Nem tudom, hogy ki hogy van ezzel, de engem ez a nap, az év utolsó napja mindig olyan hatással ér, mint mikor vásárlás után kézhez kapok egy számlát. Végigfutom a „vásárolt” tételeket, magyarul mindazokat a döntéseket, cselekedeteket, élményeket és eseményeket, amik az elmúlt egy év alatt az életem részeivé váltak. Szinte kivétel nélkül, ha ilyen visszatekintésre kerül sor, egy kicsit nagyobbnak érzem a „nem sikerült” vagy „nem volt jó ötlet” rovatba tartozó tételeket, mindazokat a dolgokat, amik negatívan hatottak rám 2015-ben. Kezdem érteni a buddhistákat és ezotéria gurukat, amiért azt gondolják, hogy nincs értelme hátra, a múltba tekinteni. A összegeznem kell az elmúlt év alatt felgyülemlett „számlámat”, akkor hamar bosszankodni kezdek azokon a tételeken, amiket akaratom ellenére, vagy helytelen döntésemet követően kellett „megvásárolnom”. Azt hiszem, a legtöbben azért isszák le magukat Dec. 31-ikén, hogy elfelejtsék ezeket a sötét tételeket, és hogy legyen egy nap, amikor kifújhatják magukból az egész évi fáradtságot. Meg hát a hagyomány, az hagyomány.
Mielőtt bármit is tennék, most veszek egy mély levegőt, és megpróbálok egyetlen egy dolgot kiemelni ebből az évből. Ami meghatározta az elejét, a közepét és a végét is. Az idei év főleg azárt különbözik (illetve különbözött) az előzőektől, mert most először éreztem, hogy a saját életemet élem. Teljesen egyedül. Teljesen függetlenül. Szinte szabadon – már amennyire egy magyar ember szabadnak feltételezheti magát. Ez a felszabadultság, ez a felhőtlen érzet inkább az akaratomban fészkelt, nem pedig a külső megnyilvánulásomban. A munka, és a rendszeres edzések között minden sejtem arra vágyott, hogy végre készüljön el a Számháború, még idén. Elkészült. Az egyetlen dolog tehát, amit kiemelnék ebből az évből, az a mi kis amatőr filmünk volt. Igaz, a munkámban is sikerült valamerre haladnom, mi több, a heti 2-ről heti 3-ra növelt edzéseknek köszönhetően még talán a teljesítményem, fizikumom is fejlődésnek indult. De mindez csak egy jó alapot, masszív mentális hátteret biztosított, hogy egyedül be tudjam fejezni a Számháborút. Úgy érzem, minden ami idén történt, az okkal történt és mindenre próbáltam odafigyelni, hogy tanuljak belőle, hogy ne kövessem el újra azt a bizonyos hibát. A barátok, családtagok, ismerősök felé mindig a lehetséges arcaim közül a kedvesebbik, türelmesebb, megértőbb, együttérzőbb arcomat igyekeztem mutatni, ez az esetek döntő részében sikerült is. A felszín alatt persze megállás nélkül azon járt az agyam, hogy vajon mikor leszek „készen”? Rá kellett jönnöm, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy sok ilyen-olyan célt, álmot és ideált hajkurásszak. Elég egy álom, egy cél, egy ideál, és az ehhez fűződő folyamatokat kell a cél felé, a céloddal kapcsolatos irányba terelni. Erre nem magamtól jöttem rá, olvasnom, hallgatnom és figyelnem kellett mindenféle emberek gondolatait jókor, jó helyen ahhoz, hogy le tudjam szűrni a tanulságot.
Szóval azt kell mondjam, az idei évre talán az a legjobb szó; hogy tanulságos volt. Amikor Karácsonykor néztem bátyám kisfiát és párját, ahogy játszanak a nagyszüleim nappalijában, akkor jöttem rá, hogy felnőttem. Legalábbis felnőttebb lettem. A felszínes, impulzív kölyök énem már egy nagyon távoli dimenziónak tűnik, most már kevésbé spontán módon vezérli a tudatom a mozdulataimat. Ez az, amit sokan úgy emlegetnek: megtalálni a helyes utat. Ahhoz, hogy erre az ösvényre lépjek, le kellettt mondanom bizonyos dolgokról. Fájdalmas véget kellett vetnem egy kapcsolatnak. Güriznem kellett. Néha tudnom kellett nemet mondani is. Meg kellett erőltetnem magam, hogy ne mutassam ki mások felé a bennem lévő feszültséget. De mindezt tudatosan csináltam, mert arra a bizonyos „helyes útra” akartam eljutni.
Hogy 2016 végén is a helyes úton maradok-e, azt csak jövő ilyenkor tudom meg. Persze, addig még bármi történhet, de úgy érzem, az életet most kezdtem el értékelni igazán. Nekem már ennyi is elég.
