Úgy döntöttem, hogy szélesítem a látókörömet, ami egyfajta követelményt jelent magammal szemben, hiszen olyan filmeket is meg kell néznem, amelyekre alapesetben nem vinne rá a lélek. Így esett, hogy Lars Von Trier nevét ütöttem be a keresőbe.
Tavaly, a Nimfomániás-t látva úgy gondoltam, hogy ilyen egy abszolút elvont gondolkodású, mégis frissítő szellemű filmes elme. Nem kell különösebb hozzáfűznivaló Trier nevéhez, hiszen akik kicsit is komolyabban utána néztek, valószínűleg nálam is 3x többet tudnának mondani róla. Nem egyszerű az ipse, nem egyszerű, és a Melankólia sem volt az.
Lehetne ecsetelni a film hiányosságait vagy éppen egyedi, sehol máshol nem tapasztalt értékeit, és a Dogma 95-ből fakadó motívumok sajátosságát, melyek naturális páncéllal vonják be az egész cselekményt – persze miután maga a cselekmény már minket, a nézőket is magába szippantott, tehát ahogy elkezdjük nézni, nincs menekvés, lélektipró kálvária veszi kezdetét. Szép lassan, kíméletlenül egy igazi érzelmi hullámvasút következik, ami nem le és föl, hanem San Fransisco utcáihoz hasonlóan le, majd megint le, majd ugyancsak lefelé halad. Nem tagadhatom, hogy megviselt a film, és nagyon nehéz emészteni való, holott nem először látok európai toll tintájával írt, drámazsonglőr forgatókönyvet. De ez brutálisabb, kegyetlenebb. Nincs happy end, nincs vígasz, csak tömény melankólia jut útravalóul, de inkább egy nagy csokor savanyú depresszió.
A film megnézése nem este lefekvés előtt, de nem is egy napsütötte vasárnap délután ajánlott, de ami azt illeti, inkább konkrétabb leszek: ne nézzük meg, ha nem akarunk utána órákig megtört lélekkel bolyongani a szobánkban, ostoba gondolatok által morzsolódva. Persze kellő lelki erővel ki lehet szabadulni a Melankólia általi kényszerzubbonyból, de akkor magát a filmet is megtagadnám magamtól, hiszen pont ettől eredeti és erős, hogy ilyen lelki hatással van a nézőre. Kivált egy olyan gyötrelmes érzelmet, amit talán tényleg átélnénk mi emberek, ha a világ pusztulására kerülne sor. Ez azért kemény, nem?
A karakterválasztásba nem köthettem bele, aki unszimpatikus érzelmeket váltott ki a kezdő képkockák lepörgetésekor, továbbra, a fennmaradó játékidőben is ugyanazt a benyomást gyakorolta rám, bizonyos részleteket megtudtam a szereplőkről, bizonyosakat nem. Szelektíven, óvatosan lett áramoltatva az információ, valahogy Lars úgy írta meg a dialógokat, hogy érezzük mindenki saját gyengéit, ugyanakkor perspektivikusan lássuk az egész emberiség klasszikus hibáit, ha úgy tetszik, mindenkire (Justine-ra, Claire-re és John-ra is) rá lehetne húzni valamely széles társadalmi réteg maszkját, de most inkább kerülöm az általánosítást.
Szélesíteni a látókört… most akkor jöjjön a többi Von Trier “mű”? Nehéz dönteni, de felfogás kérdése is, hogy kiből mit váltanak ki ezek a filmek. Még nem tudom, hogy folytassam-e, de tény, hogy mást nem vonhatunk, nem hasonlíthatunk össze a dán “botrányrendező” erős munkáival.
Amikor ezt a filmet elkezdtem nézni, előtte még gondolkoztam is, hogy “ma mindegy, hogy mi lesz, csak sci-fi legyen!” Így aztán jött az Under The Skin, ami tulajdonképpen egy nehezen véleményezhető történet. Én nem tudok róla véleményt alkotni, ahhoz túlságosan ostobának érzem magam, most, még frissen a megnézése után. Annyit leírhatok, hogy mit gondolok, de ez mit sem változtat a tényen, hogy dühösnek és átvertnek érzem magam, az első tíz perc után ki kellett volna kapcsolnom.
Meglehetősen erős darab. Azokból az időkből való, amikor a CGI még nem uralta teljesen a vizuális trükköket, és a szénné pörgetett akciómozik mellett még a misztikus, ijesztgetős munkákra is volt igény, persze thriller ma is készül, csak én a friss termésből keveset látok. A Sejt egy kimondottan sötét és bizarr film, szélsőséges látványeffektusokkal és felkavaró pillanatképekkel, olyan típusú film, ami a jól nevelt néző arcára néha undort, fintort vagy éppenséggel meglepetést csal. Vince Vaughn sem a mókás arcát mutatja meg, ami azt illeti, egy gondterhelt FBI ügynököt személyesít meg. Jennifer Lopez is egész jó, de akkor is az antagonista viszi a prímet, ezt az embert már a Full Metal Jacket egyik jelenetében is döbbenettel néztem, itt az egész filmet ő teszi olyan borzasztóvá, amilyennek a film maga íródott. Erős idegzetűeknek, inkább pszichológia felé kacsingató személyeknek ajánlom a Sejtet, nem éppen egy limonádé, de pont ettől ütős, hogy groteszk és agresszív.