Hopkins nem szeret ördögűzni, bár megy neki

hopkins allergia

A Rítus. Hálivúd mindenre képes, és most képesek voltak egy -szerintem az átlagosnál jobbnak nem nevezhető – forgatókönyvhöz egy átlagosnál sokkal jobb mellékszereplőt, név szerint Sir Anthony Hopkinst társítani. Ezzel még nincs is baj. Igaz, Hopkins-szal ez volt az első felejthető film, amiben láttam, de nem miatta. Ez előfordul, ahogy mondani szokás, a legjobbakkal is. A rendkívül rövid és egyszerű cselekmény közhelyes párbeszédekkel egészül ki, a színészek láthatóan igyekeznek komolyan végezni a munkájukat, rájuk rossz szavam nem lehet. Ez az egész ördögűzéses meg túlvilágos téma alapvetően izgalmas, misztikus, nem? Hát akkor miért kell ócska horroros effektekkel kitölteni azokat a részeket, ahol konkrétan az örögöt kéne valahogy megtestesíteni? Hopkins-t megszállja az ördög = Hopkins könnyes szemmel arcon vág egy kislányt. Ez önmagában elég hatásos, a nézőből döbbenetet vált elő. Ezekkel a mozzanatokkal semmi gond.  Az ördög beszél Hopkinsból = Hopkins arca pár percre beragyásodik, és nagyjából ennyi. A barátnőm minden körmét lerágta, én valahogy nem tudtam izgulni, inkább csak mosolyogtam. Ez egy olyan thriller, amit akár egy erősebb idegzetű gimnazista is végignézhet anélkül, hogy utána rosszul aludjon. A tanulság: vannak ördögűző papok. Nagyjából ennyi. Nem szippantott magába a kép. Majd legközelebb, talán.

Értékelés: 5/10

Felemelkedés, avagy a forgatókönyvön túl

Másodszorra nézem a Sötét Lovag: Felemelkedés-t, nagyszerű ez a netbook, mert így a buszon ülve is tudok filmet nézni (és cikket írni, de most nem akarok a munkáról beszélni). Először letaglózott a film, másodszorra közel sem ejtett annyira vadul, nem lehetett érezni azt a Nolan-féle varázst, ami a székhez bilincselt, viszont a forgatókönyv egész jó, a kameramunkálatok pedig bravúrosak. Christian Bale szerepjátékában van egy kicsi sablonosság, már amennyiben saját, egyéb filmekben játszott figuráira figyelünk. Általában ravasz, kissé goromba, karizmatikus, ugyanakkor  önnön hibáikat kerülni próbáló karaktereket kap, és a mimikájához ez egész jól illik. Ebben is új volt a Nolan-féle denevérember trilógia, mivel itt nem egy nőbálvány, nem valami kávéreklámba illő macsó hanem egy némileg zord hangulatú, (a harmadik részre már) viharvert ábrázatú fickó került a maszk mögé. És ahogy a technológia fejlődik, Batman felnőtt a feladathoz, hogy ne csak rajzfilmszerű akrobataként, hanem hús-vér, emberien szenvedő és fizikai korlátokkal bíró szuperhős legyen. A Felemelkedés nem úgy mutatja be nekünk Batmant, mint Gotham elpusztíthatatlan hősét. A Felemelkedésben Bruce Wayne a halál torkából vánszorog vissza, keserves kínok között küzd saját életéért, miközben Gothamot nem csupán egy-két elmeháborodott, hanem egy komplett terrorszervezet próbálja megsemmisíteni. Tehát a sztori nem rózsaszín ködben, aranyozott szegélyekkel hanem hideg, barátságtalan, keserű hangulatban telik, nekünk nézőknek ez mégis imponál. Mert tanúi lehetünk Bruce Wayne kitartó erejének, amitől mégis csak Gotham megmentőjévé válik: kész feláldozni magát, hogy mentse, ami menthető, miközben a stáb többi tagja sem rest. Például a zenészek. Hosszú ideje a Felemelkedés az a film, amiről azt gondolom, hogy hatásosságát 50%-ban a benne végigfutó zenének köszönheti. Az előző rész krimiszerű, baljóslatú hegedűs hullámait felcserélték egy érces hangú férfikórusra és még egy kicsivel több dobra. Aztán a “na most jön a tömegpara” jelenetekben megindul egy hátborzongató, monoton zúgás, ami olyan hangulatot kelt bennünk, mint ha mi magunk néznénk szembe a kikerülhetetlen, létünket fenyegető veszéllyel. A szereplők elképedő, holtsápadt arcát nézzük ezalatt, és úgy érezzük, hogy innen nincs menekvés: itt bizony mindenki pórul jár!!! Aztán visszatér Batman rézfúvós motívuma, és a hangulat egyből magasztossá válik, a brutális hangnyomással zengő harsonák újra mozgásba lendítik szemizmainkat, mert hát a röpködő Bat-repülőt azért követni kell. Szóval ódákat lehetne zengeni Nolan alkotásáról, én csak két dolgot emelnék ki: a Zenét és a szokásosnál jóval hosszabbra nyújtott forgatókönyvet. Utóbbi valószínűleg sokaknak okozott körömrágást, netalán idegeskedést – mégis mi a fészkes fenéért kell egy órát várni, amíg “valami történik”? Sok ismerősöm így nyilatkozott, szerintük túl lassan indul be a film és így nem lett annyira izgalmas. Szerintem pedig pont ettől lett hangsúlyosabb a végső fejezet, a megoldás. Ha egyből az elején börtönbe zárják Bruce-t, túlságosan a börtönben töltött időre és a kiszabadulás utáni Bane-írtásra billen a hangsúly. Így viszont megtudjuk, mennyire genya a főgenya és hogy mennyire könnyen koldus lehet a “királyfiból”. Kötelező darab azoknak is, akik nem szeretik a képregény adaptációkat. Filmes remekmű.

Álomfelhők és Atlaszfilmek

Most értünk vissza a moziból, megnéztük a Wachowski fivérek legújabb alkotását, mely a Felhőatlasz nevet viseli. Nekem tetszett. Persze igen sok beszéd és gondolat elhangzik benne, ezért az ilyen típusú filmeket általában megnézem még egyszer, hogy értelmezni is tudjam a hirtelen érkező információk áradatát. A látványvilág csak úgy, mint bármelyik 2012-ben gyártott nagyjátékfilmben, egyszerűen zseniális. A rendezői munkával se volt gondom, viszont a sztori elsőre kissé zavaros. Apró logikátlanságok előfordultak, persze egy misztikus-romantikus-sci-fi produkciónál nem a logikát kell elsősorban vizslatni. De akkor is. Na mindegy, vicces, hogy négy történetet összegyúrtak egy három óra hosszúságú anyagba. Ráadásul a vágások szinte kivétel nélkül pont a legjobb pillanatban történnek, ezért egyik “történet” sem húzódik el túlságosan. Eleinte elképzelhető, hogy a néző óhatatlanul valamiféle “virtuális valóság” párhuzamot keres, kiindulva a mátrix-epizódokból, nos, sci-fi elemekben itt sincs hiány, de gyökeresen más műfaj, mint Keanu lassított felvételű méregzöld trilógiája. Itt sok szereplő van, akiket ráadásul igen nagy nevek személyesítenek meg. Ráadásul mind a négy idősíkon ugyanazok a nevek bukkannak fel, köszönhetően a sminkeseknek, eltart egy ideig, míg mindenkit felismerünk. Emiatt nehéz is volt számomra teljesen komolyan venni az eseményeket, mert jó néhányszor került adott színész egy egészen váratlan szinte komikusnak ható figura bőrébe. Izgalmas is volt. Helyenként elröppent egy-két egészen sajátos poén. És a magyar szinkron se lett annyira rossz ( otthon felejtettem a szemüvegem). Szóval ajánlom mindenkinek így a téli hidegben, de előtte pucoljátok ki a fületeket, mert érdemes figyelni a párbeszédekre – noha helyenként pici közhelyek, félszeg megjegyzések, máskor érdekesnek nevezhető, már-már filozófikus gondolatok hangzanak el. Ím az előzetes:

Dolgos hét

Ahogy érkezik a szezon, hatványozódnak a tennivalók. Tegnap éjfélre értem haza, fél 1-kor dőltem az ágyba. Ma reggel Fannival bejöttem Pestre, de megint éjfélre fogok hazaérni. Sokat ügyetlenkedtünk a Sennheiser Momentum-ról készülő videóval, de megérte szenvedni, mert jó lesz…remélhetőleg. Bár még szoknom kell azt, hogy rizsázok a kamera előtt. Mondom ami eszembe jut, és hirtelen megállok mert rájövök, hogy amit az imént kinyögtem, baromság.És tizenötször újra kell venni ugyanazt a vágást, pedig csak néhány mondatot kéne… huh. Sebaj, gyakorlat teszi a mestert. Hétvégék kiugrunk Leányfalura, meglátogatni szüleimet s húgaimat. Már csaknem egy hónapja nem jártam kint, úgyhogy ideje már. Jó néha kinézni. Huh, mielőtt elfelejteném – megvan a Netbook! Végreeeee! Most már a vonaton is tudok jegyzetelni, cikket írni. Azt hiszem, sikerült átlépnem egy korlátot, amivel már évek óta próbálkoztam. Nem csak arról van szó, hogy még életemben nem adtam ki ennyi pénzt egy dologra. Hanem arról, hogy olyasmibe fektettem be, amivel tovább tudom gyarapítani munkám gyümölcsét. És alkotni, írni tudok, mikor napi három órát kell leutazni. Nem a munkahelyen suttyomban, vagy otthon, mikor annyi minden mást is lehetne tenni…. hah! Remek. Nagyon örülök, habár a pénzem jelentős részét elköltöttem. Így sok időm felszabadul és kevésbé érzek feleslegességet. Most megyek… el kell érnem a 22:20-as vonatot. Mielőtt elfelejtem! Ajánlom mindenkinek a “Nagy Lebowski” c. filmet, fergeteges! Rég nem nevettem ennyit egy filmen, egyszerűen frenetikus, hatalmas poénok vannak benne. Nem elcsépelt amerikai humor, hanem valami egészen egyedi. Erősen ajánlom, könnyedén feldobhatja szürke estédet!

Aztán miután e sorokat leírtam, lecsuktam a Neti fedelét és kimentünk az iroda teraszára. Ott felhörpintettem a maradék zöld teát és megcsörrent a telefonom, Fanni volt az. Kérdezte, hogy ugye nem felejtettem el kinyomtatni a dokumentumokat? Itt kicsit összeszorult a torkom, mivel a napi tennivalók mellett háttérbe szorult a mikrobiológia printelése. Nem kaptam emlékeztetést sem e-mailben, sem sms-ben, egész nap güriztem, ettől függetlenül megsértődött és kijelentette, hogy engem mostantól semmire sem fog megkérni – legalább ebben biztos lehet. Persze most, hogy itt ülök a vonaton, mondanom se kell, a táskámban ropog az a bizonyos tizenöt oldal – sikerült kinyomtatni. Kíváncsi vagyok, milyen arcot vág, amikor elé tolom a felejtettnek hitt tennivalót. Mert hát engem semmire se lehet megkérni. Mégis, mikor tenni akarok, és izzadtan futok keresztül az utcán, autókat kerülgetve, én nem érzem magamról, hogy valamit rosszul csinálnék. Nem tartok mindent észben. Többet kéne használnom a határidőnaplómat, vettem egyet, csak ott hever az asztal sarkán. Igen… ez lesz a megoldás.
Más: korábban említettem ezt a bizonyos forgatókönyvet. Az igazság az, hogy a “Majd Jövök” sztoriját írom. Az eleje már egyszer elkészült, igaz, annak két éve. A végét pedig megálmodtam. Ha rendszeresen látogatod a blogom, tudod, miről beszélek: egyszer volt egy fura álmom és mikor felkeltem, tudtam, hogy ez a pillanat, amit ébredés előtt átéltem, egy történetem vége lesz. Sok történetet szeretnék leírni, de a munka, a pihenés mellett csak napi egy oldalakra marad idő – persze így is kijön egy év alatt egy 300 oldalas munka. Aztán mikor teljesen kész leszek a forgatókönyvvel, átfutok rajta még egyszer és kinyomtatom, meg valahogy csináltatok hozzá keménykötést, hogy a polcomon sötétlő hasáb ne feledtesse el velem sosem: nekem filmkészítéssel kéne foglalkoznom.
Pár éve megfogalmazódott bennem, hogy filmrendező akarok lenni. Valahogy, porba fingó magyar kispolgárként ez rendkívül távoli, megfoghatatlan célnak tűnik. Mégis, ahogy megy előre az élet és én is egyre előrébb érzem magam, egyre kevésbé tűnik lehetetlennek, csak a tapasztalatok alatt kialakuló érzés erősödik. Egy utasítás, mely évek óta egyre erősebben lüktet a fülemben, de olyan halkan, hogy gyakran összetéveszthető a sima vérkeringés hangjával. És ez a hang azt mondja folyamatosan: Csinálni kell! Csinálni kell! Teljesen mindegy, ki mit mond, csinálni kell, amit szeretnél, amit véghez szeretnél vinni. Ezt már sokan megállapították, kis-és nagy emberek egyaránt, hogy ha valamit megfontoltan, komoly erőfeszítéssel végigcsinálsz, annak meglesz a gyümölcse. Nagyon sok dolgot köszönhetek szüleimnek. Ők indítottak utamra. Tőlük tanultam nagyon sok olyan dolgot, amit tudatomon kívül is hasznosítok életem során. Édesapám törekvéseit, eredményeit látva azt látom, hogy a hozzám közel tartozóknak is sikerülhet az, amit nagyon szeretnének. Nekem miért ne sikerülne? Miért ne foglakozhatnék filmkészítéssel? Rengeteg ötletem van. Némelyiket már taknyosként tisztám láttam magam előtt – de jó filmet lehetne ebből csinálni! – és mai napig fejemben motoszkálnak ezek az ötletek.
Általános iskola 6.-7. osztályos lehettem, mikor kifundáltam egy sztorit. Jobban mondva nem én voltam az egyetlen ötletgazda, de a sztori levezetését én vittem véghez. Akkoriban volt egy Csongor nevű osztálytársam, akivel jó haverok voltunk. Régi barátaim jól ismerik Csongort, érdekes figura volt, középiskolás korunkra elváltak útjaink. A lényeg, hogy Csongorral gyakran nekiálltunk fantáziálni óraközti szünetekben. Figyeltük a tanárokat, a diákokat, poénkodtunk, nevettünk, kifiguráztuk kedvenc vagy épp legkevésbé kedvelt oktatóinkat. Például a kémiatanártól herótot kaptunk. Elviselhetetlen nőszemély volt, egy szociopata benyomását keltette! Lassan, vontatottan, karistoló, kellemetlen hideg és metsző hangon beszélt, mely egy robot macska nyekergésére hasonlított leginkább. Csongorral gyakran nekiálltunk elképzeléseket, minitörténeteket gyártani. Volt, hogy együtt rajzoltunk, kedvenc Fantasy figuráinkat vagy játékhőseinket vetettük papírra. Aztán valamikor, valahogy arra gondoltunk, kéne írni egy horror-szerű regényt, ami rólunk szól. Egész pontosan alternatív énjeinkről. A sztori főszereplői mi lennénk, beleértve haveri társaságunkat. Mai napig legjobb barátaimat, a Pózna ikreket is beleszőttem az eseményekbe. Balázs, Sanyi, sőt, még a bátyám is belekerült a képzeletbeli rémhistóriába. Miről szólt a dolog? Röviden arról, hogy az iskolában mindegyik tanár minket akar kinyírni. A pedagógus külső csupán látszat volt, e felnőtteket különös átok szállta meg, s valójában nem emberek, hanem démoni jelenések voltak. Nehezen lehetett csak sebezni őket, ők, mégis könnyedén árthattak nekünk, természetfeletti képességeik miatt. Mindegyik tanárunknak kiemeltük fő tevékenységét, munkakörét, és ehhez mérten “feltunningoltuk” ördögi képességekkel. A sztori szerint Leányfalut különös burok fedi és mérgező gázok terjengenek a burkon belül. Felnőtt szervezet nem tud ellenállni ezeknek a méreganyagoknak, fiatal, serdülő vagy gyermek test viszont ellenállást mutat. Magyarul, ha elég fiatal vagy hozzá, nem fog megölni, amit belélegzel, viszont függővé tesz a “mérgezett légkör”. Ha kimész a burokból és újra normális oxigént szívsz, azonnal meghalsz. Szóval ilyesfajta problémák miatt, Csongorral és többi társammal a burokban rekedek és fel kell, hogy vegyük a harcot a démoni jelenésekkel. Ez még nagyon korai agyszüleményem volt, ezért helyenként komolytalan brutalitást adtam neki. Mikor arra került sor, hogy megírom a teljes regényt, talán az ötvenedik oldalig sikerült eljutni, aztán a munka félbemaradt. Valami történt a számítógépemmel, leformázódott, vagy ilyesmi, a fájl elveszett. Azóta nem is gondoltam rá, hogy befejezzem a sztorit, pedig itt van a fejemben. Azóta rájöttem, hogy nekem nem valóak a véres, horrorisztikus motívumok. Persze, az izgalmas cselekményt mindig is díjaztam, de ugyanakkor az érzelmek és a komikum is fontosak számomra. A jelenleg elkezdett forgatókönyv valami ilyesmi: izgalom, de csak fokozódó mértékben. Érzelmek, de lehetőleg ne mosson el mindent a nyálzivatar! És egy csipet komédia. Szeretek nevetni és nevettetni, de nem vagyok született bohóc, nem tudom, hogyan kell egyértelműen humorosat alkotni. De néha akarva akaratlanul is kisiklik a kezemből egy apró poén-pamacs, és ezeket úgy érzem, ha van rá lehetőség, be kell vetni. Ezektől színesebbé válik a munka. Nagyon szeretném végre befejezni a “Majd jövök”-öt. Kíváncsi vagyok, mit gondolnának mások róla. Minden bizonnyal, ha lenne rá alkalmam, megfilmesíteném. Persze, először a “Tűnés!” kerülne rivaldafénybe, mivel az már egy kész sztori, 100 oldal A4 méretben és teljes értékű krimi. Aztán függetlenül a “Tűnés” által kialakított visszhangtól, debütálna mihamarabb a “Majd Jövök” is, mivel utóbbi teljesen más műfaj. Kaland-féleség. Vagy nem tudom. Majd megmutatom. Majd jön. 🙂

Az univerzum lüktet!

Megvettem az antikváriumban egy A Film és a többi művészet c. könyvet, csaknem 600 oldal, de a 400.-nál nem jutottam tovább. Valójában az a 400 is kész erőpróbának minősült, nem tudom, lehet hogy velem volt a baj. Részben szókincsbeli hiány is okozhatta, hogy minden második oldal után már heveny ásítozás tört rám, részben az is, hogy felidegesítettem saját magam azon, hogy minden fejezetben ugyanazt taglalják. Jaaj, a film és a színház teljesen különböző művészetek, de valójában sok a hasonlóság, persze lehet, hogy nincs is közös jellemző! – és ez hatszáz oldalon keresztül. Persze, kitérnek képalkotási érdekességekre, említenek még a 10-20-30-as évekből féltonnányi filmet, de… nem sokkal több, ami hasznosnak bizonyult számomra. Változatlanul nagyon szeretnék filmkészítéssel foglalkozni. Ennyi, régi könyvet, ami filmkészítésről szól, csak saját felelősségre. Majd a Libri, persze ahhoz jóval több pénz fog kelleni, mert ha könyvet akarok venni és elmegyek egy könyvesboltba, az nagyjából egyenértékű egy olyan szituációval, mint amikor az alkoholistának, aki mondjuk hajléktalan, kezébe nyomnak egy húszezerforintost. Most egy MUSE-ról szóló könyvet olvasok, tegnap kezdtem el de lassan a felénél tartok, pedig csak utazás közben merültem el benne. Érdekes, mindig meg lehet tudni valami újat, legyen az egy zeneszám, egy együttes, vagy a konkrét együttes tagja. Így van ez mindennel, ha valami eléggé érdekel, mindent és később még annál is többet megtudhatsz róla. Furcsa, hogy ennél a könyvnél már nem kell folyamatosan megállni, kideríteni, hogy az adott szó (pl. szüzsé?!) mit jelent. Magyar vagyok, csak nem eléggé. Apropó, rockbanda! Na, most vasárnap úgy néz ki, végre lesz próba. Több, mint egy hónapja nem zenéltünk együtt a bandával… Ja és még annyit, hogy ha valaki még nem látta Victor Hugo Nyomorultak c. könyvének filmesített változatát, akkor rögvest tekintse meg, mi megnéztük és szerintem nagyon jól sikerült, persze Qui Gon megint hozta a kellően magas szintet. Miután rákerestem, kiderült, hogy két évvel később a franciák is megcsinálták, lehet, hogy felidegesítette őket, amiért a britek előbb döntöttek a szépirodalmi mű képkockás fogantatása mellett. De nem! Nem bizony, mert a franciák régebben, még Belmondóval leforgatták! 😀 Sőt, most 2012-ben is lesz (vagy már van) Nyomorultak, Hugh Jackman-nel! KÉSZ! 🙂 Akárhogy is, én mivel eléggé angol-őrült vagyok, az inglis produkciót néztem meg, megbánás nélkül. Kötelező darab!

Mozgókép

Furcsa dolgok jelennek meg nekem álmomban,
Néha gépre szállok, idegen földeket látok,
Ilyen partok, épületek nincsenek magyar honban.
Van, hogy látom, amint a Nap felrobban,
Régi arc felbukkan, szeretne tőlem kérdezni,
De alig emlékszem rá, nem jut eszembe semmi
Amit mondhatnék, mert ez az ember változott,
De nem tudnám megítélni, hogy jó vagy rossz irányba,
Helyes útra tért vagy épp elkárhozott, ki tudja,
Csak áll és szótlan néz a szemembe, ugyan menekülni
Kellene, de minek, ha ez már a világvége?
De nem félek, hiszen csak kitalált világ ez.
Persze, hogy senki semmit se kérdez, engem várnak,
Hogy adjak megjegyezhető címet ennek a világnak.
Az ilyen címadók, mint amilyen én is próbálok lenni,
Akkor gyengék, ha csak képzelik mindezt, és
Gyenge leszek én is, míg ebből magyarázat nem lesz,
De megfogalmazom szándékom, éppen azzal, ami történik:
Elengedem a Földet, nem érdekel, ahogyan az ég fénylik,
Minél többet látok innen fentről, annál jobban érik
A helyszín, a tények, a történések, szereplők,
Boldogság, öröm, kín, paloták és gomolyfelhők,
A filmszalag rabjai, egyben mások rabul ejtői lesznek ők.

Bosszúállók – Az új MARVEL produkciót vétek kihagyni

Ugyan a műfaj élvezetéhez ha nem is szükségeltetik mindenféle képregényes háttérismeret, nem árt, ha legalább hangyányi mértékben díjazza a kedves néző a szuperhősök fantáziavilágát. Ha egy csipetnyi szimpátia is szunnyad bennünk, már könnyen hátast dobhatunk  Joss Whedon mestermunkájától.

Persze a megfelelő mértékben adagolt poén bon-bonok és cseles fordulatok mellett más finomságok is várnak bennünket, például a szenzációs, kifinomult CGI technológiával megkomponált látványvilág, végre valahára finom kameramozgásokkal, nyomon követhető történéssel. A jelenetek vizualitása lépten-nyomon felidézi kedvenc képregényeink hangulatát, csak épp hűs-vér szereplők fáradoznak a világ megmentésén. Robert Downey Jr. változatlanul vagány figura, hetyke beszólásaival és látványos röpködésével mondhatni elviszi hátán a stábot, persze ezt nem a többiek rovására értjük. Amerika Kapitány láttán a régi Marvel-rajongók is ujjongva visíthatnak, de a többiek is szuperek, szó szerint, többek közt ezért ütnek akkorát a Bosszúállók. Amiben többet kapunk bármelyik előző képregény-adaptációnál, az a gondosan megszerkesztett storyboard, nem csak folyamatos sikerrel taroló csapattal szembesülünk, hanem egy olyan társasággal, akiknél bizony problémák is fellépnek, vagy azért mert valaki zöldségeket (bocsi Hulk) beszél, vagy mert egyszerűen kérkedik saját szuper erejével, meg persze minduntalan bekavar a háttérben vigyorgó fő gonosz félisten, Loki is. A súlyos viták ellenére végül be fog következni a világ megmentéséért való harc, amitől garantáltan minden nézőnek leesik az álla – nekünk legalábbis sikerült leblokkolni, a kép, a hang, az események, a sztori minden porcikája aprólékosan megmunkált, helyenként brutális, helyenként poénos, ráadásul besorolt korosztály nélkül élvezhető. Tulajdonképpen nem is lőnénk le a poénokat, a legjobb, ha mindenki csövestül szembesül velük, tömören elég annyi, hogy ez az utóbbi évek (vagy talán minden idők) legjobb Marvel-produkciója, mely akkor is élvezhető, ha nem ismerjük mindegyik főhős előzőleg, külön filmekben bemutatott történetét. Persze a rajongók úgyis mindent tudnak, akik meg nem, azok a Bosszúállók megnézése után úgyis késztetést fognak érezni, hogy minden hozzájuk kapcsolódó témát fellelhessenek.

Forrás: AV-Online

Batman – Begins! – DVD film vélemény (csak röviden)

Christopher Nolan-t bírom. Általában jól megválogatja a szereplő gárdát, filmjei precízen kidolgozottak, még ha akció műfajra is kerül sor, akkor is kiemelt szerepet kap a részletes képi világ, nincsenek agybeteg, korunkra jellemző kamerarángások, giccsek már előfordulnak, de csak a Nolan-féle, mérsékelt léptekben. Elő-szülinapi ajándékként olyan bravúros akciómozit tudhatok a polcomon (köszi Fanniiiii :D), mint a Batman – Begins! DVD változata. Elkezdtem nézni, hangfal tesztelés gyanánt, és végül is az erősítő bekapcsolva maradt, a stáblistáig nem bírtam levenni a szemem a tévéről… a képi világgal nem volt semmi gond. Hacsak nem a hang!… Igen, sajnos a magyar hang nagyon gyengére sikerült. Ugyan csak sztereón hallgattam, na de könyörgöm, egy félmilliós sztereón! A surround hatások, háttérzenék gyakran jobb minőségűek, szebb felbontásúak voltak, mint a magyarul beszélő szereplők dialógusa, ez zavaró tud lenni, különösen ha azt érezzük, a hangrendszerünk sokkal többre képes, mint amit erre a korongra nyomtak. Nincs mese, továbbra is azt javaslom, eredeti hanggal nézzük a filmeket, akár angol, dán, olasz, ruszki, vagy tudomisén, az eredeti munka általában a legjobb minőségű (tisztelet a kivételnek), ráadásul így könnyebben megy az idegennyelv tanulás is (lassan külön post születik ebből :S). Szóval Christian Bale egy body-zsonglőr. Nem body builder, nem is sportember, így van, body-zsonglőr. Egyik filmjére csontig lefogy, a következő filmjére (adott esetben Batman) meg kigyúrt állat. Ezt nem tudom hogyan csinálja, pláne ilyen szűk időközönként, de érdekes. Michael Caine, a jámbor Alfred komornyikot formáló színjátékával újabb strigulát húzhat eddig is frappáns produkciói mellé, Katie Holmes aranyos, egész hitelesen pofozza fel Bruce-t, mikor ő bevallja, hogy majdnem megölt valakit. A díszletekkel minden rendben van, a negatív szereplők jól el vannak képzelve, bár a “madárijesztőőőő” szerintem kicsit debil koncepciót alkotott, ahogy a lovon ülve osztja az észt – legalább Katie hamar lenyomja sokkolóval. A batmobil hangja atom, Gordon Freeman mindig tudja, mit kell válaszolni, Gary Oldman, mint mindig, hiteles, lám, lám, van azért egy elég komoly stábunk. Kár, hogy a Dark Knight nem tetszett ennyire és nem vágyom rá, hogy a polcomon legyen. Ez azért egy tisztességes Batman-kezdet, még azoknak is ajánlom, akik nem kedvelték az eredeti képregényt (bár nem tudom, olyanok léteznek-e).

Zuhanok vazeeeee!
Zuhanok vazeeeee!