Címke: filmkritika

Milyen film az Anna és a Király?

Nem is tudom, mi furcsább, egy sziámi királyt kínai akcentussal hallgatni ahogy angolul beszél, vagy Draco Malfoy-t tízévesen felismerni? Ez a két apróság talán egy pillanatra megtörte a figyelmemet, de amúgy teljesen magába szívott az Anna és a Király. Bármilyen vicces, nem magamtól hanem a párom javaslatára kezdtük el nézni és azt kell mondjam, tetszett. Ilyen szépen kidolgozott díszletet a mai filmekben nem nagyon látok. Ugyanakkor a hatalmi normák, a protokoll és a státusz miatti gúsba kötöttség is érződik nem egy képkockán. A háború kockázata és a hatalom vezetésének terhe is néhol érezhető. Ettől függetlenül amiről ez a film szólni akar, az a szabad gondolkodású(nak magát tartó) angol hölgy és a zárt világban, zárt gondolkodással vezényelő hatalmi vezető intim, nehezen megfogalmazható kapcsolata. És noha van mézes madzag, látjuk a kettejük közötti szálakat megerősödni, nincsen olyan romantikus szál, ami kiverné a biztosítékot, vagy hatástalanítaná a történet hitelességét.

De, van egy romantikus mellékszál. Egy lányt behoznak a hárembe 25. feleségnek, és az udvarlója a palotán kívül rekedve reménykedik, illetve továbbra is táplálja a lány iránti érzelmeket. Nem is ez a lényeg, hanem amikor hűtlenséget követ el a nő és kivégezzék őt, a fiúval egyetemben, aki lebukott a titkos levelei miatt. Az a jelenet úgy meg van komponálva, hogy az csak na. Az átvágások az imádkozó királyra, a “szenvedő” életet elhagyni készülő lány arcára, majd újra Annára, aki ,közben mindent eldob, vagy rohan, vagy nem tudom. Ez a film egyik csiszolatlan gyémánt jellegű képsorozata volt. Hozzáteszem, azért voltak “hitelességromboló közeli” pillanatok, de az író mindig ilyenkor kicsit behúzta a féket, hogy visszatérítse a nézőt a fő cselekményvonalhoz. Jodie Foster és Chow Yun-fat egyaránt megoldották a rájuk bízott szerepet, nagyon hosszú film, de egy szabad péntek estére merem ajánlani, főleg azoknak, akik amúgy is kicsit vonzódnak a keret iránt.

Ha értékelni kéne: 9/10 

A Walter Mitty titkos élete nem is olyan bugyuta film

Vicces, hogy míg az elmúlt években Ben Stiller nevével ritkán találkoztam, épp a napokban került fel egy természetesen kőparaszt, olvasó-csalogató szóhasználattal megfogalmazott cikk a Cinematrix-ra, melyben a színész munkásságát és filmes tevékenységét fejtik vissza egy kicsit részletesebben. Talán ezért, talán azért, mert mostanában többször is megszökünk a városból, de kedvet kaptam, hogy másodszor megnézzem.

A Walter Mitty titkos élete nem is olyan bugyuta film részletei…

Egy film amit érdemes látni: Ifjúság

Nem állíthatom, hogy Paolo Sorrentino rajongó vagyok, mivel nem láttam még az összes filmjét, és egyetlen interjút sem néztem meg, amiben ő szerepel. Mégis, a La Grande Bellezza és az Ifjúság megnézése után kedvet kaptam, hogy jobban szemügyre vegyem az olasz rendező munkásságát. Az ember bármit is tesz, egy idő után egyre válogatósabb lesz, egyre inkább az újat, a frisset és az egyedit kezdi el keresni. Ez van akkor is ha művész vagy, akkor is ha értelmiségi, és akkor is, ha csak egy melós. De nem képeznek kivételt az öregek, fiatalok, nők és férfiak sem, megfigyelhető, hogy az életben mi, emberek folyamatosan keresünk, kísérletezünk, kíváncsiskodunk és elégedetlenkedünk. Mindennek egyfajta kivonata az Ifjúság.

Nem gondolom, hogy különösebben mélyreszántó film lenne, legalábbis nem az olcsó nyugati lélektipró módszerrel lopja be magát az ember szívébe, hanem leginkább a képekkel. Amikor dialóg szólal meg, az is inkább csak megbélyegzi az előtte és utána következő snitteket. Sokan hasonlítják a netes kritikák az Ifjúságot a La Grande Belleza-hoz, de szerintem értelmetlen párhuzamokat felállítani. Persze, Róma egzotikus motívumairól és a megmagyarázhatatlan esztétikumról, a giccs mögötti űr érzéséről most is találunk picike emlékeztetőjegyeket, némileg felismerhető emlékeztetéseket az Ifjúság képkockáiban, de ha az összképet tekintjük, ez egy teljesen más történet, teljesen más ízzel. Sorrentino nem a konfliktusra helyezte a hangsúlyt, ezért a film nem izgalmas és nem feszültségkeltő céllal halad előre, mégis, ha épp megfelelő lelkiállapotban ültünk le hogy végignézzük, akkor szinte garantáltan magára vonja és lebilincseli a néző tekintetét. Azt hiszem, ettől zseniális az egész, és vannak benne szavak nélküli, kimondatlan tanulságok. Ma reggel felébredtem, és a tegnap esti jelenetek újra leperegtek a szemeim előtt, erős emlékképekké váltak. A saját életemen is eltöprengtem egy pillanatra. Az idő múlásán. A női szépségen. A zene erején. Valahogy közelebb kerültem a saját életem ízeihez egy nyavalyás film által, és ez a mozgókép funkcióján jóval feljebbi teljesítmény, egy lecke, egy utazás. Kötelező filmmé kéne tenni, azt gondolom, de lehet, hogy elfogult vagyok.

Milyen film a Jurrasic World?

Láttam az első három részt, amik végső soron jónak számítottak, talán mondhatjuk hogy a Jurrasic Park trilógia a legkiemelkedőbb filmalkotás-csokrot jelenti, ami valaha készült ember vs. dinoszauruszos kategóriában – talán nincs is más említendő produkció. A Jurrasic World nem csak folytatás, hanem egyben remake is, mivel számos ismerős jelenetet tartalmaz az eredeti, sok-sok évvel ezelőtt készült részekből, csak éppen sokkal korszerűbb vizuális eszközökkel turbózták fel a képi világot, ami érthető, hiszen már volt Avatar, volt Godzilla, volt Transformers és még számos egyéb többszáz millió dolláros projekt, amik alátámasztották a digitális képalkotás forradalmát. A filmre visszatérve, szinte teljesen mindegy hogy dinók vannak benne, a mögöttes tartalom inkább az, hogy az emberiség a pénz érdekében is csak önpusztításra képes, hiszen magunk hozzuk létre a filmben szereplő “frankeinstein” dínó szüleményt, az új Alfát, amivel végül képtelenek vagyunk leszámolni. Vagyis hát végül a főhősök leküzdik ezt a szörnyet, de tökre nem meglepő módszerekkel, inkább csak ilyen agyoncsépelt hálivúdi középszerű “fegyverek” taszítják halálba a betiát, semmint valami ténylegesen egyedi vagy kreatív megoldás. Nem mintha én tudnám, hogy hogyan kell eltenni láb alól egy ilyen kreatúrát, de azért abból a pár millió dollárból igazán kitalálhatott volna valami emlékezetesebbet a script írója. Így is pumpált bennem az adrenalin, de tulajdonképpen az egész történet csak egy kirohanást váltott ki velem együtt az összes nézőből, hogy “júj de izgalmas volt kurvajó nézd meg te is”, és így máris egymilliárd dollár úszik Hollywoodba, de tíz év múlva senki nem fog a filmről beszélni. A Jurrasic World hemzseg a logikai buktatókban, mégis izgalmas és mint kaland műfajú mozgókép, a mai viszonylatban megállja a helyét. Egyszer nézhetős popcorn mozi, kicsit egyszerű, felületesen kidolgozott, de alapvetően könnyen egymáshoz igazítható karakterekkel. A színészi gárda kiválóan dolgozott együtt, a vizuális és operatőri munkák tulajdonképpen kifogástalanok, tényleg olyan, mintha dínók lennének mindenütt a dzsungelben, és nem (vagy csak nagyon ritkán) tűnik irreálisnak a számítógéppel életre keltett lényeg látványa. 3D-ben volt szerencsém látni, ami talán rátett egy lapáttal az izgalmakra, hiszen néha a dínó karmai, fogai, lábai, és a repülő járművek is picit közelebb érződtek a 2D-s térmélységhez képest, de azért nem tátottam el a számat, inkább az izgalmak, semmint a látvány vonták el a figyelmem. Nem rossz film egyáltalán, de most 20 évig újra nélkülözöm a dinós sztorikat.

Értékelés: 7,5/10

Milyen film az Edge of Tomorrow?

Biztonsági öveket bekapcsolni, Tom Cruise most halálit alakít (Spolier! – nem is egyszer! – Spoiler vége)! Film kritika lenne amit most írok? Lehet hogy valami olyasmi, de vegyük csak spontán vélemény kinyilvánításnak. Próbáltam számolni azokat a bizonyos haláleseteket az Edge of Tomorrow avagy “A Holnap Határa” c. filmben, de egy idő után feladtam, és persze nem is ez volt a lényeg. Nem akarom lelőni a poént, de a film alapötlete nagyon jó, érdekes, izgalmas, és talán látványos is, nem is beszélve arról a CGI-orgiáról, amit a vizuális dizájnerek megvalósítottak csaknem mindegyik képkockával. A film alappillére, hogy idegenek szállják meg a földet, és az emberiség már az utolsókat rúgja, mikor a Tom Cruise által megformált főhős váratlanul olyasmit él át, ami jó eséllyel felülírja az emberek és idegenek közti háború esélyeit. Tulajdonképpen egy klasszikus sci-fi-vel állunk szemben, ami az Oblivion-féle minimalizmustól eltérően 21. századi pörgés mellett pumpálja belénk az emberi kreativitás és az örökletes “mi lenne ha” variációk együttesét. Minden egyes szekvencia egy újabb és újabb lehetőség illetve információ morzsa, amit a néző rágcsálhat, ahogy halad előre a film. Bocsánat ha ködösen fogalmazok, de így talán konkrétabb: minél tovább nézzük az Edge of Tomorrow-t, annál többet árul el a film és annál inkább értjük, hogy miért került bizarr, mégis fantasztikus helyzetbe a főhős, aki a háború viszontagságai miatt a kezdeti gyáva csalóból egyszercsak elkeseredett, meg nem értett háborús hőssé transzformálódik. Vannak átvett, másolt elemek a díszletek között, de a film képes egy kicsit popcorn mozi üzemmódra váltani és kikapcsolni az agyunkat, így azok is önfeledt bambulással nézhetik végig, akiknek elsőre fogalma sincs a történtekről, maximum a záró képsoroknál vakargatják majd a fejüket, hogy ugyan miért történt meg mindez? Leszögezem, nekem nagyon tetszett, szinte minden, nem egy sokat mondó film, de egy érdekes szituációt tár elénk ami – mivel nem tudjuk, hogy idegenek léteznek-e egyáltalán – akár meg is történhetne a jövőben, és pont ettől válik egy kicsit érdekessé a sztori, hogy megpróbáljuk átélni azt, ami a főhőssel történik. Mindenkinek érdemes megnézni, aki kicsit is kedveli az “élien megszállós” műfajú sci-fi-ket, mindenki más pedig kukkantson bele mondjuk az I Origins-be vagy az Imitation Game-be, amikre hamarosan visszatérek, addig is nagyon kellemes hétvégét és jó napozást mindenkinek.

Szubjektív értékelés: 7,5/10

Avagy 1x vagy 2x bátran meg lehet nézni, és másodszorra is jó lesz.

Ps. Ha valaki tud ajánlani egy elgondolkodtató, naturalista és erős témájú európai filmet akkor kérem tiszteljen meg egy-két tippel a komment szekcióban, ki vagyok apadva, nem tudom mit nézzek, ezért fordulok kedves olvasóim segítségéért. Köszönöm…

Újra gyereknek éreztem magam

A Lego Movie teljesen elkerülte a figyelmem tavaly, amint megláttam az előzetest, lezártam magamban a témát egy “ugyan már” jellegű gondolattal. Aztán valahogy mégis csak rávett a kíváncsiság, hogy megnézzem, nem azért, mert a filmre lettem volna kíváncsi, hanem azért, mert gyerekkoromban szerettem legózni. Ami azt illeti, szerintem ezt a filmet az emberiség nagy része azért nézi/nézte meg, mert gyerekkorában szeretett legózni. És ami a legjobb az egészben, hogy tényleg azt a hangulatot, kapjuk vissza, mint amit gyerekkorunk során átéltünk a barátainkkal vagy testvéreinkkel játszva: pörgős, vidám, fantáziadús eseményekbe csöppenhetünk bele, melyekben mégis van valami “hős útja” jellegű filmtörténet, még akkor is, ha a cselekmény az idő nagy részében pont az ellenkezőjéről próbál meggyőzni. A Lego Movie egy abszolút könnyed és könnyen emészthető mese, amit az egykori Lego-őrültek mosolygós nosztalgiával fognak végignézni, a látványvilág pedig abszolút hozza azt a szintet… miről beszélek? A készítők ezúttal kicsit feljebb is tették a lécet annál, mint amire én számítottam. A Lego figurák külseje nagyon élethű, tényleg műanyagnak néznek ki, és a környezet is realisztikus, az egész történet mintha előre megépített terepasztalon játszódna. Micsoda munka lehetett kidolgozni, hogy tényleg így nézzen ki végül! Színes, vidám, pörgős és mulatságos filmecske, amit főleg a 8-14 éves korosztály fog maradéktalanul élvezni, de (és azért lássuk be, ez a film nem több egy gigantikus Lego-marketingnél) a fő pozitívum, hogy minden korosztály szórakozhat egy kicsit, legalábbis akiknek van fantáziája és humorérzéke… vagy akik szerették a Star Wars, Batman, Harry Potter, Gyűrűk Ura filmek bármelyikét. Vagy akik kedvelik Liam Neeson hangját…esetleg Morgan Freeman-ét. Kihagytam valamit? Ha ennél is többet árulnék el, nem volna értelme megnézni, nemde?

Értékelés: 8/10

Whiplash – tényleg jó film?

A whiplash címmel először akkor találkoztam, amikor az idei Oscar díjátadó előzetesét néztem. A jelöltek között több kategóriában is szerepelt, gondoltam, majd egyszer megnézem. Aztán egy reggel láttam, hogy e-mailem jött az egyik Londonban élő ismerősömtől, aki azelőtt sosem ajánlott filmet… Most pedig azt írta, hogy ezt látni kell. Szóval otthon kényelmesen befészkeltem magam a TV elé, és végignéztem… Nagyon válogatós lettem filmügyekben, nyilván velem együtt sokan mások is. Elmondom, hogy egy film nekem mikor “jön át”: ha elfeledkezem magamról teljesen, és az égvilágon semmire nem gondolok azon kívül, amit látok. Most ez megtörtént. Az odafigyeléssel felfűzött snittek, a precíz kamerabeállítás és a képkockák közt lappangó feszültség még akkor is érzékelhető, amikor a karakterek meg sem szólalnak. A sztori amerikai jellegű, ugyanakkor erős, helyenként döbbenetes, de leginkább kifejező. Mindegyik szekvencia ugyanazt az üzenetet hordozza magában, csak mindig más akadály gördül a főhős elé. És persze maga a színész, amit művel, az mindvégig hiteles és hihető. A zenetanár pedig egy igazi mocskos disznó, ergo ő is remek színészi munkát mutatott fel. A cselekményről nem szeretnék mondani semmit, mindenki a saját ízlése alapján ítélje meg, amit lát. Szerintem a Whiplash egy nagyszerűen írt és rendezett film ami hiába árul el viszonylag keveset a szereplőiről, mégis működik és él. Nem egy világmegváltó produkció, csupán mozaikja annak, ami az igazán jó amerikai filmeket jellemzi. Jó hangrendszerrel érdemes megnézni! Van tanulság, betekintést nyerhetsz egy elfogult, bezárt világra, remek minőségű zenét hallgathatsz, és röviden ennyi. Remek befejezéssel!

Milyen film a Birdman?

Volt szerencsém tegnap megnézni a Corvin Mozi Jávor termében a Birdman c. filmet, amiről túl sokat nem tudtam azon kívül, hogy kétszer láttam már az előzetesét. Mint mostanában annyi produkciót, ezt is kétes kritikákkal illették, legalábbis az Origo oldalát elolvasva lehet, hogy nem döntöttem volna a film megnézése mellett.. persze aztán szintén Origo hasábjain, egy másik cikket találva pedig dicsérő gondolatokba ütköztem, még szerencse, hogy csak utólag néztem meg mások véleményét. Na jó, már látom, hogy az Index is fejet hajtott az operatőri munka és Keaton előtt. Számomra a film nem azért tetszett, mert újdonságokat láttam volna benne. Kiégett karakter? Lerágott csont. Broadway? Sokszor hallottunk róla. Michael Keaton, Edward Norton, és Naomi Watts egy filmben? — várjunk csak, ez nem is biztos, hogy akkora tragédia lesz! És igen, a ritka alkalmak egyike, hogy a színészek tényleg sokat hozzáadnak a produkcióhoz. Számomra a meghatározó élmények hatásosak voltak, volt, hogy próbáltam elfojtani magamban a röhögést, volt, hogy izgultam, és volt hogy értetlenkedtem. Szórakoztató film, igaz, nincsen olyan epikus tartalma és mondanivalója mint a régi nagyoknak, de egy kis üzenet valahol mégis ott lappang. Engem inspirált.

Szubjektív értékelés: 8/10

Under the skin

under-the-skinAmikor ezt a filmet elkezdtem nézni, előtte még gondolkoztam is, hogy “ma mindegy, hogy mi lesz, csak sci-fi legyen!” Így aztán jött az Under The Skin, ami tulajdonképpen egy nehezen véleményezhető történet. Én nem tudok róla véleményt alkotni, ahhoz túlságosan ostobának érzem magam, most, még frissen a megnézése után. Annyit leírhatok, hogy mit gondolok, de ez mit sem változtat a tényen, hogy dühösnek és átvertnek érzem magam, az első tíz perc után ki kellett volna kapcsolnom.

A jó sztorik, amiket eddig láttam, mind valamilyen konfliktus köré épültek. Az Under The Skin nem ad egyértelmű utalást a nézőnek, helyette művészi képsorokkal sejteti, hogy idegen, de nagyon idegen nő jelenik meg Skóciában a nagy semmiből. Elnyújtott snittek. Unalmas beállítások. Scarlett flegma arca egy örökkévalóságon keresztül bámul a semmibe. Ez még csak egy dolog. Aztán jönnek azok a szörnyű “zenei betétek” mintha az agyamon akarna valaki kettéfűrészelni egy zümmögő szúnyogot, nagyjából ennyire “jó” a film aláfestése. Ha nem Scarlett vállalta volna a szerepet, akkor ez a projekt úgy, ahogy van, eltűnt volna a süllyesztőben.

A film egy bizonyos ponton rettegést és félelmet váltott ki belőlem, de nem a horrorfilmekhez hasonlatos hatással, hanem egy sokkal zavarodottabb és szörnyűbb módon. Hirtelen úrrá lett rajtam egy olyan típusú rettegés, amit valószínűleg akkor is éreznék, ha igazi UFO állna velem szemben. Azért fogott el az ijedtség, mert nem értettem, hogy mi történik, csak annyit láttam, hogy ami történik, az megmagyarázhatatlan, és vérfagyasztó. Nem viccelek, a frász jött rám, megrémítettek a képek. A film tisztességtelen módon zárul le, nem ad magyarázatot a nézőnek, nem válaszol meg semmilyen kérdést, nem ad támpontot. Így én sem adok pontot neki. az iMDB-n egy igazi fanatikus úgy nyilatkozott, hogy ez a legjobb film, amit valaha látott. Nem lehetünk egyformák, nekem a La Grande Bellezza tetszik, ha szerzői filmről van szó, de ez az angol szörnyűség számomra a legrosszabb, a létező legrettenetesebb dolog, amit valaha mozgókép címszóval átéltem.

Értékelés: 0/10

Milyen film volt a John Wick?

john-wickKeanu Reeves nem olyan rossz színész, bizonyos filmek (Constantine, Mátrix, Féktelenül) tulajdonképpen lehetővé tették számára, hogy ereje teljében, tőle minden telhetőt megtegyen a filmvásznon. A John Wick egy kicsit alacsonyabb pozícióba helyezi azt a bizonyos lécet, amit a mi Neónk már nem egyszer gondtalanul átugrott. Nem tudom, vagyis hát nem hiszem, hogy a színész csökkenő népszerűsége okozza-e a B-kategóriás John Wick-ben való főszerepet, avagy ha ló nincs, jó a középkorú bérgyilkos is? Mindegy, szóval maga a film nem rossz, de nem az a projekt, amit feltétlenül meg kell nézni az életben. Simán kihagyhatod, semmi újat nem tartogat. Gyönyörű a kép és a hang, ez 2014-ben azt hiszem nem kihívás, a karakterek kissé erőltetettek, eredeti figurák nincsenek, nekem legjobban az orosz fater jött be, aki a film komolytalanságát sokszor nagyon frappánsan meg tudta fejelni. Nem csak az a baj, hogy a Wick egy átlagos bosszútörténet. Az is baj, hogy nagyon válogatós néző vagyok és ez nem az a műfaj, nem az a sztori, ami megfog, már nem.

Értékelés: 6/10