Annyira jó ez a mély búgás.
Ez a nyugalommal teli éjszaka.
Főleg annak megváltás, akinek
a tél a kedvenc évszaka.
A némaság sávjaıba ásva
alszunk csendesen.
Ezer évezrede senki sem
aludt még ennyire édesen,
mint én most. Hallgatagon
horkolok, hagyva halványulni
hangyányi belső hangom.
Közben egy ház körvonalai
rajzolódnak ki a ködben.
De jó is az, mikor már érzem,
hogy álom ez most.
Az óra tikk-takkolása nem
háborog, csak az álmot látom,
amiben egy buszon
ülve visszaszámolok.
Közben a sötétséget lámpa
fénye szakítja ketté élesen,
és magamat látom… Ki tudja, hány évesen.
A lámpa a busz lámpája.
Az egyik csavar már feladta,
a saját táncát járja.
Oda-vissza gurul a lámpabúrában,
míg odakint csak a sötét igazi
ebben az egész túrában.
Te vagy az.
Te vagy a csendem, a nyugalmam.
Persze nincs olyan, hogy Te.
Nincs Te, csak a csend van.