Címke: este

Remélem, túléli

Tegnap hazafelé eszembe jutott, hogy már három hete tervezem megvenni a virágföldet. El is sétáltam ahhoz a virágoshoz amelyik legközelebb esik a Jászai Mari téri villamosmegállóhoz. Nekem igazság szerint csak egy maroknyi föld kellett volna, de a legkisebb kiszerelés az 5 literes volt. Nem kezdtem el alkudozni a mérettel, hiszen ez a bazi nagy zsák is csak 350 Ft-ba került, de virágcserepe nem volt a néninek. Hazafelé a villamoson már érezni lehetett, hogy közeledik a nyár. Embertömeg vesz körül, félig ülsz, félig állsz a csuklóban, a nők topban rohangálnak, babakocsi megy át a lábfejeden, a hisztiző gyerekek haja csiklandozza a könyöködet, a családapa közben melletted kapaszkodik és fojtogat a hónaljszaga. A Haminckettesek Terénél leszállva tudtam, hogy ha a Rigó utca felé veszem az irányt, ott találok még egy virágost. Eléggé nyóckeres volt a butik fílingje, egy félig cigány kislány az orrából kilógó takonnyal szorongatott egy tucat kaspót, pont akkorát amilyen nekem kellett. Volt ott még egy vendégnek tűnő tolószékes ipse és egy ápolatlan külsejű, túlsúlyos nőszemély akinek miután megmondtam hogy mire van szükségem (egy műanyag virágcserépre), eltűnt a kis virágboltban és valamit nagyon idegesen keresgélni kezdett. A tolószékes öreg valamit motyogott a nőnek az ablakon keresztül, de nem úgy tűnt, mint ha reagálna a szavakra. Mindegy, az öreg segítőkészen mutatott nekem 20-as meg 16-os átmérőjú cserepeket, mondtam a kislánynak hogy szia légyszíves adj egyet abból a kicsiből. Fél percig tartott, míg adott is egyet, a hozzá tartozó alátéttel, persze nem tudom miért említem mindezt, hiszen nem is siettem sehova, meg láthatóan én voltam négyünk közül az egyetlen, aki mosolyog, plusz a smiley-m.

Otthon az apró, húgomtól kapott Aloe Vera meglehetősen nyúzott állapotban várt. Az utóbbi 2 hónapban több új hajtással is megajándékozott, de a kevés föld miatt elkezdett a fele kiszáradni. Szegénykém, gondoltam. Aztán ki akartam szedni a földből, én a laikus, de véletlenül gyökerestül kihúztam, ami azt illeti, volt kb. 2,5 cm-es gyökere amit figyelembe véve nem csoda, hogy szarul érezte magát. Valósággal körbefalaztam földdel, kapott egy kis vizet is, aztán most várom a csodát. Miközben a szétszóródott virágföldet feltakarítottam, rájöttem, hogy az őáltala leszedett képek után ottfeledett bluetec még mindig figyel a falon. Nekiálltam hát bluetecet leszedni, ami egy szűk félórán belül sikerült, sokáig tartott, mert a kis kék vacak nyomot hagy és radírozni is kell… a szemközti fal még hátravan. Aztán az üres tiplikkel is kellett kezdeni valamit, hát elkezdtem feltenni a falra néhány családi meg haveros fotót, így máris újra vidám szoba. Jelenleg 6 db fejhallgató járatódik a szobában, minden irányból szól a zene.

Elmennek a felhők

A 12 év rabszolgaságot néztem tegnap. Végül is vállat vonok azon, hogy Oscart kapott, azt hiszem, nincs jelentősége. Tényleg egész jó film, sőt, nagyon jó, igaz, semmi újat nem adott a sajnálaton kívül. Ma tíz fok volt, de nem fáztam.

Jól kell felöltözni, ez a titka. Sokat segít az alvás, meg a jó kaja. Valahogy mindennek van jelentősége, még annak is, ha letörlöm a port az asztalról. Most hogy nézem, ráférne egy kiadós portörlés.

Azért most már jól vagyok. A jégcsákányos hülyegyerek elment. Most megint csend van és lebegek. Mint a gravitációban, csak én nem pánikolok közben. Este sétáltam az utcán és elment eltőttem egy Ducati motorkerékpár. Miközben bekanyarodott az Aurora utcába, két autónak is megszólalt a riasztója.

Emlékszik még valaki arra a táborra, 2007 augusztus 7 – 17 között? Emlékszik még bárki? Istenem, felmérni nem lehet azt a temérdek változást, ami azóta történt. És hogy jut ez eszembe… Ugyan külsőleg fiatal vagyok, és tényleg nincs okom sopánkodni, de most, hogy nemrég megint egy évvel idősebb lettem, sikerült megtanulnom, hogy az emlékek csak arra jók, hogy tanuljon belőlük az ember. Én abból az augusztusi táborból is, most jövök rá, hogy tanultam valamit. Nem tudom megfogalmazni pontosan…. de talán azt, hogy vannak olyan pillanatok, amikor semmi sem számít.

Karácsonyi hangulat

A Karácsony immár rutin, mint a felkelés, lefekvés, reggeli, munka, csak ezt ünnepnek nevezzük. Ünnep, de hogy mit ünnepelünk, az számomra egyre inkább rejtély. Bizonyára ezt sokan máshogy és máshogy értelmezik, de nekem a Karácsony csak két dolgot jelent: együtt lehetek a családdal hogy jókat beszélgessünk és finomat lehet enni. Nagyjából ebben kimerül az Én Karácsonyom.

Meglátogatjuk a rokonokat, akik az ünnepet letudják egy fával és takarítással, meg főzéssel. Átadjuk az ajándékokat, aztán beszélgetünk és kis idő múlva mindenki hazamegy. No azért nagymamámmal megint tudtam éjszakába nyúlóan dumálni. De egyébként a karácsonyi motívum… az a halászlé. És pont. A díszek a fán nem tudnak lekötni, mint ahogy az izzók és a színes asztalterítő sem. Még csak zene se megy sehol, csak a tévé zümmög a háttérben, és olyan dolgokról folyik a szó, amiket amúgy is egész évben meg tudunk vitatni. Baj ez?

Nem. Nekem egyáltalán nem. De hogy miért Karácsonynak hívjuk, arról fogalmam sincs. Lapos az egész, nincsen hó, nincsen meghitt pillanat, nincsenek könnyek, nincsen áttörő boldogság. Azt mondjuk: Boldog  Karácsonyt. És akiket látok, boldogabbak egyáltalán, mint bármelyik napján az évnek? Nem. Én mosolygok, én békében vagyok, fogom a párom kezét. De a többiek körülöttem, ugyanazt csinálják és mondják, mint mindig. És én is. Én sem vagyok ártatlan: a filmjeimre gondolok, a forgatókönyvre, a cikkekre, hogy miket adok még le idén… egyszerűen nehéz kikapcsolni. Azt viszont már tudom, mi lesz jövőre: olyan helyen fogunk Karácsonyozni, ahol tényleg nincsen semmmi, csak zene, fa és Ünnep – mert biztos vagyok benne, hogy vannak ilyen helyek, csak valahogy idén egyet sem találtam. Itt ülök a fa mellett, és nincsen Karácsony-hangulatom. Nem panaszkodom, jól érzem magam és a többiek is elvannak. De a hangulat… Nektek van?

Róka

Egyik nap megyek haza nagyszüleimtől, a buszmegállóban meglátok egy kövér pasast. Gondoltam, én is ott állok meg, ahol a többiek, hiszen én is ugyanúgy a kilences busszal mentem volna tovább. Aztán továbbléptem, látszólag póker arccal, zéró reakciót mutatva a történtek után. De mi történt.?

A dagadt pasas lehetett vagy százötven kiló, tekintetében semmi értelem nem látszott. Mellette is ült valaki, egy öreg nő talán. Egyszer csak dagi megrezzent, a szemei ugyanúgy résnyire, sunyin félig csukva maradtak. A kezeit se mozdította, egyedül a hasfala és a lábai moccantak meg egy pillanatra. Aztán mélyről ordított egyet és az ordítást szaftos hányás kísérte. Úgy, ahogy volt, ültében leokádta saját magát és a belsőség csorgott végig az állától a puffadt hasáig. Mindez röpke másodpercek leforgása alatt történt, talán azért mentem tovább gyorsan olyan kifejezéstelen pofával, mert még reagálni sem volt időm. Mióta itt lakom Pesten, jobban tudom leplezni meglepettségeimet.

Téli este Dorogon

dorogi_esteHazafelé odaértem ahhoz a részhez, ahol egy park terül. Most csend volt, a hó miatt. Az erős reflektorok fényében elnyújtóztak a fák árnyékai. Lehet, hogy bolond vagyok, de nekem a tél a kedvenc évszakom. Ezek a téli esték a legsötétebbek, ilyenkor minden apró nesz is hangzavarként töri meg az éjszaka gyászos csendjét. Ilyenkor magunkba fordulunk, a gondolatainkra támaszkodunk és közben, míg sétálunk, ropog a friss hó a talpunk alatt. Mint ha a föld törne darabokra, a lépteink súlyától. Télen mindig figyelek a réteges öltözködésre, az arcomat viszont minden fagykor marja a hideg. De én így érzem jól magam, így érzem a telet, friss maradok és a gondolataim hömpölyögnek.

Countdown

Pénteken hozzák az interface-t. Addig mozdulni sem lehet. Még a szomszéd kutya se mer ugatni. Ma tizenöt percet vártak az utasok egy metrószerelvényre. A hangosbemondó, mint egy klimaxos konyhásnéni, harsogott az utasok fejébe: NE MENJENEK TOVÁBB, JÖN A KÖVETKEZŐ VONAAT, KIS TÜRELMET, JÖN MÁR A KÖVETKEZŐ VONAAT! Hát, a metró utasai belekóstolhattak a mindennapos Japán trafikba: mint a heringek, egymás hegyén-hátán szuszogva. Már csak az hiányzott volna, hogy kigyulladjon a nyavalyás szerelvény, újra… mert hát én is rajta voltam.

Meghibbanok péntekig?!
Meghibbanok péntekig?!

Lázadok saját lustaságom ellen. Így aztán nem a jól bejáratott kínai büfében vacsoráztam: vettem rizst, tartósítószer és színezék nélküli milánói öntetet, hozzá egy nagy piros paprikát valamint egy fitt vöröshagymát. Itthon megfőztem a rizst, bár kéne vennem egy nagyobb fazekat, az én gyomromnak szánt adag öt perc alatt kiszorítja az összes vizet és előbb tanulok meg úszni, mint ételt főzni. Miután végeztem a rizzsel, öntöttem némi olajat a tál aljába, beleszórtam a karikákra vágott hagymát és paprikát, szórtam rá némi petrezselymet és leöntöttem a milánói katyvasszal. most megyek, megeszem. Ha holnap nem írnék… akkor gyomorrontást kaptam.