Meglehetősen erős darab. Azokból az időkből való, amikor a CGI még nem uralta teljesen a vizuális trükköket, és a szénné pörgetett akciómozik mellett még a misztikus, ijesztgetős munkákra is volt igény, persze thriller ma is készül, csak én a friss termésből keveset látok. A Sejt egy kimondottan sötét és bizarr film, szélsőséges látványeffektusokkal és felkavaró pillanatképekkel, olyan típusú film, ami a jól nevelt néző arcára néha undort, fintort vagy éppenséggel meglepetést csal. Vince Vaughn sem a mókás arcát mutatja meg, ami azt illeti, egy gondterhelt FBI ügynököt személyesít meg. Jennifer Lopez is egész jó, de akkor is az antagonista viszi a prímet, ezt az embert már a Full Metal Jacket egyik jelenetében is döbbenettel néztem, itt az egész filmet ő teszi olyan borzasztóvá, amilyennek a film maga íródott. Erős idegzetűeknek, inkább pszichológia felé kacsingató személyeknek ajánlom a Sejtet, nem éppen egy limonádé, de pont ettől ütős, hogy groteszk és agresszív.
Értékelés: 5/10
Középiskolás voltam, mikor először (és másodszor, majd harmadszor) megnéztem az SLC Punk-ot. Akkor még nem biztos, hogy fel tudtam fogni a történet valódi mondanivalóját, bár az alapvető rendezői fogásokra, karakterbeli pozitívumokra akkor is felfigyeltem. Azóta viszont eltelt öt év, és ha jól számolom, most nagyjából annyi idős vagyok, mint a történet fent látható szereplői, akik éppenséggel az enyémtől gyökeresen eltérő életformát választottak. Persze a film lényege, hogy a Punk valójában nem működhet, és a fiatal generáció csak elmenekül ebbe az életstílusba, mivel a saját kilátástalan jövőképét palástolni akarja, nos, ez az amerikai vizualitás elég harsány palástot testesít meg. A filmről tömören annyit tudnék mondani, hogy egyszer érdemes megnézni, de nem szabad komolyan venni, mivel maga a film sem vesz sok dolgot komolyan. Az SLC Punk nagyrészt vígjáték, kis részben pedig dráma. A végén most jobban elérzékenyültem, mint néhány évvel ezelőtt, akkor még nem vettem talán annyira komolyan az életet, lehet hogy azért. Most, hogy már kicsit komolyabb fejjel álltam neki, feltűnt a képsorok között beágyazott irónia, és tanácstalanság. Ami egyébként bármikor ráhúzható a fiatalokra. A nagymamám szájából hangzott el: nem irigylem a mai fiatalokat. Nem szeretnék a helyükben lenni. És hát valahol ez a sztori is ezt illusztrálja. A színészek jók, én elhittem hogy ott vannak és azt csinálják, hogy pogóznak, meg hogy ideologizálnak az élet anarchikus oldaláról, persze teljesen értelmetlenül. A végére kaotikus lesz a forgatókönyv, drogos jelenetek és kusza párbeszédek teszik sántává, aztán egyszer csak kitisztul a kép, jön az ajándékcsomag a sztori mondanivalójával, vagy átveszed, vagy nem, aztán vége. Ritkaság, nem lehet itthon kapni DVD-n, és torrenteken is csak fos minőségben lehet letölteni. Aki érez magában egy kis rocker vért csörgedezni és valami punk-os, fiatalos, ugyanakkor bohókás, cselekményre vágyik, annak egy jó és könnyű nyári limonádé lehet ez a film, de nagyjából semmi több. Nekem tetszett, de nem csak a film miatt, hanem mert anno mi is ilyen zenét játszottunk, és ilyenkor kicsit nosztalgikussá válok. Azóta minden punk, “Bob-jellegű” cimborám köddé vált. Furcsa… és lehet, hogy soha többé nem fogom látni őket. Lehet, hogy azóta már ők se járnak olyan pogózós koncertekre. Felnőttünk, basszus. Én azért örülök. Tisztábban látok. Most viszont megyek aludni.
