Kritikának nem nevezhetem, amit írni szeretnék róla, eleve valahogy abszurd érzés lesz úrrá rajtam amikor magyar filmekről kell véleményt alkotnom, két okból is. Egyrészt nagyon kevés itthon készült produkcióról gondolom, hogy megüti a “jó film” mércét. Ez persze mint annyi más művészeti/ipari ág, ízlés szerint változó. Van akinek bejön egy Koltai vagy Tarr, van, aki rosszul lesz tőle. Épp olyan megosztónak látom a saját gyümölcsünket filmes téren, mint amilyennek magát a nemzetet is, vannak nagyon szimpatikus és unszimpatikus adottságok, jellegzetességek a magyar kultúrában illetve az egész nemzet mentalitásában. Azért is írok furcsa érzéssel az itthoni filmekről, mert némelyik még a film nézés tevékenységétől is képes volt pár napra vagy hétre teljesen eltántorítani, ugyanakkor én, aki része vagyok ennek a társadalomnak és gépezetnek, szintén arról álmodozom, hogy filmezhessek, akár magyar nyelven. Viszont olvastam erről a Lizáról. Láttam róla kritikát YouTube-on is, ami az én gondolataimat is össze tudta róla foglalni egész ügyesen, kiegészítve még pontosabb meglátásokkal és egyes részletek kiemelésével. Akkor hát minek írjak róla egy 139. véleménykifejtést? Nos, egyrészt mert megérdemli, másrészt pedig ha már egyesek veszik a fáradtságot, hogy filmet forgassanak, akkor én is leütöm a billentyűket, hogy visszajelezzek a munkájukra. Ugyanis a fejlődés egyik elsődleges eszköze a visszajelzés.
Nem mintha azt gondolnám, hogy a magyar filmnek fejlődnie kellene jobban annál, ahogy most halad előre. Megy a maga útján, igaz, kis elmaradottsággal az északabbra vagy nyugatabbra fekvő nemzetek, vagy éppen japán (ha már a Liza a rókatündérben is olyan hangsúlyos japán) területén. Vannak klasszikus betegségei, “bénasága” és erőltetettsége a Magyar Filmnek, amiket egyszerűen el kell felejteni, de nem felejtünk könnyen, mi magyarok, szeretünk sokat rágódni sokáig olyasféle dolgokon, amiknek már rég nincsen jelentősége, vagy ami sosem volt igazán fontos. Lehet hogy az utóbbi mondat önmagában nem igaz, de az általam eddig megnézett filmekkel az volt a bajom, hogy ezt a feltételezést akarták velem elhitetni.
Most viszont térjünk rá Lizára. Balsai Móni jó választás volt, igaz, az elején még meg kellett szoknom hogy ez egy mese, és infantilis reakciói, Gollam-ra hasonlító üveges nézése illetve ahogy a karakterek is mondják, “ufós” karaktere része a műsornak. Ezt a film feléig sikerült elfogadnom, onnantól kezdve még kicsit bele is tudtam élni magam a szituációba, elfogadva a groteszk vagy hogy is mondjam, különc mellékjelenségeket. A magyar különcség, a tarkaságra és másságra való tehetség szintézise minden perc, amit leforgattak ebből a filmből, eltekintve néhány apró szőrszáltól, amik csiklandóssá, illetve illúziótörővé tették a vele folytatott mentális kapcsolatomat. A végére nem akartam kikapcsolni, érdekelt, hogy mi lesz, kíváncsi voltam a karakterek soron következő mondataira, és elfogadtam a mesebeli atmoszférát is, eltekintve az erőltetett sztereotipikus vagy éppen egyértelműen utalásos “másolat” helyszínektől, nevektől illetve létesítményektől stb. Ha már szóba került a másolás, meg kell említenem egyes motívumok kísérteties hasonlóságát olyanokra, amiket korábban néhány rendező (gondolok itt olyan nevekre mint Tarantino, Wes Anderson, Tim Burton vagy éppen Myazaki) alkalmazott és stílusjegyként dobálta a saját szalagjára. Most jöttem csak rá, hogy egyes rendezők jól ismert trükkjei, módszerei mennyire beleintegrálódtak a filmszakmába.
Ujj Mészáros Károly nem egy filmes iskolából frissen kitáncolt lelkes ifjonc, hanem rutinos szakmabeli, aki életkorának egyenlítőjén beérett eszközöket talált magának, amikről úgy gondolja hogy működnek és megéri bevetni őket. Nekem ez jött le a Liza képkockáiból, nyilván nem egy ember fog sikert illetve ízt generálni egy komplett mozinak, de hogy a rendezés életbevágóan fontos volt ezúttal, afelől semmi kétségem. A magyarosan ügyetlen, néha elszórt poénokat kellően halkan vagy röviden zavarták le ahhoz, hogy az erőltetettség jeleit még ne érezzem kiömleni a képernyőből. És ez nekem már olyan dolog, amit magyar filmben a javulás, továbblépés és frissesség jelzők valamelyikével látnék el. A képi világot mindenki dicsérte, így azt most nem részletezem, csak annyit teszek hozzá, hogy igen, jól csináltak mindent.
Volt értelme megnézni a Liza a rókatündért? Igen. Ajánlom megtekintését azoknak, akik nem látták és amúgy nem kedvelik a tipikus magyar filmeket? Igen. Mert ez nem tipikus. Nem lövök le poént, ha hozzáteszem, hogy ez egy mese, tessék akként kezelni. De nem gyerek mese, felnőttek fogják érteni, és felnőttek tudják majd “odaképzelni” a főszereplő és az “áldozatok” körüli, meg nem fogalmazott, de ráhúzható sztereotípiákat. Megnézném újra? Nem. De a végén jó érzésem volt, és amiatt tényleg hasznosnak éreztem a vele való foglalkozást.
Ha értékelném – 7/10 – Köszönöm azoknak, akik hozzájárultak, hogy valami kis plusz legyen benne/belőle.
Keanu Reeves nem olyan rossz színész, bizonyos filmek (Constantine, 
Mire ez az év a végéhez ért, kifacsarodtam érzelmileg, és miközben minden gondolatom a feje tetejére állt, bizonyos szempontok lehullottak a tudatomról, hogy helyettük újabb, összetettebb felfogás tapadjon fel egóm facsarodó falaira. Most, hogy elérkezett a Karácsony, már újra készen van az éber, tudatosan cselekvő énem. Mégis, sokszor érzem magamon, hogy tele vagyok nyugtalansággal, kishitűséggel és kétségekkel, nem tudtam még tisztán látni, az éber és nyugodt állapot fenntartásához találnom kellett volna valamit. Keresés közben a Vicky Cristina Barcelona DVD-re bukkantam rá, ami három hete zsír originált állapotban porosodott a polcomon, aztán ezen az estén úgy döntöttem, hogy kibontom és megnézem. A film felébresztette saját, friss élményeimet, és a sztoritól elkanyarodtam a saját irányom felé. Woody Allen filmet nem érdemes úgy nézni, hogy beleéled magad a szereplők helyzetébe, mert csak egy gagyi, szappanoperánál alig jobb szituációban találod magad. Egészen más lesz a helyzet, hogyha a karakterek cselekményeit a saját tapasztalataiddal vegyíted, hogy ha valamelyikük életéhez megpróbálod a tiédet hasonlítani. Onnantól kezdve elkezd beszélgetni veled a film. Ahhoz, hogy az olvasó értse, amit írok, kell,, hogy rendelkezzen bizonyos felfogással a párkapcsolatok, a szerelem, a szeretet és az érzelmi függőség témájában. Ha ezek megvannak, akkor már lehet ismerkedni a filmmel is. A felszínesség függönye sokak számára nézhetetlen filmmé fogja tenni a Vicky Cristina Barcelona-t, pedig nem kell hozzá érzelmi gurunak lenni, hogy átvegyük a történet tűnődéssel felhígított üzenetét, de kell, hogy tapasztaljunk dolgokat. Talán Cristina is pont ezt próbálja megkísérelni a filmben, folyamatosan tapasztalni és kipróbálni az újat.
Hát milyen lehetne? A filmről jól lemaradtam mikor vetítették, emlékszem, minden ismerősöm látta már engem meg a kollégámat kivéve, mert hogy mindketten súlyos munkamániásak vagyunk. Na de, a lényeg: Luc Besson stílusa valahogy hat rám, meg pár millió emberre rajtam kívül. 2014-ben is lehet rendezni valami egyedit? Lehet, ha megvannak hozzá az embereid. Ha megvan Luc Besson, a francia gazfickó, aki a Léon a profi, az Ötödik elem, a Nikita és az 
Juliette Binoche kétségtelenül a francia színésznők élvonalába tartozik, aminek köszönhetően nem kellett fejet vakarnunk, hogy elhiggyük a karakter hitelességét. Érdekes film, sok érzelmi töltettel. Sylvie Testud első rendezésében beúszik néhány, más filmekből már ismert motívum, mégis a cselekmény kibontakozása egyedi módon történik, miközben a néző fejében a kérdések mellett empátia alakul ki a főhős iránt. Nem tudom, hogy ki írta rá a DVD borítójára, hogy ez egy vígjáték, miközben egyáltalán nem az. Persze mindez mit sem változtat a film színvonalán. Azt hiszem, most már állandósíthatjuk a tényt, hogy minden 2010 után leforgatott francia film képvilága szenzációs minőségű, precízen állított fókuszálások és finom kameramozgás teszik nézhetőbbé a Valaki más életét. A történet közepén kialakult bennem egy aggódó érzés, ami végül leapadt, ahogy közeledtünk a megoldás felé. A forgatókönyben egyedül azt furcsállottam, hogy a cselekmény csak úgy helyreáll, a konfliktus látszólagos könnyedséggel oldódik meg, ami elsőre kicsit furcsának tűnt, második megnézés után pont, hogy jobbnak tűnt, mintha csak úgy mondjuk váratlan pozitív hullám csapott volna fel a néző elé. Elgondolkodtató munka, aminek a története nem teljesen egyedi, a hangulatvilága viszont az, felépített karakterekkel. Biztos vagyok benne, hogy lesznek emberek, akik valamilyen formában magukra találnak a Valaki más élete nézése közben.
Középiskolás voltam, mikor először (és másodszor, majd harmadszor) megnéztem az SLC Punk-ot. Akkor még nem biztos, hogy fel tudtam fogni a történet valódi mondanivalóját, bár az alapvető rendezői fogásokra, karakterbeli pozitívumokra akkor is felfigyeltem. Azóta viszont eltelt öt év, és ha jól számolom, most nagyjából annyi idős vagyok, mint a történet fent látható szereplői, akik éppenséggel az enyémtől gyökeresen eltérő életformát választottak. Persze a film lényege, hogy a Punk valójában nem működhet, és a fiatal generáció csak elmenekül ebbe az életstílusba, mivel a saját kilátástalan jövőképét palástolni akarja, nos, ez az amerikai vizualitás elég harsány palástot testesít meg. A filmről tömören annyit tudnék mondani, hogy egyszer érdemes megnézni, de nem szabad komolyan venni, mivel maga a film sem vesz sok dolgot komolyan. Az SLC Punk nagyrészt vígjáték, kis részben pedig dráma. A végén most jobban elérzékenyültem, mint néhány évvel ezelőtt, akkor még nem vettem talán annyira komolyan az életet, lehet hogy azért. Most, hogy már kicsit komolyabb fejjel álltam neki, feltűnt a képsorok között beágyazott irónia, és tanácstalanság. Ami egyébként bármikor ráhúzható a fiatalokra. A nagymamám szájából hangzott el: nem irigylem a mai fiatalokat. Nem szeretnék a helyükben lenni. És hát valahol ez a sztori is ezt illusztrálja. A színészek jók, én elhittem hogy ott vannak és azt csinálják, hogy pogóznak, meg hogy ideologizálnak az élet anarchikus oldaláról, persze teljesen értelmetlenül. A végére kaotikus lesz a forgatókönyv, drogos jelenetek és kusza párbeszédek teszik sántává, aztán egyszer csak kitisztul a kép, jön az ajándékcsomag a sztori mondanivalójával, vagy átveszed, vagy nem, aztán vége. Ritkaság, nem lehet itthon kapni DVD-n, és torrenteken is csak fos minőségben lehet letölteni. Aki érez magában egy kis rocker vért csörgedezni és valami punk-os, fiatalos, ugyanakkor bohókás, cselekményre vágyik, annak egy jó és könnyű nyári limonádé lehet ez a film, de nagyjából semmi több. Nekem tetszett, de nem csak a film miatt, hanem mert anno mi is ilyen zenét játszottunk, és ilyenkor kicsit nosztalgikussá válok. Azóta minden punk, “Bob-jellegű” cimborám köddé vált. Furcsa… és lehet, hogy soha többé nem fogom látni őket. Lehet, hogy azóta már ők se járnak olyan pogózós koncertekre. Felnőttünk, basszus. Én azért örülök. Tisztábban látok. Most viszont megyek aludni.
A francia film. Nehéz elismerős szavak nélkül említeni a francia filmet. Ők azért eléggé ott vannak a szeren, és nem csak romantikus filmekben (Amélie), vagy drámában (Életrevalók), netalán horrorban (Alien 4), hanem bizony, akcióban is. Akkoriban Luc Besson még fiatal volt. Akkoriban még önmagát adta vissza a vászonra, a saját ötleteit illusztrálta, meg minden. Nem hülyítette meg a Hollywoodi populár pénzáradat. A Nikita olyan, mint a legtöbb JÓ Luc Besson film, pörgős, lendületes, tartalmas, érzelmes, látványos. Lehet merengve bámulni a képet, nem kezdünk el kötözködni vagy értetlenkedni. Mindent tisztán elénk vázolnak, minden egyből leesik. A főszereplő pedig szemtelenül szexi, miközben saját érzéketlen, primitív, kétségbeesett személyisége vagy megmosolyogtatja, vagy elhallgattatja a nézőt. Bizony, elég súlyos lelki szenvedéssel küzd a lány, ezért nem mindig vidám a cselekmény, de a hangulatváltozás és a kék szempár Besson-nak remek ihletet adott később, az ötödik elem Lilu-jának megformálásához. Európai filmhez méltó munka, a szereplők értik a dolgukat, Jean Reno bemutatkozása igazából vicces, főleg azok számára, akik a Léon-t már látták korábban. Minden filmrajongó polcán ott a helye, még ma is frissnek és ropogósnak tűnő film ez, holott már eltelt 24 év.