Vili a Szent István Körúton áll egymagában, hajnali öt körül. A nap már-már átkukucskál a lakóházak tetői között. A 4-6-os villamos az egyetlen zajforrás. Fülsüketítőnek tűnik a gyér forgalomhoz képest. Na persze amúgy is nagy ricsajt rendez, ahogy átzakatol és a hangja oda-vissza pattog a boltok kirakatai között. Vili arca könnyekben úszik. A kezében tövig leégett cigarettacsonk fityeg. Réveteg bámul előre. Egy gyalogos átkelőhely előtt ácsorog. Emeli a lábát, hogy rálépjen az első fehér csíkra. Autó érkezik oldalról, hangosan rádudál Vilire. Ő ráeszmél, hogy már rég nem a körúton áll, hanem a rakparton. A hidat bámulja. Leejti a cigarettacsonkot. A lábánál egy galamb sétál, komótosan odatotyog a csonkhoz, játékosan belecsippent. Ben megtörli az arcát, hosszan sóhajt. Hátulról mély, öblös férfihang rákiált: Na mi lesz?!
Már késő délután van, a körúton kész forgatag alakult ki, csúcsidőre jár. Mindenki igyekszik haza. Vili áll a zebrán, elállja egy tolószékes útját. Amaz rákiáltott: Na, mi lesz?! Vili rálép a zebrára. Minden elcsendesül. Vilit látjuk futni egy keskeny gyalogúton. Most nem sír. Most mosolyog. Most nagyon vidám. Most pedig, Kedves Vili, nyissa ki a szemét. Mit lát? – Vili kinyitja a szemét. – Elnézést, de én még mindig magamat látom a zebrára lépni. – Nos, kedves Vili, ez arra enged következtetni, hogy Ön nem hajlandó továbblépni.
– Ugyan, mégis honnan kellene továbblépnem?
– Azt csak ön tudhatja.
– Ez a terápia pénzkidobás.
– Ha úgy gondolja, ne jöjjön legközelebb.
– Nem is fogok.
Vili felpattan a karosszékből, kitépi az ajtót és már veszi is a kabátját. Az őt hallgató pszichológusnak hangja se nyikkan. Vili rohan le a lépcsőn, máris siet az utcán. Legalább lesz egy kis ideje otthon befejezni az online sakkpartit. De közben tényleg közbejön egy zebra. A lámpa zöldre vált. Vili kivételével mindenki áthalad a zebrán. Ő egyre csak a fehér csíkokat nézi. Végül hátrafordul, és visszamegy a pszichológus rendelőjéhez.
Címke: fantázia
Űrmelankólia, a hibákról
Nagyvárosi katasztrófa
A Nyugati tér ma felettébb kihalt. A négyeshatos villamosnak sincs kedve tovább menni, dacol, hátha jön legalább egy utas. Azonban sehol sincs ember. A patikából árad az a természetellenes illat, amit rágógumikon is lehet érezni, a vegyesbolt ajtaja nyitva áll, mint ha okkal rakták volna ki a “rögtön jövök!” táblát. A közlekedési lámpák üzemelnek, kissé bátortalanul ugyan – elvégre ők sem tudják mire vélni a helyzetet – mindenesetre végzik a dolgukat, három szín váltakozásához nem kell nagy tudás. Az ég felhőtlen, a nap kíváncsian kukkol végig egészen a Visegrádi utca sarkától az Oktogonig, olykor be-betekintve egy háztömb mögé, de még mindig semmi. Szél se fúj, a Posta népszerű ajtónálló (vagy inkább fekvő) hajléktalanja sem mutatkozik. Ráadásul a pocsolyák inkább kocsonyának hatnak: mozdulni sem mernek ebben a nagy némaságban. Zöld fényű, kirakati neoncsövek égnek annál a híres szoláriumüzletnél, ahol most féláron kaphat bárki bőrrákot. Legalább nem szivárog az aluljáró ismerős bűze, mi több, ember híján cigarettacsikkeket se cipel a szellő. Szinte idegesítő ez a pátoszi csend.
Ekkor váratlanul egy óriási nagy kéz suhan el a Margit-híd és a Vintage gitárbolt között, s bekövetkezik a katasztrófa: A nap zuhanni kezd és bezúzza a nyugati pályaudvar gondosan megmunkált tetőlemezeit. Egy velőtrázó sikoly rázza meg a tájat, aztán gyermeki kacaj és szapora léptek. Mikor kialszik a nap, kinyílik az ajtó, az eddigieknél is félelmetesebb hang söpör végig mindenen:
– SZANDIKA!!! MONDTAM HOGY HAGYD BÉKÉN A K**VA MAKETTASZTALOMAT
