megmosolyogtatja, vagy elhallgattatja a nézőt. Bizony, elég súlyos lelki szenvedéssel küzd a lány, ezért nem mindig vidám a cselekmény, de a hangulatváltozás és a kék szempár Besson-nak remek ihletet adott később, az ötödik elem Lilu-jának megformálásához. Európai filmhez méltó munka, a szereplők értik a dolgukat, Jean Reno bemutatkozása igazából vicces, főleg azok számára, akik a Léon-t már látták korábban. Minden filmrajongó polcán ott a helye, még ma is frissnek és ropogósnak tűnő film ez, holott már eltelt 24 év.
Értékelés: 9/10
(Mínusz 1 pont: a csúnyán lenyesett befejezésért)
Rozsda és csont
Végre egy film, amiről nem nehéz véleményt alkotni, és amiről mindenféle szempontból kijelenthetem, hogy remekmű. Néha az az érzésem, hogy elfogultság övezi a gondolataimat, ha francai filmmel kell foglalkoznom, de a Rozsda és Csont nem a franciákhoz képest, hanem a kategóriájához és a korához képest hoz egy meglehetősen magas szintet. A sztorit nem lövöm le, keserkés, néhol kissé lehangoló pillanatokkal, de ugyanakkor életszagú, realisztikus jelenetekkel teletűzdelt történettel van dolgunk. Kapunk olyan karaktereket, akik helyzetébe könnyen beleérezhetjük magunkat, de ha nem is értjük a gondolataikat teljes mértékben, legalább elhisszük, hogy ők létező személyek. Matthias Schoenaerts-ról nem nehéz elhinni, hogy a valóságban is ugyanarra lenne képes, mint a filmben. Primitív, kissé tuskó karakterében van valami kedvelhető, különben nem érdekelné a nézőt, hogy mi fog vele történni. Kis apróságokkal tudunk Ali életébe együttérzéssel belekukkantani, és amiért lassú szimpátiát bont ki a néző és önmaga közt, az a kitartása, saját gyermeke iránt, illetve saját megélhetése iránt. Egy senki, gondoljuk a film elején, piti bűnöző, bunyós, de mégis megpróbál munkához jutni, sikerül is neki. Van benne merészség, és nem művel feltétlenül rossz dolgokat, ha valami illegális cselekményhez folyamodik, gyakran azt is azért teszi, hogy legyen pénze kajára, a villanyszámlára, vagy a fiának tudjon ajándékot venni. És ott van francia szépségünk, Stephanie. Nem nevezném csúnya nőnek, hiszen tagadhatatlanul fotogén, egész jó az alakja, kifejező tekintet, szép ajkak, fehér, európai bőr, mi kell még? Marion Cotillard számára ez a film nem jelentett kihívást, holott igen komoly próbatételt jelentett neki, hogy egy testi fogyatékkal élő karaktert személyesítsen meg. Zöld szemeivel és hófehér, szabályos fogsorával ezúttal nem a saját báját, hanem a saját baját kell, hogy kifejezze, és a kettő között mély szakadék tátong még egy profi színész számára is. Nem (csak) a francia gőgöt látjuk, hanem egy ütött-kopott, fiatal, láthatóan depressziós és életkedv nélküli lányt, aki már azt se tudja, milyen a szex, azt se tudja, mi lesz vele. Testi gondja miatti kétségbeesése befordult semmittevéssel kiegészítve egy abszolút kiszámítható, és nem túl vidám motívum. Ez a két karakter egymásra talál, és hirtelen mindketten kapnak valamit a másiktól, ami érdekesebbé, színesebbé teszi a Rozsda és Csont cselekményét. Később ennek megfelelően érdekes, vagy éppen rémisztő fordulatokra lehet számítani, és a két órás játékidő ellenére sosem unalmas a film, a csendes snittek ellenére. Okosan illusztrálják a történetet, okosan mutatnak olyan részleteket, melyeknek van jelentősége, még ha csak szimbolikusan is. A képi világ olyan, amilyet napjainkban elvárhatnánk, gyönyörű színek, kissé világosba húzó, naturalista megjelenítést alkalmazott az operatőr, a tengerparti jelenetek csak néhány centire állnak az álomszerűtől, de a karakterek viharvert arca és a tömény, rövid párbeszédek, no meg a folyamatosan mozgó (és nem rángatózó) kamera hiteti el velünk, hogy ez valóság. A hangokat óvatosan, gondos európai odafigyeléssel keverték ki, hogy hallhassuk a levegő mozgását, a kocsik morajlását a sztrádán, vagy éppen a zárt szobák csendjében lihegő hangokat. A Rozsda és Csont remek film, nem vidám, de kifejező, valamit tanultam belőle, még ha nem is tudom megnevezni azt a valamit. A záró szekvencia túlzás nélkül is szívbe markoló, váratlan, igaz, kissé valószerűtlen is, de ezt inkább hagyjuk is… azzal együtt egy elgondolkodtató, sokak lelkét megérintő, durván szőtt történet ez.
Értékelés: 9,5/10
Péntek esti film: End Of Watch
A kézikamerás filmek reneszánszát éljük, mondhatnám, de nem lenne igazam, mert időnként így is, úgyis jönnek lötyögős képű, valósághű, “olyan mint ha kézikamerával lett volna felvéve” – jellegű filmek. A horrortól a drámán keresztül az akcióig szinte minden műfajban láttunk már ilyet, és volt ami bejött, volt ami nem, de én személy szerint olyat még nem láttam, ami két rendőrről szól volna. Brian és Z LA utcáin sertepertélnek nagy serényen, szétlövik a ganxtákat, lebuktatják a kokósokat, miegymás, egyszóval a legdurvább események sodrásában láthatjuk őket. Túlzás nélkül, egy-két ponton hangosan káromkodtam a filmen. A jó film mércéjét nehéz megfogalmazni, de szerintem ez az End Of Watch ha nem is kiváló, mindenképpen nagyon, nagyon jónak számít a maga kategóriájában. Az izgalmakat nem folyamatos tűzharcokkal és autós üldözésekkel töltik ki, hanem life-like patthelyzetekkel, és ettől ez a film egy pillanatra se lesz unalmas, ráadásul a karaktereket jól eltalálták, a kép is egész jó – ahhoz képest, hogy “kézikamerával” vették fel. A hang pedig kifogástalan, persze ezt 2013-ban elvárhatjuk, vagy nem? Ajánlom azoknak, akik szeretnének nézni egy nem annyira hálivúdi, te mégis echte hálivúdi akciófilmet nézni, és megtudni, hogy milyen szar a rendőrök munkája.
Értékelés: 7,5/10
Eső után új esernyő
Az előző hét olyan kis semmilyen volt, néha kicsit vidám, néha kicsit szomorú, a halászlé lett az egyetlen maradandó emlék. Meg a piros zokni, no comment 🙂
Ugyanis megkötöttem életem legjobb bizniszét: a nagymamám gépe elromlott, és felajánlottam neki hogy megjavítom egy finom halászléért cserébe. Péntek este nagy eső volt. Bementem az irodába, de a nagy hadonászásban elhajlítottam az esernyőmet. Aztán találtam a rossmanban egy ezresért olyan esernyőt, ami olyan hosszú nyelű, kanyarral a végén. Ezt ugyan nem lehet kabátzseb-kompatibilis méretűre összecsomagolni, de legalább nem fordítja ki a szél, és jól megy a pál utcai fiúk hangulatú szövetkabátomhoz.
A lényeg nem maradt ki: abból a pompás halászléből szombaton 6 tánnyérral benyomtam, és még vittem magammal egy tejfölös dobozt, ami szintén színültig tele volt halászlével. Hogy mennyire isteni volt! Annyi cérnametélttel, hogy felülről inkább egy vörös cérnamezőnek tűnt a tányérom tartalma. Na meg felturbózva egy kis erős paprikával. Ez a halászlé minden szempontból felülírta, kárpótolta, eltörölte az egész hetet, noha én nem az az ember vagyok aki “még egy halászlének is tud örülni”. Egyszerűen csak tényleg fantasztikus volt, na.
Az edző újfajta edzést tartott pénteken. Zseniális abban, ahogy az elvégzendő gyakorlatodat ártatlan arccal kimondja. Mint ha az arcával azt akarná kifejezni, hogy “pajtás, sajnálom, de ha akarod hívom a mentőket”. De nem kegyetlen, tud nevetni és nevettetni. Végül is csak négy gyakorlatot kellett végeznünk, de százasával. A hétvége abból állt, hogy a saját izomlázamon röhögve próbáltam megküzdeni azzal a kevés lépcsővel, ami a lakásig elvezet. Most hétfő van, és még mindig kicsit robotzsarusan megy a lépés, no nem mint ha puhánynak érezném magam, egyszerűen csak ilyen ez a bell. Az edző nagyon érti a dolgát, október óta járunk, és hétről hétre érzem magamon a fejlődést. Nem ez a lényeg? De.
Ma reggel láttam, hogy a La Grande Bellezza megkapta a külföldi filmért járó Oscart. És ha azt mondom hogy rohadtul megérdemli, még azzal is keveset mondok. Meg kéne néznem harmadszorra is, de kivárom a megfelelő alkalmat. Ezt nem lehet csak úgy befalni, két és fél óra, le kell ülni hozzá. Egyébként ha már filmről írok, írok egy kicsit zenéről is, konkértan a Thievery Corporation-ról, akiknek megjelent egy vadonatúj friss és ropogós lemeze “saudade” címen, de sajnos a korábbi kiadásokhoz képest monotonnak tűnik. Ettől függetlenül kellemes hallgatni való.
Vasárnapi ebéd
Annyit ettem hogy már vacsora se kell. Töltött paprika, ribizlis puncs, húsleves, kávé, te jó ég. Na jó, azért benyomtam egy mini joghurtot meg fél liter teát, ahogy kell, söröskorsóból. Ma nem vagyok normális, és érzem is magamon hogy valami nincs rendben. Éppen ezért rövidre fogom a mondanivalómat. Újabb film került a megnézettek listájára, a Filth azaz Mocsok, mint skót földön forgatott echte skót akcentusú színészekkel felvett alkotás. És hát a cím hiteles, csupa mockosz dolgot művel a főhős, aki annyira nem is hős, inkább szerencsétlen. Köszönöm az ajánlást! Volt értelme megnézni, de nincs értelme véleményt mondanom róla. Átmostam a csap alatt a szájharmonikámat és gyakorlás után fémízű maradt a szám. Ezentúl a tüsszentek, akkor az Blues-skálában fog szólni.
Ma meghallgattam egy 270 000 Ft értékű hangfalpárt, aminek végül is nagyon jó hangja volt, de “nem az én stílusom” ráadásul még ha ajándékba adnák se cserélném le a C 603-as helyére. Most meg lefekvés előtt kábeleket teszteltem, na ott voltak furcsaságok. Pont a legrondább, lila színű kábel szólt a legszebben. Nem a színétől lesz jobb a hangja, csak fura, hogy még a nála négyszer drágább vezetéket is felülmúlta. Ez a Hi-Fi világ azért alkalmanként elég nagy mágia. Jobban mondva sarlatánság. El akarnak hitetni valamit, ami rohadtul nem úgy van, de nem baj, mert van, aki igazat mond. Csak ne bízd a véletlenre.
Már nincs sok hátra
Jövő héten karácsony. A városban még nem esik a hó. Örülök, hogy van munka dögivel. Alig van idő filmet nézni. Hamarosan véget ér a forgatókönyvíró tanfolyam. Csiszolgattam a treatmentemet, kikértem 2 csoporttársam véleményét, és szerencsére segítőkészek voltak.
Sokat gondolkoztam rajta, hogy mit vegyek magamnak, végül ez lett a legkevésbé hangsúlyos kérdés. Végül is megajándékoztam magam egy kabáttal, szépet sikerült választani, kényelmes és illik hozzám. Persze ez most annyira nem érdekes. Tegnapelőtt leültem megnézni a Bikanyak c. filmet, háát, elég kemény. Inkább nem is rakom külön postra, mert még megsértődnek rám azok a nézők, akiket hozzám hasonlóan kicsit megrázott esetleg ez a mellesleg egész jó, de műfajilag vitatható film. A központi figurával ugyanis semmi jó nem történik a kezdéstől egészen a befejezésig, afféle tragédiával van dolgunk egy kökenényen realista, szürke, barátságtalan közegben ahol piszkos üzletek folynak, ahol a szomszéd gyerek degeneráltsága miatt nekünk is egy életen keresztül szívni kell és ahol ha valakit véresre vernek, a többiek vállvonogatva oddébb állnak és folytatják az üzletelést. Flamand dráma, te jó ég. Sokkoló volt, nyomasztó, rémisztő, elgondolkodtató, szánalomkeltő, más szó nem jut eszembe.
Kicsit vidámabb vizekre evezve: nemrég kiolvastam Nyíri Zoltán és Hackl Krisztián “Személyiségkalauz” c. könyvét, ami véleményem szerint nem csak üzleti, hanem emberismereti szempontból is egy könnyed, informatív olvasmány nagyjából minden korosztálynak. Na jó, gyerekek nem biztos hogy értik, de én szóról szóra könnyedén be tudtam fogadni és emészthettem amíg a könyv tartott, azóta pedig alkalmazni is tudtam a benne tanultakat. Igen, mert a személyiségkalauz valamilyen szinten megtanítja az embert hogy könnyebben megértse mások személyiségét, hogy jobban belelásson mások fejébe, hogy könnyebben szót tudjon érteni másokkal. Tele volt számos vicces példával, jó sztorikkal, szóval ez a “mosolyogva tanul az ember” kategóriájú könyv. Sokat megtudtam arról, hogy hogyan kell bánni az alapvetően gyenge idegzetű, arrogáns, heves természetű, uralkodni akaró fajtával, és azt is ki sikerült tanulmányoznom, hogy a félzombi, tanácstalan, döntésképtelen embereknek is hogyan lehet eladni valamit – mert hogy a boltban nap mint nap hasznosítom, amit Hackl és Nyíri urak leírtak feketén, fehérek. Aki üzleti pályán mozog, annak feltétlenül, aki meg emberekkel, annak mindenképp ajánlom ezt a rövid, velős, és baráti hangnemben megfogalmazott könyvecskét.