Emlékszem, annak idején volt egy vicces családi vacsoránk. Nem sokkal utána valahogy szóba került a fekvőtámasz, és hát maga a tény, hogy egyet sem tudok csinálni. Édesapám azt mondta, ahány szabályos fekvőt lenyomok, annyiszor kapok száz forintot. Ez azért elég motiváció, nem? Mondanom sem kell, egyetlen fekvőt sem tudtam elvégezni. Szabályosat és szabálytalant sem. Mit tanultam ebből? Akkor még semmit. Elkönyveltem, hogy számomra ez fizikai képtelenség, és hogy egyszerűen lehetetlen, előbb építek felhőkarcolót, minthogy fekvőzzek. Talán mondanom sem kell, hogy építészmérnöki diploma helyett inkább megtanultam rendesen fekvőzni, de ez a kellemes emlék gyakran eszembe jut. Nem is tudom pontosan, hány év telt el, talán középiskolás lehettem, amikor elhatároztam, hogy minden reggel megcsinálok tíz fekvőtámaszt. Aztán jöttek azok a tipikus tesiórák, amikor körbe álljuk a fekvenyomó padot, és mindenki belenyom párat, aztán napokig a karodat sem tudod emelni, olyan izomlázas vagy. Valahogy azonban a súlyok és az izomláz ráébresztett arra, hogy van egy testem. Hogy az a gazdag, film-centrikus álomvilág, amiben szabadidőm 90%-át töltöm, csak egy másodlagos dimenzió, és amúgy van itt egy hústömeg, ami az ötleteimmel párhuzamosan fejlődhetne. Sőt, arra is sikerült ráébredni, hogy a fizikai jelenlét és a szellemi állapot szorosan összefűződnek. Ahogy mondani szokás, ép testben ép lélek. Most már azokon a napokon érzem kellemetlenül magam, amiken nem edzem. Mert olyankor szinte gyötör a bűntudat, hogy nem tettem semmit a fejlődés, az egészséges élet, a mozgás érdekében. Hogy ma ne legyen lelkifurdalásom, 100-150 fekvőtámaszt ki kell adnom egy nap alatt. Különös, hogy hogyan változunk, hogy miként változik a felfogásunk, nemde?