Címke: filmajánló

Milyen film az Aljas Nyolcas?

Röviden: Az Aljas Nyolcas egy olyan film, amiért megéri moziba ülni, vagy megvárni a Blu-ray verzió forgalomba kerülését, előrendelést leadni, aztán tűkön ülve várni, hogy megérkezzen a lemez és azonnal bedobni a lejátszóba, majd végigülni három órát. Persze ezt a három órát igény esetén meg lehet szakítani nagyjából középtájon, vagy valamelyik tipikusan Tarantino-motívumként elkönyvelt fejezetcím beúsztatásakor, hogy gyorsan újratöltsük az üdítőt, dobjunk egy sárgát, vagy tudom is én. Eltérünk a tárgytól, vissza a hullámvasútra!

Csak Tarantino tud Tarantino filmet forgatni, és noha ez erősen sekélyes kijelentés, primitíven álcázott dícséret, mégis ennél közelebb nem tudok lépni az igazsághoz. Mert kaszkadőr Mike foglalkozása Kaszkadőr, és csak a Hattori Hanzo szamurájkard képes összecsapni a szintén Hanzo pengével. Így van ez rendjén. Talán tényleg hosszú film az Aljas Nyolcas, és talán tényleg ingerszegény a maga módján, ugyanis nem arra készült, hogy a befogadóképességünket ostorozza (dehogy is nem), jobban mondva kevésbé a vizuális orgia fenntartása a cél. Erről ír nem egy online kritika is, a legnagyobb portálok említik az unalmas párbeszédeket és egyéb tényezőket, amikbe talán bele lehetne kötni – ha minden áron akarnánk. De az Aljas Nyolcas ennél sokkal többről szól, főleg azok számára, akik már eleve ott tartják polcukon az első hét Tarantino lemezt és akik tudnak a sorok között olvasni. Nem is ragozom tovább, ínyenceknek kötelező darab, kötelező, és jaj de örülök, hogy ma ilyen filmeket is legyártanak. Csak így tovább Mr. Tarantino, várom már a “kilenc kegyenc” illetve bármi egyéb következő projektjét, ami kipattan elvetemült, különc és lázadó koponyájából!

Ha értékelni kéne: 10/10

De mindenképp kell hozzá jó kép, jó hang, lehetőleg vetítővászon, és egy kényelmes fotel! Ezek nélkül nem lehet végigízlelni az Aljas Nyolcas hóból vérbe fulladó mesevilágát!

Whiplash – tényleg jó film?

A whiplash címmel először akkor találkoztam, amikor az idei Oscar díjátadó előzetesét néztem. A jelöltek között több kategóriában is szerepelt, gondoltam, majd egyszer megnézem. Aztán egy reggel láttam, hogy e-mailem jött az egyik Londonban élő ismerősömtől, aki azelőtt sosem ajánlott filmet… Most pedig azt írta, hogy ezt látni kell. Szóval otthon kényelmesen befészkeltem magam a TV elé, és végignéztem… Nagyon válogatós lettem filmügyekben, nyilván velem együtt sokan mások is. Elmondom, hogy egy film nekem mikor “jön át”: ha elfeledkezem magamról teljesen, és az égvilágon semmire nem gondolok azon kívül, amit látok. Most ez megtörtént. Az odafigyeléssel felfűzött snittek, a precíz kamerabeállítás és a képkockák közt lappangó feszültség még akkor is érzékelhető, amikor a karakterek meg sem szólalnak. A sztori amerikai jellegű, ugyanakkor erős, helyenként döbbenetes, de leginkább kifejező. Mindegyik szekvencia ugyanazt az üzenetet hordozza magában, csak mindig más akadály gördül a főhős elé. És persze maga a színész, amit művel, az mindvégig hiteles és hihető. A zenetanár pedig egy igazi mocskos disznó, ergo ő is remek színészi munkát mutatott fel. A cselekményről nem szeretnék mondani semmit, mindenki a saját ízlése alapján ítélje meg, amit lát. Szerintem a Whiplash egy nagyszerűen írt és rendezett film ami hiába árul el viszonylag keveset a szereplőiről, mégis működik és él. Nem egy világmegváltó produkció, csupán mozaikja annak, ami az igazán jó amerikai filmeket jellemzi. Jó hangrendszerrel érdemes megnézni! Van tanulság, betekintést nyerhetsz egy elfogult, bezárt világra, remek minőségű zenét hallgathatsz, és röviden ennyi. Remek befejezéssel!

Milyen film a Birdman?

Volt szerencsém tegnap megnézni a Corvin Mozi Jávor termében a Birdman c. filmet, amiről túl sokat nem tudtam azon kívül, hogy kétszer láttam már az előzetesét. Mint mostanában annyi produkciót, ezt is kétes kritikákkal illették, legalábbis az Origo oldalát elolvasva lehet, hogy nem döntöttem volna a film megnézése mellett.. persze aztán szintén Origo hasábjain, egy másik cikket találva pedig dicsérő gondolatokba ütköztem, még szerencse, hogy csak utólag néztem meg mások véleményét. Na jó, már látom, hogy az Index is fejet hajtott az operatőri munka és Keaton előtt. Számomra a film nem azért tetszett, mert újdonságokat láttam volna benne. Kiégett karakter? Lerágott csont. Broadway? Sokszor hallottunk róla. Michael Keaton, Edward Norton, és Naomi Watts egy filmben? — várjunk csak, ez nem is biztos, hogy akkora tragédia lesz! És igen, a ritka alkalmak egyike, hogy a színészek tényleg sokat hozzáadnak a produkcióhoz. Számomra a meghatározó élmények hatásosak voltak, volt, hogy próbáltam elfojtani magamban a röhögést, volt, hogy izgultam, és volt hogy értetlenkedtem. Szórakoztató film, igaz, nincsen olyan epikus tartalma és mondanivalója mint a régi nagyoknak, de egy kis üzenet valahol mégis ott lappang. Engem inspirált.

Szubjektív értékelés: 8/10

Under the skin

under-the-skinAmikor ezt a filmet elkezdtem nézni, előtte még gondolkoztam is, hogy “ma mindegy, hogy mi lesz, csak sci-fi legyen!” Így aztán jött az Under The Skin, ami tulajdonképpen egy nehezen véleményezhető történet. Én nem tudok róla véleményt alkotni, ahhoz túlságosan ostobának érzem magam, most, még frissen a megnézése után. Annyit leírhatok, hogy mit gondolok, de ez mit sem változtat a tényen, hogy dühösnek és átvertnek érzem magam, az első tíz perc után ki kellett volna kapcsolnom.

A jó sztorik, amiket eddig láttam, mind valamilyen konfliktus köré épültek. Az Under The Skin nem ad egyértelmű utalást a nézőnek, helyette művészi képsorokkal sejteti, hogy idegen, de nagyon idegen nő jelenik meg Skóciában a nagy semmiből. Elnyújtott snittek. Unalmas beállítások. Scarlett flegma arca egy örökkévalóságon keresztül bámul a semmibe. Ez még csak egy dolog. Aztán jönnek azok a szörnyű “zenei betétek” mintha az agyamon akarna valaki kettéfűrészelni egy zümmögő szúnyogot, nagyjából ennyire “jó” a film aláfestése. Ha nem Scarlett vállalta volna a szerepet, akkor ez a projekt úgy, ahogy van, eltűnt volna a süllyesztőben.

A film egy bizonyos ponton rettegést és félelmet váltott ki belőlem, de nem a horrorfilmekhez hasonlatos hatással, hanem egy sokkal zavarodottabb és szörnyűbb módon. Hirtelen úrrá lett rajtam egy olyan típusú rettegés, amit valószínűleg akkor is éreznék, ha igazi UFO állna velem szemben. Azért fogott el az ijedtség, mert nem értettem, hogy mi történik, csak annyit láttam, hogy ami történik, az megmagyarázhatatlan, és vérfagyasztó. Nem viccelek, a frász jött rám, megrémítettek a képek. A film tisztességtelen módon zárul le, nem ad magyarázatot a nézőnek, nem válaszol meg semmilyen kérdést, nem ad támpontot. Így én sem adok pontot neki. az iMDB-n egy igazi fanatikus úgy nyilatkozott, hogy ez a legjobb film, amit valaha látott. Nem lehetünk egyformák, nekem a La Grande Bellezza tetszik, ha szerzői filmről van szó, de ez az angol szörnyűség számomra a legrosszabb, a létező legrettenetesebb dolog, amit valaha mozgókép címszóval átéltem.

Értékelés: 0/10

Milyen film a Bíró, avagy The Judge?

Annak idején a Kiss Kiss Bang Bang c. produkcióban láttam először Robert Downey Jr-t mint karaktert. Akkoriban még nem kerültek rivaldafénybe a Marvel-féle szuperprodukciók, talán a Sherlock Holmes epizódok és a Vasember tették őt echte hollywoodi szupersztárrá, persze előtte is bizonyította színészi tehetségét… azóta viszont a mainstream áldozata lett, és megelégedett a gazdagon tejelő, giccses-sablonos megamozik ajánlataival. A Judge látszólag B)-kategóriás mozi, persze aztán az első öt percből kiderül, hogy egyáltalán nem az, sőt, ez az a film, amit Hollywood egyre ritkábban tesz elénk, holott az igazságügyi, félig-meddig családi drámák sikerességét számos cím (pl. Remény Rabjai) igazolja. A Judge egy viszonylag komoly film, ami a családi gondokat, az apa-fia viszonyt, a nevelés fontosságát és a törvényt egyaránt étlapra helyezi. Megkajáljuk, közben félig savanyú ízt érzünk, ami aztán átmegy egy kicsivel izgalmasabb krimi-jellegű sztoriba, aztán kissé lágyra higított melankóliába torkollik. Tudom, nem ártana lazábban fogalmaznom néha.. Szóval itt van Tom Hagen a keresztapából, az időközben meghízott és őszült nagytesó, aki feledhetetlen alakításával a Full Metal Jacket c. filmben egy életre megmarad az emlékezetemben. A sztoriban vannak egész jó fordulatok, bökkenők, kérdések, a szereplők pedig nagyon, nagyon sokat hozzáadnak a filmhez. Nem egy pörgős valami, jóval inkább mentális hullámvasút, de a The Judge egy jó és nézhető egész estés mozi, némi tanulsággal, ami voltaképpen a legtöbb amerikai drámában szinte ugyanaz szokott lenni, mégis a remekül megírt párbeszédek és a feszültséggel teli bírósági tárgyalások megkövetelték, hogy kétszer megnézzem ezt a filmet, ami nálam nagy szó.

Értékelés: 8/10

Milyen film A Sejt?

a-sejtMeglehetősen erős darab. Azokból az időkből való, amikor a CGI még nem uralta teljesen a vizuális trükköket, és a szénné pörgetett akciómozik mellett még a misztikus, ijesztgetős munkákra is volt igény, persze thriller ma is készül, csak én a friss termésből keveset látok. A Sejt egy kimondottan sötét és bizarr film, szélsőséges látványeffektusokkal és felkavaró pillanatképekkel, olyan típusú film, ami a jól nevelt néző arcára néha undort, fintort vagy éppenséggel meglepetést csal. Vince Vaughn sem a mókás arcát mutatja meg, ami azt illeti, egy gondterhelt FBI ügynököt személyesít meg. Jennifer Lopez is egész jó, de akkor is az antagonista viszi a prímet, ezt az embert már a Full Metal Jacket egyik jelenetében is döbbenettel néztem, itt az egész filmet ő teszi olyan borzasztóvá, amilyennek a film maga íródott. Erős idegzetűeknek, inkább pszichológia felé kacsingató személyeknek ajánlom a Sejtet, nem éppen egy limonádé, de pont ettől ütős, hogy groteszk és agresszív.

Értékelés: 5/10

Milyen film a Lucy?

lucyHát milyen lehetne? A filmről jól lemaradtam mikor vetítették, emlékszem, minden ismerősöm látta már engem meg a kollégámat kivéve, mert hogy mindketten súlyos munkamániásak vagyunk. Na de, a lényeg: Luc Besson stílusa valahogy hat rám, meg pár millió emberre rajtam kívül. 2014-ben is lehet rendezni valami egyedit? Lehet, ha megvannak hozzá az embereid. Ha megvan Luc Besson, a francia gazfickó, aki a Léon a profi, az Ötödik elem, a Nikita és az Angela után egyike azoknak a filmes arcoknak, akikre azt mondom, hogy ez már igen. Apró észrevételek a filmmel kapcsolatban: Luc Besson vezetéknevéhez csak egy Y-t kell hozzátenni, ahhoz, hogy… na jó, ez jelentéktelen. A francia rendőrautók, amik kényszerűen szaltóznak, majd darabokra hullanak… nem lepődünk meg rajtuk, miért nem? Mert ez egy Luc Besson film, én igazából azt reméltem, hogy Scarlett majd fehér Peugeo-t vezet, de néha tényleg túl sokat akarok. Mr. ferdeszemű antagonista amikor zenét hallgat, akkor egy Aedle VK-1 fejhallgatót használ, ami amúgy szépen néz ki, de szarul szól, és kényelmetlen. Na meg hát a szupernő, ez a Nikita és az Ötödik elem után nem is meglepő. Az alapötlet érdekes. A karakterek jók, Hollywood arcai örömmel bizonyítják rátermettségüket. Na jó, nekem nem tetszett a repülőtéri kutya nyüszítő visszavonulása, kicsit lámpalázas volt szegény élőlény, neki talán gyakorolnia kellett volna a szerepét. Jézusom, nehogy valaki komolyan vegye az előző mondatot. A képi világ hú. Nagyon hú, de inkább vazze. A hang szintén bahh, de inkább huhh. A vágások mérnöki pontosságúak, a zenék is igazából kifogástalanok. Ez a film egy sakkmérkőzés a néző ellen, nem is, inkább mentális boxmeccs, az első tíz perc után kiütéses győzelemmel. Mielőtt nagyon ködösen záródna mai posztom, a válaszom a címadó kérdésre: nagyon jó film a Lucy. Szerintem. Mi emberek meg jó hülyék, hogy csak 10%-on üzemeltetjük az agyunkat. Gondoljunk csak bele… 20%-kal lehet, hogy soha többé nem írnék hülye blogbejegyzéseket? Így meg a hülye blogbejegyzések még tovább hülyítenek mindenkit, akik elolvassák. Na azért nem minden blogbejegyzés hülyeség, mint ahogy ez sem, hiszen van üzenet: meg kell nézni ezt a filmet!!

Értékelés: 8/10

Milyen film az Angel-A?

angel-aIdén nyáron elkezdtem behabzsolni valamennyi Luc Bésson filmet, igaz, a korábbi munkák még hátravannak, de a Nagy Kékség, a Léon, a profi, az Ötödik Elem, a Taxi, a Nikita már megvoltak. És most következett: az Angel-A.

Hiába ajánlom mindenkinek bátran, sőt buzgón ezt a filmet, sajnos nagyon kevés helyről lehet letölteni hozzá magyar feliratot, és én is csak franciául fértem hozzá, a magyar felirat időzítése szar volt, ezért végül csak angol felirattal néztem. Ilyenkor örülök, hogy tudok valamennyit angolul, mert mint kiderült, nem hétköznapi sztoriba csöppentem.

Luc Bésson akár hullámzó karriert futott eddig be, akár nem, ez egy olyan film, amiben a női főszereplő dögös és szexi, a konfliktusokban érezni a feszültséget, a vicces jelenetek pedig tényleg viccesek, s mi több, a szomorúak tényleg szomorúak. Ilyenkor jobb, hogy egyedül nézek filmet, mert a drámai részeket könnyebben át tudom érezni, ha mellettem senki nem kommentál semmit, csak némán rátapadok a képernyőre. Az Angel-A szimbolikus és felszínen zajló történet egyaránt, igazi “értelmiségieknek” film, mely érdekes kérdést tesz fel a nézőnek, és még érdekesebben mutatja be a főszereplő mint hétköznapi ember reakcióját… azzal a bizonyos Angela nevű hölggyel, akiről mint kiderül, sokkal több, mint hétköznapi hölgyemény…. szexi, kétméter magas, hosszúlábú hölgyemény…

A zene olyan, ami az én kedvenceim közé tartozik, mint Bonobo, tele alternatív morzsákkal, jazzes elemekkel, lágyam hömpölygő ambientes morajlással, a képi világ a huszonegyedik században különcködőnek számító fekete-fehér, a szereplők és a történet, ergo a film nyelvezete pedig francia. Ez nem teszi önmagában csalogatóvá a projektet? Dehogyisnem.

A film első felében nem értjük, hogy ki ez az Angela, a film második felében pedig azt nem értjük, hogy mi jó sülhet ki végül Angela és Jamel Debbouze között? A választ nem mondom meg, ezt a filmet meg kell nézni. A kissé egyszerűcskén lezárt sztori ellenére olyasmit kaptam ettől a történettől, amit már régóta egytől sem. Kikapcsolódhattam, kikapcsolódhattam egy alapvetően romantikus filmtől, hát létezik ilyen?

Olyan érzéseket élhettem át újra, amiket az első lány elvesztése, az első komoly csalódás, komoly meghatódás után érezhet az ember, de van még itt értetlenkedés, vágy, döbbenet és sok más is. Milyen film az Angel-A? Nem egyszerű, a magamfajta elvont hülyegyerekeknek viszont egy kincs, ínyencfalat, mestermunka. Bárcsak ott lenne a polcomon az eredeti DVD, kár, hogy már nem lehet kapni sehol sem.

Értékelés: atom film!
8/10

Nikita

NikitaA francia film. Nehéz elismerős szavak nélkül említeni a francia filmet. Ők azért eléggé ott vannak a szeren, és nem csak romantikus filmekben (Amélie), vagy drámában (Életrevalók), netalán horrorban (Alien 4), hanem bizony, akcióban is. Akkoriban Luc Besson még fiatal volt. Akkoriban még önmagát adta vissza a vászonra, a saját ötleteit illusztrálta, meg minden. Nem hülyítette meg a Hollywoodi populár pénzáradat. A Nikita olyan, mint a legtöbb JÓ Luc Besson film, pörgős, lendületes, tartalmas, érzelmes, látványos. Lehet merengve bámulni a képet, nem kezdünk el kötözködni vagy értetlenkedni. Mindent tisztán elénk vázolnak, minden egyből leesik. A főszereplő pedig szemtelenül szexi, miközben saját érzéketlen, primitív, kétségbeesett személyisége vagy megmosolyogtatja, vagy elhallgattatja a nézőt. Bizony, elég súlyos lelki szenvedéssel küzd a lány, ezért nem mindig vidám a cselekmény, de a hangulatváltozás és a kék szempár Besson-nak remek ihletet adott később, az ötödik elem Lilu-jának megformálásához. Európai filmhez méltó munka, a szereplők értik a dolgukat, Jean Reno bemutatkozása igazából vicces, főleg azok számára, akik a Léon-t már látták korábban. Minden filmrajongó polcán ott a helye, még ma is frissnek és ropogósnak tűnő film ez, holott már eltelt 24 év.

Értékelés: 9/10
(Mínusz 1 pont: a csúnyán lenyesett befejezésért)

Rozsda és csont

rozsda_es_csontVégre egy film, amiről nem nehéz véleményt alkotni, és amiről mindenféle szempontból kijelenthetem, hogy remekmű. Néha az az érzésem, hogy elfogultság övezi a gondolataimat, ha francai filmmel kell foglalkoznom, de a Rozsda és Csont nem a franciákhoz képest, hanem a kategóriájához és a korához képest hoz egy meglehetősen magas szintet. A sztorit nem lövöm le, keserkés, néhol kissé lehangoló pillanatokkal, de ugyanakkor életszagú, realisztikus jelenetekkel teletűzdelt történettel van dolgunk. Kapunk olyan karaktereket, akik helyzetébe könnyen beleérezhetjük magunkat, de ha nem is értjük a gondolataikat teljes mértékben, legalább elhisszük, hogy ők létező személyek. Matthias Schoenaerts-ról nem nehéz elhinni, hogy a valóságban is ugyanarra lenne képes, mint a filmben. Primitív, kissé tuskó karakterében van valami kedvelhető, különben nem érdekelné a nézőt, hogy mi fog vele történni. Kis apróságokkal tudunk Ali életébe együttérzéssel belekukkantani, és amiért lassú szimpátiát bont ki a néző és önmaga közt, az a kitartása, saját gyermeke iránt, illetve saját megélhetése iránt. Egy senki, gondoljuk a film elején, piti bűnöző, bunyós, de mégis megpróbál munkához jutni, sikerül is neki. Van benne merészség, és nem művel feltétlenül rossz dolgokat, ha valami illegális cselekményhez folyamodik, gyakran azt is azért teszi, hogy legyen pénze kajára, a villanyszámlára, vagy a fiának tudjon ajándékot venni. És ott van francia szépségünk, Stephanie. Nem nevezném csúnya nőnek, hiszen tagadhatatlanul fotogén, egész jó az alakja, kifejező tekintet, szép ajkak, fehér, európai bőr, mi kell még? Marion Cotillard számára ez a film nem jelentett kihívást, holott igen komoly próbatételt jelentett neki, hogy egy testi fogyatékkal élő karaktert személyesítsen meg. Zöld szemeivel és hófehér, szabályos fogsorával ezúttal nem a saját báját, hanem a saját baját kell, hogy kifejezze, és a kettő között mély szakadék tátong még egy profi színész számára is. Nem (csak) a francia gőgöt látjuk, hanem egy ütött-kopott, fiatal, láthatóan depressziós és életkedv nélküli lányt, aki már azt se tudja, milyen a szex, azt se tudja, mi lesz vele. Testi gondja miatti kétségbeesése befordult semmittevéssel kiegészítve egy abszolút kiszámítható, és nem túl vidám motívum. Ez a két karakter egymásra talál, és hirtelen mindketten kapnak valamit a másiktól, ami érdekesebbé, színesebbé teszi a Rozsda és Csont cselekményét. Később ennek megfelelően érdekes, vagy éppen rémisztő fordulatokra lehet számítani, és a két órás játékidő ellenére sosem unalmas a film, a csendes snittek ellenére. Okosan illusztrálják a történetet, okosan mutatnak olyan részleteket, melyeknek van jelentősége, még ha csak szimbolikusan is. A képi világ olyan, amilyet napjainkban elvárhatnánk, gyönyörű színek, kissé világosba húzó, naturalista megjelenítést alkalmazott az operatőr, a tengerparti jelenetek csak néhány centire állnak az álomszerűtől, de a karakterek viharvert arca és a tömény, rövid párbeszédek, no meg a folyamatosan mozgó (és nem rángatózó) kamera hiteti el velünk, hogy ez valóság. A hangokat óvatosan, gondos európai odafigyeléssel keverték ki, hogy hallhassuk a levegő mozgását, a kocsik morajlását a sztrádán, vagy éppen a zárt szobák csendjében lihegő hangokat. A Rozsda és Csont remek film, nem vidám, de kifejező, valamit tanultam belőle, még ha nem is tudom megnevezni azt a valamit. A záró szekvencia túlzás nélkül is szívbe markoló, váratlan, igaz, kissé valószerűtlen is, de ezt inkább hagyjuk is… azzal együtt egy elgondolkodtató, sokak lelkét megérintő, durván szőtt történet ez.

Értékelés: 9,5/10