Tél(imádat)

Napokat töltöttem el a toronyban. Ennyi idő alatt teljesen felfrissültem, a kúra jót tett. A száztizenkettedik emelet hangulata egészen más, mint a negyvenötödiké. Valahogy a város másként fekszik el előttem, persze amikor előzőleg itt jártam, még nem volt olyan makacs hóvihar odakint. Készülődni kezdtem, olyan fél tizenegy tájékán, ilyenkor az egész hely már álomba merül. Előírásnak megfelelően be kellett zárni a hálószobát, mindent visszatenni a helyére. A padlófűtést szándékosan kikapcsoltam, hogy a hideg mészkő padlót érezzem a talpam alatt. Ezúttal nem hallgattam semmilyen zenét, meg se szólaltam, élveztem a csendet, próbáltam valamit kivenni az ablak másik oldaláról, de csak sötétszürke homály látszott odakint. Gondoltam, biztos hóvihar. Felhúztam a cipőmet, aztán magamra dobtam a kabátomat és a kalapomat is, a sálammal orrig körbetekertem az arcom. A nyakkendőmet kicsit szorosra húztam már megint, de nem álltam neki vacakolni vele. Elraktam a borítékot a belső zsebembe, és kiléptem a lakosztályról. A folyosó gránitszürke falai között egyedül bandukoltam végig, egészen a liftig. A kihalt folyosón csak az én lépteim visszhangoztak, ahogy a cipőm sarka tompán nekipuffant a szőnyegnek. Beszálltam a liftbe, és megnyomtam a földszintet. Hamar leértem, a portás felé biccentve éreztem, hogy tényleg szoros a gallérom, úgyhogy bekotortam a sál alá és meglazítottam a nyakkendőt. Végül felhúztam a kesztyűmet, és kiléptem a kapun ki, a szabadba. Odakint vaskos pelyhekben hullott a hó. A cipőm alatt megroppant a frissen lehullott réteg, a nadrágom bokáig azonnal fehérré vált. Hunyorognom kellett, hogy lássak valamit az utca körvonalaiból, attól nem kellett félnem, hogy elütnek, mert errefelé nem jártak már kocsik. Egy pillanatra a hátam mögé néztem, fel a toronyra, amit éjfélig mindig kivilágítottak. Most is szépen fénylett, igaz, a hóvihar miatt nem lehetett ellátni a tetejéig, de a szitáló fehér zajban szépen átküzdötték magukat a reflektorok. Az éjszaka csendjébe gázoltam előre, behúzva az állkapcsom a mellkasom irányába. Kipihent emberként indultam el, tudva, hogy mire megállok, végtelenül kimerültnek fogom érezni magam, és valószínűleg most egy darabig nem lesz alvás. De a sötét téli éjszaka megnyugtatott. Nem gondoltam semmire, csak léptem előre a fekete, fehér és borostyán fényekben úszó sötét utca irányába. Egyszercsak valami kemény csikorgott a lábam alatt. Megálltam, és lehajoltam, a kesztyűvel nem tudtam rendesen megfogni. Levettem hát, és puszta kézzel nyúltam a nyers hóba. Egy medál volt. Egy lerágott almacsutkát ábrázolt, fogalmam sincs, mit jelenthetett ez.

Aztán felébredtem.

Úton a helyes irányba

Ez a hét több eseményt foglal magába, mint a három előző együttvéve. Hétvégén ellátogatok egy régi haverom metálkoncertjére, de előtte, pénteken kiugrok az egyik ügyfelemhez házimozit telepíteni. Az edzőm visszajött a Dubai-kiruccanásából, így aztán végre tegnap voltam bellezni, most meg nem meglepő módon, szarkész vagyok, főleg a lábaim. Kihagysz másfél hetet, és tropa vagy, hihetetlen. Alapból nem értem, hogy tavaly október óta járok edzésekre és mégis minden második héten izomláz gyötör. Imádom ezt az érzést. Az anyai nagymamám megkért, hogy vasárnap menjek ki hozzá tévét bekötni, a másik nagymamám meg kiutazott ausztriába.

Hétfőn voltam a nagybátyám “időgazdálkodás előadásán”, kedden meg leültem a netbookom elé és elhatároztam, hogy minden nap írok egy keveset a forgatókönyhöz, remélve, hogy a hónap végére elkészülök vele. És izgatott vagyok, mert eddig jól halad a munka. Mindazonáltal nagyon klassz cuccokat tesztelünk a munkában, és hamarosan új termékek is jönnek, úgyhogy a szakmai világom is lendületet kapott. Mi van még? Most itt ülök a szobámban, mindjárt éjfél, és remélhetőleg aludni is tudok majd. Mostanában nagyon rosszul alszom el, valami pszichés gondom van, de még nem jöttem rá, hogy mi az. Szerintem a munkával van összefüggésben, de elalvás előtt nem munkára gondolok, csak össze-vissza hömpölyögnek a gondolataim. Aztán felülök az ágyban, és pár pillanatig lebegő gomolyagokat, óriási hópehelyre vagy pitypang fújókára hasonlító háromdimenziós ábrákat látok a sötétben. Kettőt pislogok, és mindegyik eltűnik. Aztán visszadőlök, kimegyek inni egy pohár vizet, megint visszadőlök, és nagy nehezen elalszom. Reggel pedig a felkelés egy kínszenvedés. Három hete ez van.

Persze hasznosabb infót is írhatnék, túl azon, hogy szarul alszom, például azt, hogy keressetek rá Facebookon a Deep In Down együttesre, már két koncertjükön is voltam és bizony mondom, rendkívül tehetséges banda, Bártfai Zsoltival az élen. Elhatároztam, hogy ha lesz rá lehetőségem, minden fellépésükön ott leszek. Azt is elhatároztam, hogy minden nap fél 10-re fogok beérni a munkába. Meg azt is, hogy minden nap írok egy kicsit a forgatókönybe. Továbbiakban már csak azon kell ügyködnöm, hogy meglegyen az ehónapra kiszámolt cikkmennyiség, mert hála Istennek, rengeteg írnivalóm van a tesztkütyükről.

 

 

A Canon-projekt (2. rész)

A munka hevében felpörög az idő. Minden nap ott van a zsebemben egy papírcetli, ráfirkantva a kamera típusa, ami egy napon az enyém lesz. Nem arról van szó, hogy vágyak vezényelnek, megtanultam a leckét: a legkönnyebben úgy érheted el a célodat, ha már eleve elkönyveled azt a célt a fejedben, csupán a lépéseket kell kivitelezni. Ennek most így nem biztos, hogy volt értelme.

Kerner Tibor könyvében megfogalmazódik, amit sokan a környezetemben nem vesznek észre, vagy csak lusták belegondolni: gyakorlatilag a céljaidat ha szem előtt tartod nap-mint nap, és döntéseid során azokra gondolsz… akkor mindet elérheted, komolyságuktól függetlenül. Ennek se biztos, hogy így van-e értelme, Kerner nálam jobban fogalmaz. A lényeg, hogy ezért van a zsebemben minden nap az a papírcetli.

Ma beszélgettem Előddel és szóba kerültek az ötletek meg hogy fogok-e művészfilmet is forgatni. Naná, hogy fogok. Most nyáron a “nagy” forgatókönyvemtől eltérő, sokkal kisebb kaliberű projektnek kezdek neki, amiből könnyen meg lehet alkotni egy alacsony költségvetésű, amatőr filmet. A főszereplő megnyeri a lottó ötöst, és elhatározza, hogy ellátogat kedvenc túrahelyére. A célja, hogy kirándulás közben átgondolhassa, mire költi majd azt a rengeteg pénzt, viszont a lokális alvilágnak tudomására jut hogy emberünk sok pénz birtokosa lesz, ezért utána küldenek egy bérgyilkost…

Az alapötlet megvan, lusta voltam még feltárni a további részleteket, a végét lesz nehéz megoldani… frappáns csattanó kell oda… Meg még az is kérdés, hogy kik vállalnának egy ilyen “non-profit” munkához színészi segítséget. Annyira nem is foglalkoztat ez az egész, most még, ameddig a kamera sincs meg. Valójában nagyobb prioritású dolgom is van annál, hogy ezt szövögetem…

Az Oxford tankönyvek között van egy olyan sorozat, ami angol nyelvű rövidített regényeket tartalmaz, különböző nehézségi szintekre felosztva. Vettem a bátorságot, hogy a legnagyobb HATOS szériából vegyek egyet, cím szerint a Büszkeség és Balítélet az, utólag rá kellett jönnöm hogy rosszul választottam mert utálom az ilyen ömlengős arisztokrata sztorit. Mindegy, a lényeg, hogy még csak a negyedénél tartok de már 3 újabb oldal megtelt a szótáramban. Az ember tanulás közben döbben rá, hogy milyen keveset tudott mindeddig. Azért van pár furcsa szó, amit kétlem, hogy valaha is beiktatok az én bejáratott szóhasználatomba, mint pl.:

anxious
purpose
frequent
gosp
flattering

és még sorolhatnám.

Mostanában valamiért bekezdésekre tagolom a blogbejegyzéseket. Nem tudom, hogy miért.

Talán így átláthatóbb.

Mi van? Holnap péntek?

Alig emlékszem a mai napra. Arra emlékszem, hogy álmomban egy japán hotel recepciósától próbáltam szobakulcsot kérni, de ő nem tudott angolul. Ellenben volt nála egy papírcetli amire előre kreált magyar kérdések és válaszol voltak felírva és azon mutogatott valamit, de szerencsétlen nagyon csúnyán írta le azokat a szavakat, szinte olvashatatlanul. Vagy csökkent értelmű volt, vagy pedig nem ő írt arra a cetlire. Ugyanis szerintem a japánok elvből szépen írnak, mármint valahogy az ember arra számít hogy soha semmit nem csinálnak hanyagul. Nem? Mindegy, ezt a gondolatot annyival le is zárnám, hogy álom volt, és elvileg álmunkban nem tudunk olvasni, sem pedig olvashatóan írni. Ha valakivel mégis megtörtént ez, ám legyen, közölje itt. Úgyse hiszem el!

Halványan dereng, hogy a munkahelyemen megint szerencsétlenkedés ment reggel 10-től este 6-ig, de ezt inkább hagyjuk is. Sokkal említendőbb és kellemesebb tény, hogy munka után (és ez valahol ironikusan hangzik, tekintettel arra hogy egyesek szerint munkamániás vagyok) meglátogattam a volt munkatársamat, aki mások állítása szerint szintén nem bír megmaradni meló nélkül. Nem azért látogattam meg, hogy dolgozzunk, sőt, még ott is hagyta a helyét hogy kijöjjön velem a háztetőre elfüstölni egy cigarettát. Ekkor már tudtam, hogy eljegyezte a barátnőjét. Vicces volt, ahogy elmesélte, meg úgy egyáltalán a tudat, hogy a volt munkatársam akivel azért mégiscsak lehúztam másfél évet, feleségül veszi a barátnőjét. De hát így megy ez. Nem?

Nem is értem, hogy holnap máris péntek, valahogy ezzel nem tudok megbékélni. Befejeztem Kurt Vonnegut “Éj Anyánk” c. regényét és tulajdonképpen tetszett, még jobban is felkeltette az érdeklődésemet, mint a Bajnokok Reggelije. Tőle a legközelebbi olvasmányom szerintem az Utópia lesz, de addig tanulásképpen kivégzem a büszkeség és balítélet angol nyelvű rövidített változatát. Azt hiszem, kifogy a tintám, remélem, elég nagy az a szótárfüzet. Már el is felejtettem, hogy milyen szótárba írni. Régen még szürke volt a borítója, most meg ilyen… jellemtelen. Titokban már évek óta szeretnék egy angol felsőfokút és hát igen, csalni nem lehet, a jó angolhoz tanulni kell. Minden nap megnézem google képkeresőben a leendő Canon gépem. Próbálok arra gondolni, hogy már meg is szereztem, de nehéz elfelejteni, hogy mennyit kell még dolgozni hozzá.

A Csend

Annyira jó ez a mély búgás.
Ez a nyugalommal teli éjszaka.
Főleg annak megváltás, akinek
a tél a kedvenc évszaka.
A némaság sávjaıba ásva
alszunk csendesen.
Ezer évezrede senki sem
aludt még ennyire édesen,
mint én most. Hallgatagon
horkolok, hagyva halványulni
hangyányi belső hangom.
Közben egy ház körvonalai
rajzolódnak ki a ködben.
De jó is az, mikor már érzem,
hogy álom ez most.
Az óra tikk-takkolása nem
háborog, csak az álmot látom,
amiben egy buszon
ülve visszaszámolok.
Közben a sötétséget lámpa
fénye szakítja ketté élesen,
és magamat látom… Ki tudja, hány évesen.
A lámpa a busz lámpája.
Az egyik csavar már feladta,
a saját táncát járja.
Oda-vissza gurul a lámpabúrában,
míg odakint csak a sötét igazi
ebben az egész túrában.
Te vagy az.
Te vagy a csendem, a nyugalmam.
Persze nincs olyan, hogy Te.
Nincs Te, csak a csend van.