A szüleimtől megtanultam, hogy noha a sznobizmus értelmetlen dolog, az életben bizonyos alkalmakkor nincs értelme megtagadni a felső minőséget. Gondolok itt egyes ruházati cikkekre (lábbelik, kabátok) és munkához szükséges eszközökre (elég, ha csak ránézek a kamerámra vagy a mikrofonomra, amikért sokat dolgoztam, de azóta bőségesen megtérült befektetés lett belőlük), és persze egyáltalán mindazokra a dolgokra, amikért az átlagember is képes egy vagyont fizetni. Jártam már olyan lakásban, ahol semmi dísztárgy, különlegesebb luxuscikk nem dominált, 1-2 apróságot kivéve. Mondjuk a hifi rendszert, vagy a fotelt. Néha látok olyan embereket, akik velem hasonlóan látják a világot, ugyanakkor (hozzám hasonlóan) egy-két apróságban nem vállalnak kompromisszumot.
Egyszer, még évekkel ezelőtt a nagymamámmal beszélgettünk a cipőkről. Említette, hogy ő nem engedheti meg magának, hogy olcsó cipőt vegyen. Itt most nem azt értem, hogy a nagymamám sose vett olcsó cipőt, szó se róla: pontosan ezért jutott az előbbi megállapításra. A drága cipő ugyanis kényelmes. Nem csinál belőled ortopéd roncsot idő előtt. És (bár erről megoszlik a vélemény, de ha az anyagminőség jó, akkor igaz) sokkal tovább bírja a jó cipő, amit rendesen legyártottak. Kicsit hülyén érzem magam most, hogy ezt visszaolvasom, mintha magamnak akarnám megmagyarázni, hogy milyen jó is a drága cipő. De valójában nem ezt akartam szóba önteni, hanem azt, hogy (és ezt bizonyára te is tapasztalod) ami az életben jó, az többnyire, sajnos drága.