Robit ismerem és tisztelem is, akár hiszitek akár nem, létező személy. Tavaly és idén nyáron is találkoztam vele, 24 éves és egy kis öbölben él az Adria partján, egy kikötő faluban, amit a legtöbb Horvátországba látogató turista csak szerencsés esetben találna meg, hozzá teszem, a horvát tengerpartra eljutni természetesen önmagában is szerencsés eset. Ez a kis falu azonban tucatnyi emléket és történetet hordoz, amelyet az érintett személyekre való tisztelet miatt nem hozok szóba, mindazonáltal Robi megérdemel nem csupán egy blogbejegyzést, hanem akár önálló novellát, regényt, rajzfilmet vagy nagyjátékfilmet is, mert annyira igazi, eredeti, kimeríthetetlen témaforrásként szolgáló karakter.
Robi búvárkodásból és halászatból él. Imádja a tengert, elmondása szerint nem tudna és nem is akar máshol élni. Kissé töri a magyart, de azért ki tudja fejezni magát. A faluban töltött egy hét alatt nem telt el nap, hogy ne láttam volna őt elszáguldani tűzpiros robogójával (amiről néha leesik, miszlikbe töri magát, majd egy hónap múlva ismét mintha mi sem történt volna, szélvészként suhan keresztül a falun), vagy ki-bepakolni halászhajójukról a kikötőben. Előfordult az is, hogy éppen mi kötöttünk ki és egyszer csak teljesen váratlanul – mégsem meglepő módon – Robi a víz alól bukkant fel, sötétzöld moszatmintás búvárruhájában és dereka köré felcsatolt nehezékeivel. Ilyenkor mindig szemvillanás alatt felkapaszkodott a stégre és máris szívta a tőlünk átvett cigit, hozzá nagyokat húzva a hűtőládából kikapott Heinekenből. Néhány percen belül, mikor csak értetlenül nézelődtünk utána, már ismét a vízben, méterekre alattunk úszkált, kagylók után kutatva. Amikor kérdeztük, hogy eddig mi volt a legmélyebb, ameddig lement, azt mondta, volt már 26 méter is. Robiról Luc Besson – A Nagy Kékség c. filmjének Enzója jut eszembe. Csak hogy míg utóbbit a fantázia szülte, addig a viniscei búvárfiú nagyon is hús-vér jelenség. Beleértve a sztorijait, hogy 48-72 óráig non-stop hajókáztak a tengeren, hogy miként állt ki édesapja érdekei mellett, magára vonva ezzel mások haragját, hogyan és kiket vesztett el a tenger, a viharok és a vízalatti élővilág törvényei miatt. Mindehhez egy csupaszív jellem társul, fülig érő vigyorral és a temérdek cigarettától ércessé vált, rekedtes hangorgánummal.
Robi kihalászott nekünk több kiló kagylót és megfőzte vacsorára, fehérborral és petrezselyemmel, a legfinomabb kagyló volt, amit valaha ettem. A cigarettafüstbe burkolózó, sós levegőn érlelt arcvonások, melyekből több élet olvasható, amit sokszor mások egy egész élet alatt sem tapasztalnak meg, a jellegzetes vasmacska tetoválás, a szikár alkat és a hozzá tartozó, már-már rajzfilm figura szerűen nyurga mozgás, ezek mind meghatározzák és védjegyek összességeként egészítik ki őt. Egyik éjjel kellemesen besöröztünk, hát mondanom se kell, nem volt hiány jókedvben. Robi azt mondta, azért szereti a tengert, mert a sör után mindig csak beugrik a hideg vízbe és egyből kijózanodik. Egy percen belül már mindannyian lent voltunk a stégen és ugráltunk a fekete, lapos fodrok közé. Tényleg kitisztult a fejünk, és ebben a nagy csendben, amit csak mi törtünk meg, már-már giccsesen hatott az égen fénylő megannyi csillag. Jó kedvünk volt, nevettünk, buliztunk.
Néha furcsa ráébredni, hogy míg egyik pillanatban a barátaiddal szórakozol, a következőben ismét a szürke mókuskereket taposod. Robi olyan karaktertípust képvisel, amelynek a hétköznapi taposás nem létezik. Pedig ő is dolgozó ember, és napokig a tengeren gürizni, legalábbis ahogy ő leírta, az bizony kemény fárasztó meló. De szenvedélyből csinálja. És azt veszem észre, hogy az olyan munka, amit én is képes vagyok szenvedélyből űzni, máris sokkal kevésbé tűnik fárasztónak.