Nemrég külső helyszínen dolgoztam, hifi rendszert kellett telepíteni. Az ügyfél, akinél voltunk, kedves természetű, idősödő férfi volt. Különcsége távolról is szemet szúrt, ugyanis a házára kihelyezett magyar zászló mellé egy Valentino Rossi lobogót is kiaggatott. Fanatizmusa egyszerre volt megmosolyogtató és lenyűgöző. Még a telefontokjának hátuljára is Rossit nyomtatta rá, merészen egykerekezős pozícióban. Az előtérben, a fogason Rossi sapkák és Rossi dzseki lógtak. De nem emiatt akartam megírni ezt a blogbejegyzést, hanem az említett úriember története miatt. Valahogy így szólt:
“Képzeljétek el, hogy 10 éves korom óta motorozok. A párommal régen rendszeresen eljártunk ide-oda. Sose mentünk 200 alá, csak lakott területen [ketten ülték meg a motort]. Aztán egyszer volt egy olyan, hogy 270-el hasítottunk. Az egyik kanyarban, mintha egyszer csak angyal szállt volna alá. Egy fehér ruhás kislányt látok meg átmenni előttünk az úton. És olyan volt, mintha az én kislányom lett volna az. Tudtam, hogy el kell engednem a gázt, így ösztönösen ezt csináltam. És abban a minutumban, ez a látomás eltűnt. És onnantól kezdve a sebességvágyam véget ért. Azóta is volt, hogy kicsit gyorsabban vezettem, de igazán gyorsan onnan kezdve már nem akartam menni”.
Megcsodáltuk az illető motorját, mellyel alkalmanként versenyezni is járt pályákra, s annál csak a szomszéd garázsajtó mögött pihenő sportautó volt elképesztőbb. Szándékosan nem írom hogy a gépek milyen márkájúak és színűek voltak, mert az illető kilétét nem akarom felfedni. Mindenesetre ahogy a fenti történetét elmesélte, úgy éreztem, a szobában megáll a levegő. Te mit gondolsz erről a történetről?