Címke: edi & kolos együttes
Edi&Kolos @ Most Bisztró
Edi és Kolos
Egy kis munka otthonra
Ma elkezdett pattogni az egyik fülem, ami azt jelenti, hogy az átmeneti süketséget már csak napokig kell elviselnem… De ennél vannak érdekesebb dolgok is a nagyvilágban.
Ma ma el voltam varázsolva, valószínűleg több okozója volt a viselkedésemnek. Rájöttem, hogy még mindig tudok zavarban lenni. Hullámzik az egóm. Azt hiszem, keveset aludtam, és azért is van ilyen álomszerű profilja a mai napnak.
Hazajöttem, levettem a táskámat és fürdés előtt nekiálltam videót vágni. Ha nem haragszotok meg rám, a post hátralevő részében lehet, hogy ékezetes hibákat találtok majd. Épp egy olyan tabletrol írok, ami ki akarja találni a szavakat helyettem. A durva az, hogy egész jól megy neki.
Már majdnem két hónapja vagyok az új helyen. Egyre jobban tetszik. Egyre több a tennivaló, unalmas percek nincsenek hála istennek. Most, hogy jön a hosszú hétvége, jobban el tudok mélyülni a Zoom használati kezikonyveben, és be tudok fejezni nehány cikket is.
A forgatásnál igen komoly nehézségek adódtak. Az egyik szereplő gyakorlatilag cserben hagyott úgy, hogy már három napnyi munkám állt egy 3,5 perces vágott anyagban, amiben ő is szerepelt. Így viszont az anyag kuka, ujra fel kell venni. Nagyon csalódott vagyok. Ettől függetlenül nem hagyjuk abba a videozast, csak keresnek kell valaki mást, megbizhatobbat erre a szerepre.
Tegnap edzés után még elmentem a boltba lencséért, és kifelé jövet átmentem egy rendőrautó elott. A két hekus egymásra nézett, majd engem vizslattak furcsa arccal. Átmentem a zebrán, és egy pillanatra megtorpantam, a hideg szélben megláttam egy légörvényt, amint felkap egy halom falevelet, és a földtől pár centire szabályosan forgatni kezdi őket, mint egy miniatűr ciklon. Ahogy ezt bámultam, lenéztem a kezem irányába. Ekkor vettem észre, hogy a bevásárlókosarat gyakorlatilag magammal vittem az útkereszteződésig, nem csoda, hogy a rendőrök olyan meredten néztek rám, ahogy fejhallgatóval, golfsapkában, piros esődzsekiben, megrakott hátizsákkal és egy kék bevásárlókosárral (amiből kilóg egy giga pakk vécépapír) bambán átsétálok előttük, egyenesen a szupermarketből kilépve… végül visszavittem a kosarat a boltba, nem nézett rám senki, pont jó volt ez így. Hazajöttem, és tovább vágtam a videókat, akkor arra gondoltam, hogy ezt éjjel nappal lehetne csinálni. Szeretek itthon képet vagdosni az én kis autodidakta bázisomon, főleg, ha ilyen jó és szép a téma …
Izzasztó orvosság
Múlt hét csütörtökön elkaptam egy meglehetősen makacs torokgyulladást, nem tudom hogy vírust sikerült bezsebelni, vagy edzés közben kellett-e volna becsukni az ablakot, de már mindegy. Csütörtökön bementem dolgozni, hiba volt… a torkom óráról órára egyre jobban és jobban kapart, a bogáncsból szögesdrót lett, a szögesdrótból tűpárna, aztán már egy komplett vasbetonrúd szúrta ketté a garatomat. Estére be is lázasodtam, nem érzékeltem a külvilágból semmit sem, bár még sikerült eljutnom a nagymamámhoz, adott gyógyszereket és milánóit, meg egy olyan gyömbéres teát, amitől egyből jobban éreztem magam. Csütörtök este hazamentem, gyorsan lefürödtem, vacogva bebújtam az ágyba és állig húztam a bárányirha takarót. Közben a filmen járt az agyam, hogy a suhanó nyílvesszőt hogyan kamerázzuk majd le, meg ilyenek. A gyömbéres tea és a gyógyszerek hozták a várt hatást, elkezdett csorogni rólam az izzadtság, mozdulni se bírtam. Minden egyes nyelésnél, mintha üvegszilánkok mennének le. Forgolódtam a párnán, mire észrevettem hogy az egész tiszta víz, eldobtam és hoztam a szekrényből egy új párnát, meg a matrac másik végére feküdtem, amit még nem izzadtam szét. Szombaton ugyan a lázam elmúlt, helyette bedugult mindkét fülem, és elment a hangom. Kíváncsiságból belevilágítottam a fürdőszobai tükör előtt állva a torkomba, el is borzadtam a látványtól, mintha a nyolcadik utas díszlete lett volna a nyelőcsövem teteje, valami világos színű borzadály lerakódott a torkomba. Este megint izzadtam, mint a ló, és éjjeli egy órakor bekövetkezett gyerekkorom nosztalgiája: a fülfájás. Nem volt nálam só, gyertya, csak kövirózsaolaj, de úgy voltam vele, hogy ennyi fájdalmat még egy gyereknek is el kéne bírnia, szóval jobban teszem, ha alszom. Próbáltam valami nyugtatóra gondolni. Valamire, ami nem a filmmel kapcsolatos, sem a munkával. Átsuhant az agyamon: egyáltalán, mi a ménkűt művelek mostanában a melón és a videózáson kívül? Nem sokat, még filmet se néztem hetek óta, komolyan szégyellem magam, én, aki heti 3-4 filmnél általában nem hajlandó alább hagyni. Aztán megint jött valami hangemlék tompán, ezúttal egy másik feldolgozás: All the leaves are brown, and the sky is gray… I’ve been for a walk on a winter’s day… Láttam magam előtt a jazzkocsmát, a gitárt, a harmonikát, ahogy támasztom a falat és becsukom a szemem. Próbáltam rávenni a fülemet, hogy felejtse el a fájdalmat és a hangra összpontosítson, ami emlékezetből szól. Fészkelődtem közben, a párna vákumot termelt a hallójáratomban és megnyomta a dobhártyámat, bedugult füleim a véráram pumpálását hallatták felerősítve. Csak morogtam, nem mérgesen, tehetetlenül. Közben minden erőmmel az emlékbe kapaszkodtam, abba a kellemes hangra, és az elbűvölő mosolyra. Kivillanó fehér fogak, tánc. És a szövegre. All the leaves are brown, and the sky is gray… I’ve been for a walk on a winter’s day. Felültem az ágyban. Észre se vettem, hogy elaludtam. Már hajnali négy óra volt. Már nem fájt a fülem se. A California Dreamin’ bevált. Ma már nem izzadok ha lefekszem aludni, és a torkom se kapar, csak még olyan hangon beszélek, mint Steven Tyler, gondolom szombaton túl sokat harsogtam amikor a kávézóban szombat este felvettük a beszélgetős jelenetet Marc-kal. A főnökömnek lehet, hogy igaza volt, amikor azt mondta: Barna, túlhajszolod magad. Hasonlót gondolt a kollégám is. Meg a nagymamám is. Alvás kell. Hiába bírom ki hetekig úgy, hogy éjfélig, éjjeli 2-ig verem a billentyűzetet, egy idő után jelez a szervezet, és most csúnyán jelzett. Meg kell találni az egyensúlyt.
Más: ma este frankó videózás lesz, tűkön ülök. Azt a megtisztelő feladatot kaptam, hogy az Edi & Kolos együttest (featuring Brüll Ede) videózzam le zenélés közben, de ezúttal inkább otthoni gyakorlós, semmint LIVE hangulatban. Szeretem az ilyen “állok a gép mellett és nyomkodom” alkalmakat, főleg azokat, amik zenészekhez kapcsolódnak. Kicsit vigasztaló érzést vált ki belőlem, mikor ilyen értelmes és lelkes zenészekkel beszélgetek, eszembe juttatja a saját dédelgetett álmaimat, és valahol bizonyítja, hogy amivel foglalkozol, az hosszú távon mindig gyökeret ereszt. Nem furcsa? Amíg szomorúan álmodozunk valamiről, megközelíthetetlennek tűnik, aztán mikor elkezdünk látszólag bolyongva ráállni egy pályára, amiről tudjuk, hogy összefügg a mi galaxisunkkal, egyszer csak minden közelinek, és elérhetőnek tűnik. Ilyenkor békésen érzem magam.
Ez a hang… bahh :-)
Y-faktor reklám nélkül, avagy Edi és Kolos históriája
Nem X-faktor, mert ezt a bandát nem a tévében láttam először, hanem a neten, és leginkább Y-faktor, mert a betűhöz hasonlóan ez az együttes is két tagból tevődik össze, akik igen szoros szimbiózisban, vagy jobban mondva, egymás hangját egybekapcsolva élik át a zenét. Most pedig szálljunk le a szürke talajra, és derítsük ki, miért pont Edi és Kolos hívta fel magára a figyelmem?
Talán fél évvel ezelőtt, egy kollégám megosztott az üzenőfalán egy hivatkozást, amiben egy szende, markánsan rúzsozott óceánkék szemű lány és egy magas, egyenes tartású, erősen borostás, szemüveges (és ha jól emlékszem, golfsapkát viselő) úriember adtak interjút. Egy pillanat, erre most rá kell keresnem… Nna, meg is van. tehát róluk van szó:
Valakire mintha emlékeztetne ez a lány, nem? Vagy csak én gondolom így? Mindegy, tehát ők ketten a duó, a kemény mag, az Edi meg a Kolos személyesen. Szóval meghirdettek egy fellépést a Yellow Zebra nevű helyen, én meg aznap este pont ráértem, és pont nálam volt a H4 meg a 700D, így aztán örültem is hogy tesztelni tudom a kütyüimet, meg azért nehogy azt higgyétek, hogy én csak Scooterre járok!
Elmentünk a Yellow Zebra-ba, ahol ugyebár Edi & Kolos nyomták a zenét, most már nehezem emlékszem de talán 3 órán keresztül nyomták? Kettő biztos, hogy megvolt. Közben a kollégámmal söröztünk, és figyeltünk. És figyeltem. Lehet, hogy csak mert alapból álmos voltam (éjjeli 1 körül), de az énekesnő gyakorlatilag elringatott a hangjával. Valahol olyan ez, mikor somlói galuskát eszel a kedvenc helyeden, de ezúttal nem az ízlelőbimbóid, hanem a füled kapják azt a bizonyos jóleső dózist. Nem bírtam ki mosolygás nélkül, de ahogy elnéztem a körülöttem ülők is tolerálták a smooth popjazzé avanzsálódott feldolgozásokat. Minden nap hallgatok ilyen zenét, de élőben más. Hallod, hogy néha odaszól a gitáros a harmonikásnak, hallod és látod, ahogy előtted ő is ugyanúgy iszik a sörből, majd leteszi a poharat, és szól a csaposnak hogy még egy ilyen jöhet. Ezek a mikrojelenségek teszik sokkal érdekesebbé az élő zenét, de akkor is a legjobb pillanat az, amikor az énekes rád néz. Azzal a mosollyal az arcán. Nem tudom leírni, hogy ilyenkor milyen ott ülni, közönségként. Belül meglágyul az ember, arra gondol, hogy “hmm de finom”, de nem mondja ki, csak ezt érzi. Ha már így kerülgetem a forró kását, most kíméletlenül beágyazok egy videót abból a néhányból, amiket akkor lőttem:
Ez még csak az elejénél volt, aztán kaptunk pörgősebb és hangosabb nótákat is. Jó volt, na. Néhány nappal később újabb fellépés következett a Terminálban, ami hát egy viszonylag felülértékelt hely, mint utólag kiderült. Jó, hétfő este mentünk oda, olyankor az emberek még javában hevernek otthon a tipikus budapesti nightlife okozta másnaposságtól, vagy épp még próbálnak kijutni a detoxikáló ajtaján. De mindegy, elmentünk és a zene megint jó volt, a barátaim is elismerősen motyogtak, amiből feltételezni merem, hogy nem csak az én elfogultságom alapján gondolom, hogy a gitáros és a lány piszok jól zenélnek együtt.
Aztán mikor is… ja igen, most szerdán voltunk a “Jelen bisztróban”, na ez a három alkalomból sikerült a legjobban. Egyrészt Kolos néha nem félt kissé vadabbul pengetni a gitárt, méterekről is lehetett hallani, hogy csak úgy szikráznak a húrok, Edi pedig fúziós reaktorként reagált a közönségre: minél többen figyelték, ő annál inkább elemében volt, mármint az előző látogatásainkat mérlegelve. Fogalmam sincs, hogy még hány fellépésüket látogatom meg, de azért jó tudni, hogy vannak ilyen emberek, akik komolyan veszik a céljaikat. Ma, mikor mindenki arról beszél hogy a zenében nehéz egyedit alkotni, és a tévés tehetségkutatókban hetente kötnek szerződést különféle tejfölszőke húszévesekkel meg félvér lányokkal… ugyanúgy lehet találni valami klasszikus, működő organizmust is, aminek megvannak a maga abszolút pozitív sajátosságai, most is megy a fejemben a “sing it back”. Kíváncsian várom, mikor fognak saját dallal előhozakodni, én szurkolok nekik. Tudnék még hajnalig arról írni, hogy milyen jó fejek meg interaktívak amúgy ha épp nem zenélnek, meg milyen jó társaság kovácsolódik össze a fellépés utáni pilanatokban, de azt hiszem, az üzenetem elég egyértelmű. Aki teheti, go and have a listen!