MEGVAN! 🙂
Fél év kitartó munka, sok álmatlan éjszaka, több tízezer legépelt karakter és a sorozatos éjszakába nyúló melók után végre, itt tarthatom a kezemben. Fantasztikus érzés! És a masina is remek!
Most pár napra eltűnök… ennek oka nem más, mint az ujjnyi vastag felhasználói kézikönyv, no meg a hétvégi grillparti.
Most pedig, hogy ezt kipipálhatom, visszatérhetek a “Számháború” forgatókönyvének további csiszolgatására. Üdvey!
A legfrappánsabb az lenne, ha valamilyen bibliai idézetet tűznék be, de nem vall rám hogy a Szentírásból idézek és amúgy se jutna eszembe semmi. Így aztán be kell érnetek egy teljesen sztenderd, ám az én esetemben mégis aktuális szólás-mondással:
Türelem rózsát terem.
Türelem kamerát terem. A késleltetett jutalmazás velejárója, hogy egy nagy álomért lemondunk sok egyéb, kisebb vágyakról. Például jön a nyár, de nem vettem futós cuccot, továbbra is a rongyos gönceimben járok edzeni, és a pulzusmérős karórát, valamint a számítógéphez szánt “majd egyszer tunningolva lesz” cuccokat is nélkülözöm, a kaja, a csekkek és az edzőbérleten kívül alig valami, már arra sem emlékszem hogy mikor jártam utoljára a media marktban dvd-t venni. Szerencsére ezek csak apróságok, igazi kompromisszumot nem kellett bevállalnom. Csak tudatosabban kell mindent elvégezni. Néha figyelmeztetni kell magad, hogy “nem, ennek még nincs itt az ideje”. Vagy éppenséggel: “igen, ezt most ideje elintézni”. De csöppet sem érdekel, hiszen tegnap leadtam a rendelést és már ott vár a kis Canon az erzsébet körúton, hogy átvegyem.
Azt nem árt megtanulni, hogy bármit is vesz, szerez vagy birtokol az ember, sosem szabad attól függenie. Azt hiszem, ezt én is megtanultam, bár néha eszembe jutnak a Harcosok Klubja képsorai, amint Edward Norton felrobbantja a saját lakását. Bár nem vagyok az az IKEA-guy, de az évek alatt felgyülemlett “kincsek” mindegyikéhez fűz valami sztori, valami olyan amit úgy fordíthatnék köznyelvre “mennyit güriztem érte…”. Ha odalépnék a Margit-híd szélére és lehajítanám a kamerát, nem tudnám elengedni a hirtelen felgyülemlett önutálatot. Tehát érzelmileg valamilyen értelemben fejletlen vagyok. Azt hiszem, szinte senki sem tudná elengedni az önutálatot, ha lehajítana egy régóta áhított drága eszközt a semmibe. De most őszintén, ez kit érdekel? Na de van értelme ennyit hajtani? Van értelme vállalni a stresszt, az akadályokat, elnézni mások fárasztását, idegesítését, van indokod rá hogy minden nap felkelj és újra végigcsináld azt ami szinte biztos, hogy egy ponton majd felcseszi az agyad? A monoton, végeláthatatlan dolgok abban a pillanatban megszűnnek, hogy céllal végzed őket. A cél arra van, hogy gyökeret verjen és motiváljon, máskülönben senki sem lenne elégedett soha semmivel.
Péntek reggel átveszem régóta várt eszközöm és elkezdem azt, amit leginkább úgy illik nevezni: elkezdeni foglalkozni azzal, amit szeretnék.
A munka hevében felpörög az idő. Minden nap ott van a zsebemben egy papírcetli, ráfirkantva a kamera típusa, ami egy napon az enyém lesz. Nem arról van szó, hogy vágyak vezényelnek, megtanultam a leckét: a legkönnyebben úgy érheted el a célodat, ha már eleve elkönyveled azt a célt a fejedben, csupán a lépéseket kell kivitelezni. Ennek most így nem biztos, hogy volt értelme.
Kerner Tibor könyvében megfogalmazódik, amit sokan a környezetemben nem vesznek észre, vagy csak lusták belegondolni: gyakorlatilag a céljaidat ha szem előtt tartod nap-mint nap, és döntéseid során azokra gondolsz… akkor mindet elérheted, komolyságuktól függetlenül. Ennek se biztos, hogy így van-e értelme, Kerner nálam jobban fogalmaz. A lényeg, hogy ezért van a zsebemben minden nap az a papírcetli.
Ma beszélgettem Előddel és szóba kerültek az ötletek meg hogy fogok-e művészfilmet is forgatni. Naná, hogy fogok. Most nyáron a “nagy” forgatókönyvemtől eltérő, sokkal kisebb kaliberű projektnek kezdek neki, amiből könnyen meg lehet alkotni egy alacsony költségvetésű, amatőr filmet. A főszereplő megnyeri a lottó ötöst, és elhatározza, hogy ellátogat kedvenc túrahelyére. A célja, hogy kirándulás közben átgondolhassa, mire költi majd azt a rengeteg pénzt, viszont a lokális alvilágnak tudomására jut hogy emberünk sok pénz birtokosa lesz, ezért utána küldenek egy bérgyilkost…
Az alapötlet megvan, lusta voltam még feltárni a további részleteket, a végét lesz nehéz megoldani… frappáns csattanó kell oda… Meg még az is kérdés, hogy kik vállalnának egy ilyen “non-profit” munkához színészi segítséget. Annyira nem is foglalkoztat ez az egész, most még, ameddig a kamera sincs meg. Valójában nagyobb prioritású dolgom is van annál, hogy ezt szövögetem…
Az Oxford tankönyvek között van egy olyan sorozat, ami angol nyelvű rövidített regényeket tartalmaz, különböző nehézségi szintekre felosztva. Vettem a bátorságot, hogy a legnagyobb HATOS szériából vegyek egyet, cím szerint a Büszkeség és Balítélet az, utólag rá kellett jönnöm hogy rosszul választottam mert utálom az ilyen ömlengős arisztokrata sztorit. Mindegy, a lényeg, hogy még csak a negyedénél tartok de már 3 újabb oldal megtelt a szótáramban. Az ember tanulás közben döbben rá, hogy milyen keveset tudott mindeddig. Azért van pár furcsa szó, amit kétlem, hogy valaha is beiktatok az én bejáratott szóhasználatomba, mint pl.:
anxious
purpose
frequent
gosp
flattering
és még sorolhatnám.
Mostanában valamiért bekezdésekre tagolom a blogbejegyzéseket. Nem tudom, hogy miért.
Talán így átláthatóbb.
Alig emlékszem a mai napra. Arra emlékszem, hogy álmomban egy japán hotel recepciósától próbáltam szobakulcsot kérni, de ő nem tudott angolul. Ellenben volt nála egy papírcetli amire előre kreált magyar kérdések és válaszol voltak felírva és azon mutogatott valamit, de szerencsétlen nagyon csúnyán írta le azokat a szavakat, szinte olvashatatlanul. Vagy csökkent értelmű volt, vagy pedig nem ő írt arra a cetlire. Ugyanis szerintem a japánok elvből szépen írnak, mármint valahogy az ember arra számít hogy soha semmit nem csinálnak hanyagul. Nem? Mindegy, ezt a gondolatot annyival le is zárnám, hogy álom volt, és elvileg álmunkban nem tudunk olvasni, sem pedig olvashatóan írni. Ha valakivel mégis megtörtént ez, ám legyen, közölje itt. Úgyse hiszem el!
Halványan dereng, hogy a munkahelyemen megint szerencsétlenkedés ment reggel 10-től este 6-ig, de ezt inkább hagyjuk is. Sokkal említendőbb és kellemesebb tény, hogy munka után (és ez valahol ironikusan hangzik, tekintettel arra hogy egyesek szerint munkamániás vagyok) meglátogattam a volt munkatársamat, aki mások állítása szerint szintén nem bír megmaradni meló nélkül. Nem azért látogattam meg, hogy dolgozzunk, sőt, még ott is hagyta a helyét hogy kijöjjön velem a háztetőre elfüstölni egy cigarettát. Ekkor már tudtam, hogy eljegyezte a barátnőjét. Vicces volt, ahogy elmesélte, meg úgy egyáltalán a tudat, hogy a volt munkatársam akivel azért mégiscsak lehúztam másfél évet, feleségül veszi a barátnőjét. De hát így megy ez. Nem?
Nem is értem, hogy holnap máris péntek, valahogy ezzel nem tudok megbékélni. Befejeztem Kurt Vonnegut “Éj Anyánk” c. regényét és tulajdonképpen tetszett, még jobban is felkeltette az érdeklődésemet, mint a Bajnokok Reggelije. Tőle a legközelebbi olvasmányom szerintem az Utópia lesz, de addig tanulásképpen kivégzem a büszkeség és balítélet angol nyelvű rövidített változatát. Azt hiszem, kifogy a tintám, remélem, elég nagy az a szótárfüzet. Már el is felejtettem, hogy milyen szótárba írni. Régen még szürke volt a borítója, most meg ilyen… jellemtelen. Titokban már évek óta szeretnék egy angol felsőfokút és hát igen, csalni nem lehet, a jó angolhoz tanulni kell. Minden nap megnézem google képkeresőben a leendő Canon gépem. Próbálok arra gondolni, hogy már meg is szereztem, de nehéz elfelejteni, hogy mennyit kell még dolgozni hozzá.
Egy napon úgy ébredtem, hogy filmet akarok rendezni. Nem tudom, hány éve és melyik nap volt ez, azt sem tudom, hogy pontosan ezt gondoltam-e. Az volt a nap, amikor rájöttem, hogy van valami amitől sosem lesz nyugtom. Az alkotásra való kényszert sokan ismerjük,sokaknak megmutatkozik sok formában. Nálam úgy mutatkozott be, hogy a jó filmek végén kimondtam magamban: én is akarok valamit csinálni. Hogyan lehet ezt megmagyarázni? Kell-e magyarázni egyáltalán? Valahányszor sétálok a nyugatinál és filmeseket vagy tévéseket látok, kamerával a kézben, zakatolnak a gondolataim. Egy pillanatra úgy érzem, hogy a saját házam téglája repül el mellettem. Nem közhelyes ez a gondolat, valóban úgy érzem egy kamera láttán, hogy közöm van hozzá, tartozni akarok hozzá, mi majd egyszer összefutunk, majd egy napon én is…
Az elmúlt fél évben sokat tűnődtem és sokat tanultam. Apám sokat segített, és azok is sokat segítettek, amiket nyújtott… Kerner, Echart Tolle… felfogtam hogy amiről azt gondoltam súlyos, annak valójában nincsen súlya. És a Bell-edzések fizikailag is kezdenek erre ráébreszteni. Amint nyolc kiló vas helyett már tizenkét kiló vasat lóbálsz a kezedben és mind a tíz ujjad fogóként feszül a fülére, utána pedig jön az emelés… ott érzed, hogy kézben tartasz valamit. És aztán elhatároztam, hogy kézbe veszem ezt a valamit, valami módon nekilátok a filmkészítésnek.
A filmírásról már korábban is tettem említést. Az a része rendben is van, a tanfolyamon rengeteg dolgot helyre raktak az agyamban és úgy érzem, már tudom, mi kell egy jó film megírásához. Elsőre a költségek jelentenek majd problémát, Neki is kezdtem. Jön a következő fázis: kell egy képrögzítő eszköz. És egy Canon gép lesz az. Vele fogom elkezdeni.
Miért írok erről? Így még mélyebbre vésődik a célunk. Van, aki leírja a céljait egy papírcetlire, és minden nap a zsebében hordja. Így lett bizonyos személyekből kormányzó, autóversenyzó, satöbbi. Ezt mindenkinek javaslom: ha van célod, írd le!
És milyen találó: ahhoz, hogy megszerezhessem a kamerát, írnom kell még sok-sok cikket. Sok munkára lesz szükség, de így, hogy tudom, mi vár a végén, egyáltalán nem érzek fáradtságot. Nyugalmat érzek, úgy érzem, hogy az életem egy vasgolyó, amit izzadva lóbálok, miközben egyre biztosabban lóbálom, egyre stabilabb állással…