Végre egy film, amiről nem nehéz véleményt alkotni, és amiről mindenféle szempontból kijelenthetem, hogy remekmű. Néha az az érzésem, hogy elfogultság övezi a gondolataimat, ha francai filmmel kell foglalkoznom, de a Rozsda és Csont nem a franciákhoz képest, hanem a kategóriájához és a korához képest hoz egy meglehetősen magas szintet. A sztorit nem lövöm le, keserkés, néhol kissé lehangoló pillanatokkal, de ugyanakkor életszagú, realisztikus jelenetekkel teletűzdelt történettel van dolgunk. Kapunk olyan karaktereket, akik helyzetébe könnyen beleérezhetjük magunkat, de ha nem is értjük a gondolataikat teljes mértékben, legalább elhisszük, hogy ők létező személyek. Matthias Schoenaerts-ról nem nehéz elhinni, hogy a valóságban is ugyanarra lenne képes, mint a filmben. Primitív, kissé tuskó karakterében van valami kedvelhető, különben nem érdekelné a nézőt, hogy mi fog vele történni. Kis apróságokkal tudunk Ali életébe együttérzéssel belekukkantani, és amiért lassú szimpátiát bont ki a néző és önmaga közt, az a kitartása, saját gyermeke iránt, illetve saját megélhetése iránt. Egy senki, gondoljuk a film elején, piti bűnöző, bunyós, de mégis megpróbál munkához jutni, sikerül is neki. Van benne merészség, és nem művel feltétlenül rossz dolgokat, ha valami illegális cselekményhez folyamodik, gyakran azt is azért teszi, hogy legyen pénze kajára, a villanyszámlára, vagy a fiának tudjon ajándékot venni. És ott van francia szépségünk, Stephanie. Nem nevezném csúnya nőnek, hiszen tagadhatatlanul fotogén, egész jó az alakja, kifejező tekintet, szép ajkak, fehér, európai bőr, mi kell még? Marion Cotillard számára ez a film nem jelentett kihívást, holott igen komoly próbatételt jelentett neki, hogy egy testi fogyatékkal élő karaktert személyesítsen meg. Zöld szemeivel és hófehér, szabályos fogsorával ezúttal nem a saját báját, hanem a saját baját kell, hogy kifejezze, és a kettő között mély szakadék tátong még egy profi színész számára is. Nem (csak) a francia gőgöt látjuk, hanem egy ütött-kopott, fiatal, láthatóan depressziós és életkedv nélküli lányt, aki már azt se tudja, milyen a szex, azt se tudja, mi lesz vele. Testi gondja miatti kétségbeesése befordult semmittevéssel kiegészítve egy abszolút kiszámítható, és nem túl vidám motívum. Ez a két karakter egymásra talál, és hirtelen mindketten kapnak valamit a másiktól, ami érdekesebbé, színesebbé teszi a Rozsda és Csont cselekményét. Később ennek megfelelően érdekes, vagy éppen rémisztő fordulatokra lehet számítani, és a két órás játékidő ellenére sosem unalmas a film, a csendes snittek ellenére. Okosan illusztrálják a történetet, okosan mutatnak olyan részleteket, melyeknek van jelentősége, még ha csak szimbolikusan is. A képi világ olyan, amilyet napjainkban elvárhatnánk, gyönyörű színek, kissé világosba húzó, naturalista megjelenítést alkalmazott az operatőr, a tengerparti jelenetek csak néhány centire állnak az álomszerűtől, de a karakterek viharvert arca és a tömény, rövid párbeszédek, no meg a folyamatosan mozgó (és nem rángatózó) kamera hiteti el velünk, hogy ez valóság. A hangokat óvatosan, gondos európai odafigyeléssel keverték ki, hogy hallhassuk a levegő mozgását, a kocsik morajlását a sztrádán, vagy éppen a zárt szobák csendjében lihegő hangokat. A Rozsda és Csont remek film, nem vidám, de kifejező, valamit tanultam belőle, még ha nem is tudom megnevezni azt a valamit. A záró szekvencia túlzás nélkül is szívbe markoló, váratlan, igaz, kissé valószerűtlen is, de ezt inkább hagyjuk is… azzal együtt egy elgondolkodtató, sokak lelkét megérintő, durván szőtt történet ez.