Három héttel és tizenhárom órával ezelőtt a nyugati aluljáróban álltam és néztem a felém kúszó metró fényszóróit. Egy pillanatra átsuhant az agyamon, vajon mit gondolnak azok, akik a metró elé ugranak? Ebben a pillanatban satuféket nyomott a vezető és csikorogva megállt a szerelvény, mielőtt a vágányhoz ért volna. A biztonsági sávnak még csak a közelében sem állt senki. Kicsit izzadt a tenyerem, hogy pont egy gép érzékeli a gondolataimat. Egyébként bedöglött, pótlóval kellett továbbutazni.
Pest ma reggel könnyezni kezdett. Útközben három esernyős alak is morgolódva suhant el mellettem. Odaérve a metró bejáratához, kisebb tömeg fogadott. Valaki a sínek közé ugrott. – És túlélte? – kérdezi mellettem egy szemüveges, félénk bácsi. Ránéz az ellenőr: Mér, ha magán átmegy egy vonat, túléli?
Jöttek a tűzoltók lemosni a barbecue-szószt. Aztán jöttek a rendőrök hogy megmutassák, hogy áll rajtuk egy alulméretezett láthatósági mellény. Egy darabig áztam egy pocsolyában, aztán elmentem megkeresni az újabb metrópótlót. Jópofa volt, ahogy a metrónyi ember felszáll egy önálló kabinból készült Ikarusra. Előttem áll egy ember, a füle tépett denevérszárnyra emlékeztet. Mellettem áll egy takarító, rám lehel, amitől megjelenik előttem egy virtuális dohánygyár, melyet készülnek felgyújtani egy hónapok óta erjedő pálinkás hordóval. Beszédülök a szagodtól öreg. Rám vigyorog, olyan elánnal mint mikor anyu azt mondja a gyereknek: kérsz nyalókát? Nálam viszont nem volt nyalóka.
Amúgy sikerek vannak, például eladtam ma egy ilyet. Állítólag ez volt a 29. eladás ebből a tévéből Magyarországon, az elmúlt másfél évben. Egyébiránt vigyorgok mint a vakegér, örömittasan és türelmetlenül. Legyen vasárnap. Legyen már vasárnap…
