Elalvás előtt van, hogy hallucinációs paralízis történik velem. Ez azt jelenti, hogy félálomban az agy a testtudat blokkolásával párhuzamosan összekapcsolja a valóság látványát és odavetít olyan alakokat az igazi térbe, amelyek valójában nincsenek ott. Az első ilyen esetet még Leányfalun éltem át, akkor annyi történt, hogy a fejem fölött húzódó lambéria tetőből egy félig áttetsző kéz nyúlt elő. Láttam már szarvasagancs kinézetű nyúlványokat is a fejem fölött lebegni, illetve medúza szerűen úszkáló, bokorhoz hasonlító szétágazó nyúlványokat is. Aztán voltak durvábbak. Például megpillantottam magam mellett, a földön guggolni egy ázsiai fickót, aki épp a DVD gyűjteményemet nézegette, majd váratlanul rám emelte tekintetét. Akkor már üvöltöttem.
Ilyenkor csak az a pillanat kellemetlen, amikor még azt gondolom, hogy az oda nem illő idegen tényleg ott van. Amikor újra visszatérek a valóságba és az előbb még teljesen igazinak gondolt alak már súlyos másodpercek óta köddé vált, már sokkal jobb a helyzet. Persze ilyenkor is adódhatnak még nehézségek. Például nem értem, hogy hogyan és mikor ültem fel. Olyan, mintha egy örökkévalóság óta ülve lennék az ágyamon, és a hideg verejtéket, illetve szapora pulzusomat sem tudom mire vélni – hiszen az előbb még hullámzó félálomban szörföztem!
Voltak olyan hallucinációk is, hogy szorosan mellettem állt valaki, és ahogy felpattant a szemem (vagy csak az álmomban is a szobám tere reprodukálódott), a rémalak fölém hajolva tágra nyílt szemekkel bámult rám. Ahogy érte nyúltam, hogy ellökjem magamtól, lustán elúszott a levegőben, be az ágyam melletti asztal alá. Ilyenkor hisztérikus érzések uralkodnak el rajtam, már csak azért is, mert az illúzió nem „azonnal” szűnik meg, csak fokozatosan. Egy időben még nem tudtam kezelni ezeket a jelenségeket és nem is tudtam minek tulajdonítani jelenlétüket. Aztán arra lettem figyelmes, hogy a fizikailag aktív napokon, amelyeken elmegyek edzeni, vagy aktív munkával töltöm az időm nagy részét, vagy intenzív szellemi tevékenységeket (filmet nézek, barátaimmal beszélgetek, könyvet olvasok) végzek, ezek a rémalakok egyáltalán nem jönnek elő.
A hallucinációs paralízisekre fognám, hogy majdnem minden másnap edzeni járok? Ennyire azért nem nézek senkit hülyének. Mint ahogy arra sem kötelezhetem olvasómat, hogy ezt a badarságot egyáltalán elhiggye nekem, hogy engem ilyen rémségek gyötörnek. Az egész tekinthető egyfajta szimbólumnak is. Ha valamit nem végzel el ugyanis, akkor a tudat [hogy nem tetted meg, pedig gondoltál rá] kísértet formájában a nyomodba szegődhet. Nem volt közületek egyeseknek ilyen megérzése, hogy egy elintézetlen ügy nyomta a lelkét? Nem álmodott erről az ügyről? Nem jelent meg neki a megoldatlan probléma képe nappal, éjjel, álmában? Ugye, hogy ismerős? Azt hiszem, annyira betegesen komolyan veszem a rám háruló kisebb-nagyobb feladatokat (beleértve az ilyen furcsa blogposztok írását), hogy ha nem végzem el őket, akkor gyakorlatilag a démonvilág támad rám. Tudtam én, hogy kevesebb filmet kellene néznem. 🙂