Ha lehetek őszinte, egy fő célom van jelenleg az életben. És ez mindig megfogalmazódik bennem más és más aspektusban, ahányszor valakivel egyedi dolgokról kezdünk beszélgetni. Gondolok itt mindenre, tárgyra, meglátásra, filozófiára, ami a szokványostól eltérő állásponton alapul. Vannak egyedi bútorok, hangfalak, gitárok, autók, éttermek, és még sorolhatnám, ami közös bennük, hogy mást akartak produkálni, az átlagtól különbözőt. Visszatérve az én nagy célomra, arra vágyom, hogy egy olyan filmet rendezzek, amilyet még senki sem látott. Ami úgy ahogy van, önálló és egyedi. Na de hogy eredeti lesz-e? Az eredetiség és egyediség jelentése nem pontosan ugyanaz, de van köztük rokonság. Eredetit kitalálni ma nehezebb, mint pusztán egyedit, mert az egyedi lehet már meglévő megoldások kombinációja is, míg az eredeti pont azért eredeti, mert első valamiben, korábban nem volt elődje. De azt gondolom, minél egyedibb lesz ez a film, annál eredetibbé is válik majd. Hogy miről szólna? Milyen műfaja lenne? Ezek mind elhanyagolható tényezők. Csak egy cél vezérel. Hogy a néző olyan érzelmi dózist kapjon és olyan vizuális élményben részesüljön, ami számára a “film” fogalmát új síkra helyezi. Tudom, furcsa cél. De mint sokan mások előttem, akik egyedit akartak létrehozni, én is azt gondolom, hogy mindenből ki lehet többet hozni. Akár filmszalagra, akár egy darab papírra akar varázsolni valamit az ember. Ez a szokásosnál sokkal több időt, pénzt és energiát igényel, de ezek a dolgok maradnak fenn napjaink örvénylő cyber-toalettjének peremén, és kerülnek megmentésre az utókornak.
Menekülés a Megyéből
Sokan mondják, hogy a jó ötletek spontán jönnek. Nos nem tudom, hogy ez mennyire volt jó ötlet, de az biztos, hogy sokak arcára mosolyt csaltunk vele 🙂 Nyugalom, a Nazgulnak nem esett bántódása.
Milyen film a Liza, a rókatündér?
Kritikának nem nevezhetem, amit írni szeretnék róla, eleve valahogy abszurd érzés lesz úrrá rajtam amikor magyar filmekről kell véleményt alkotnom, két okból is. Egyrészt nagyon kevés itthon készült produkcióról gondolom, hogy megüti a “jó film” mércét. Ez persze mint annyi más művészeti/ipari ág, ízlés szerint változó. Van akinek bejön egy Koltai vagy Tarr, van, aki rosszul lesz tőle. Épp olyan megosztónak látom a saját gyümölcsünket filmes téren, mint amilyennek magát a nemzetet is, vannak nagyon szimpatikus és unszimpatikus adottságok, jellegzetességek a magyar kultúrában illetve az egész nemzet mentalitásában. Azért is írok furcsa érzéssel az itthoni filmekről, mert némelyik még a film nézés tevékenységétől is képes volt pár napra vagy hétre teljesen eltántorítani, ugyanakkor én, aki része vagyok ennek a társadalomnak és gépezetnek, szintén arról álmodozom, hogy filmezhessek, akár magyar nyelven. Viszont olvastam erről a Lizáról. Láttam róla kritikát YouTube-on is, ami az én gondolataimat is össze tudta róla foglalni egész ügyesen, kiegészítve még pontosabb meglátásokkal és egyes részletek kiemelésével. Akkor hát minek írjak róla egy 139. véleménykifejtést? Nos, egyrészt mert megérdemli, másrészt pedig ha már egyesek veszik a fáradtságot, hogy filmet forgassanak, akkor én is leütöm a billentyűket, hogy visszajelezzek a munkájukra. Ugyanis a fejlődés egyik elsődleges eszköze a visszajelzés.
Nem mintha azt gondolnám, hogy a magyar filmnek fejlődnie kellene jobban annál, ahogy most halad előre. Megy a maga útján, igaz, kis elmaradottsággal az északabbra vagy nyugatabbra fekvő nemzetek, vagy éppen japán (ha már a Liza a rókatündérben is olyan hangsúlyos japán) területén. Vannak klasszikus betegségei, “bénasága” és erőltetettsége a Magyar Filmnek, amiket egyszerűen el kell felejteni, de nem felejtünk könnyen, mi magyarok, szeretünk sokat rágódni sokáig olyasféle dolgokon, amiknek már rég nincsen jelentősége, vagy ami sosem volt igazán fontos. Lehet hogy az utóbbi mondat önmagában nem igaz, de az általam eddig megnézett filmekkel az volt a bajom, hogy ezt a feltételezést akarták velem elhitetni.
Most viszont térjünk rá Lizára. Balsai Móni jó választás volt, igaz, az elején még meg kellett szoknom hogy ez egy mese, és infantilis reakciói, Gollam-ra hasonlító üveges nézése illetve ahogy a karakterek is mondják, “ufós” karaktere része a műsornak. Ezt a film feléig sikerült elfogadnom, onnantól kezdve még kicsit bele is tudtam élni magam a szituációba, elfogadva a groteszk vagy hogy is mondjam, különc mellékjelenségeket. A magyar különcség, a tarkaságra és másságra való tehetség szintézise minden perc, amit leforgattak ebből a filmből, eltekintve néhány apró szőrszáltól, amik csiklandóssá, illetve illúziótörővé tették a vele folytatott mentális kapcsolatomat. A végére nem akartam kikapcsolni, érdekelt, hogy mi lesz, kíváncsi voltam a karakterek soron következő mondataira, és elfogadtam a mesebeli atmoszférát is, eltekintve az erőltetett sztereotipikus vagy éppen egyértelműen utalásos “másolat” helyszínektől, nevektől illetve létesítményektől stb. Ha már szóba került a másolás, meg kell említenem egyes motívumok kísérteties hasonlóságát olyanokra, amiket korábban néhány rendező (gondolok itt olyan nevekre mint Tarantino, Wes Anderson, Tim Burton vagy éppen Myazaki) alkalmazott és stílusjegyként dobálta a saját szalagjára. Most jöttem csak rá, hogy egyes rendezők jól ismert trükkjei, módszerei mennyire beleintegrálódtak a filmszakmába.
Ujj Mészáros Károly nem egy filmes iskolából frissen kitáncolt lelkes ifjonc, hanem rutinos szakmabeli, aki életkorának egyenlítőjén beérett eszközöket talált magának, amikről úgy gondolja hogy működnek és megéri bevetni őket. Nekem ez jött le a Liza képkockáiból, nyilván nem egy ember fog sikert illetve ízt generálni egy komplett mozinak, de hogy a rendezés életbevágóan fontos volt ezúttal, afelől semmi kétségem. A magyarosan ügyetlen, néha elszórt poénokat kellően halkan vagy röviden zavarták le ahhoz, hogy az erőltetettség jeleit még ne érezzem kiömleni a képernyőből. És ez nekem már olyan dolog, amit magyar filmben a javulás, továbblépés és frissesség jelzők valamelyikével látnék el. A képi világot mindenki dicsérte, így azt most nem részletezem, csak annyit teszek hozzá, hogy igen, jól csináltak mindent.
Volt értelme megnézni a Liza a rókatündért? Igen. Ajánlom megtekintését azoknak, akik nem látták és amúgy nem kedvelik a tipikus magyar filmeket? Igen. Mert ez nem tipikus. Nem lövök le poént, ha hozzáteszem, hogy ez egy mese, tessék akként kezelni. De nem gyerek mese, felnőttek fogják érteni, és felnőttek tudják majd “odaképzelni” a főszereplő és az “áldozatok” körüli, meg nem fogalmazott, de ráhúzható sztereotípiákat. Megnézném újra? Nem. De a végén jó érzésem volt, és amiatt tényleg hasznosnak éreztem a vele való foglalkozást.
Ha értékelném – 7/10 – Köszönöm azoknak, akik hozzájárultak, hogy valami kis plusz legyen benne/belőle.
BKV-ról kerékpárra – Egy nyár biciklivel
Ezen a nyáron úgy határoztam, hogy amikor csak tehetem, nem busszal vagy metróval, hanem bicóval fogok munkába járni. Most, hogy vége Augusztusnak, gondoltam, ideje összefoglalnom a tapasztalatokat és érveimet a kerékpár ill. tömegközlekedés mellett. Amikor nekivágtam, lelkes voltam, hiszen a bicikli megmozgatja az embert, ezáltal jót tesz az egészségnek, ráadásul nem vagy menetrendhez kötve, és például átszállásos utak közben nem kell gyalogolnia, meg úgy egyáltalán, mobil életstílust alakíthat ki magának. Ha valamire szükséged van, felpattansz a nyeregbe, és pikk-pakk ott vagy. Gondoltam én, még az elején.
Több, mint 2 éve tartó, heti két Kettlebell edzések mellett nem nevezném magam tunyának. Mégis, mikor Júniusban nekivágtam, hamar szembesültem a kerékpár hosszabb távokon bekövetkező terhelésével és a saját lábaim viszonylag alacsony terhelhetőségével. A munkahelyem Törökbálinton van, én pedig a 8. kerben lakom. Alapesetben úgy állt az útvonal, hogy a Bikás parkig (11. ker) tekerek, ahol Ati kollégám felvesz a Transporterrel, tehát csak az út felét kellett megtennem biciklivel… elméletileg.
Aztán közbejött egy projekt, ami Ati közreműködését tette szükségessé. Neki már jóval korábban el kellett mennie otthonrol, hogy az aktuális megbízás helyszínére jusson, így nem tudott fuvarozni. Így cirka három héten keresztül úgy jártam be dolgozni, hogy napi 36 km-t tekertem. Ez biciklivel annnyira nem sok, csak Budapesten kívül nem egy emelkedő is nehezíti az utat. Az első napok elég fárasztók voltak, mire a munkahelyemre értem, csutakos voltam az izzadtságtól, a ruháimból facsarni lehetett a vizet. Szerencsére van bent zuhanyzó (anélkül bele se vágtam volna a bicózásba), így aztán minden reggel miután beértem, letusoltam, majd mint egy lelketlen zombi, beestem a számítógép elé. A mindennapos, lábaim számára eddig szokatlan terhelés szép lassan kimerítette az energiakészletemet, és a kettlebell edzéseken sem tudtam úgy teljesíteni, ahogy régebben. Volt olyan edzés, aminek a felénél feladtam (két és fél év óta ez volt az első ilyen alkalom), mert egyszerűen elszállt az erőm.
Így elhatároztam, hogy az edzések napján nem bicó lesz, hanem BKV. Ez azonban többletköltséget jelentett, hiszen már nem vettem bérletet, és így egy bicómentes napom kb. 1 200 forint ráfizetéssel járt. Ez nem tűnt kedvezőnek ezért másik megoldás után kellett néznem. Kapóra jött, hogy apumtól kaptam egy csomag izotonikus sportital port. Ez egy olyan étrendkiegészítő, amit vízbe kell keverni, és ha megiszod, akkor a szervezeted jobban felszívja a bejuttatott folyadékot, vagyis gyorsabban tudsz hidratálni. Ezt elkezdtem napi szinten alkalmazni, és segített. Mindig megálltam a Budaörsi reptér melletti kukoricamező végénél, elővettem fél literes kulacsomat, és lehúztam ezt a narancssárga löttyöt, majd tekertem tovább. Mire beértem a boltba, az aszott hulla érzés egyértelműen csökkent. A harmadik hét után már nem hullának, inkább csak kellemesen fáradtnak éreztem magam. Persze ez vélhetőleg nem csak az italnak, hanem a lábaim edződésének is köszönhető volt. Mindazonáltal ha napi 30 kilométereket tekersz, megnövekszik az energiaigényed. Így a szokásosnál kicsivel több kaját kezdtem ennni, és heti 2-3 alkalommal csirkehúst vacsoráztam vagy reggeliztem. Aztán vettem a dm-ben protein port, amit gyümölcslével vagy turmix-szal összekeverve megittam, először csak kettlebell edzések, aztán biciklizés után is. Egy picit ez is segítette az alapvető energiakészletem feljebb emelését, és a lábizmaim fejlődése is felgyorsult. Mivel bellezés közben sokat guggolunk, a comfeszítőm viszonylag teltté vált az évek során. A biciklitől viszont kötöttebb, szálkásabb lett a lábam komplett felső része.
Ati kollégám fentebb említett projektje idővel befejeződött, így egy idő után visszaállt a régi rend, vagyis nem Törökbálintig, csak a Bikás parkig kellett tekernem, így a napi 2 óra biciklizés kevesebb mint a felére, napi 50 percre redukálódott. Ennek köszönhetően felhalmozódott az energiakészletem, és azt vettem észre, hogy sokkal jobban bírom a bell edzéseket, mint régen. Persze, most is szétizzadtam magam a gyakorlatok végéig és ziháltam, mint a vajúdó öszvér, de mire kiértem az edzőteremből, egyáltalán nem voltam fáradt, sőt, inkább frissnek és kipihentnek éreztem magam, mintha kipucolták volna a fejem. Azt vettem észre, hogy már nem pusztán „elviselem”, hanem „igénylem” a terhelést. Egy napon Atinak dolga akadt, és a szokásos reggeli fuvar ismét elmaradt, így megint Törökbálintig kellett tekernem. A júniusi 1 óra 15 perces menetidőm 1 óra 8 percra javult úgy, hogy meg sem erőltettem magam. Múlt héten, tehát cirka három hónapig tartó rendszeres bicózás után elkérkezett az utolsó nyári Budapest-Törökbálint tekerés napja. Ezúttal bízva közlekedési rutinomban, fülhallgatót is vittem magammal, hogy tudjak zenét hallgatni út közben. Csak olyan zenéket tettem a lejátszási listámra, amiket edzés közben is szoktam hallgatni, ezek kimondottan „pörgős”, lendületes számok. Az aláfestő muzsika hatására meglepően gyorsabb lettem, a korábban említett, kínzó emelkedőkön felálltam a nyeregből és teljes erőből tekertem, sokszor nem is váltottam 3/5-nél lejjebb. Amikor beértem a melóba, magam se hittem el, hogy az egykor 1 óra 15 perces menetidő mostanra 57 percre csökkent. Persze, ebbe beletartozik az is, hogy nyár végéig kiismertem az összes közlekedési lámpát, és egyértelműen a pörgős zenék is rásegítettek a teljesítőképességemre.
A bicikli váltója kb. másfél hónap után kicsit elállítódott, és sárvédő nélkül alaposan összefröcskölte a ruháimat. Így aztán vettem a Decathlonban esőnadrágot és esőkabátot, illetve van az utcánkban egy nagyon korrekt bicajos üzlet (Szigeti kerékpár bolt), ahol kértem első és hátsó sárvédőt, valamint egy pótgumit és szerszámkészletet, ha defektet kapok, akkor ki tudjam cserélni a belsőt. Mindez 9 500 forintomba, vagyis egy BKV (vagy BKK, kinek hogy tetszik) havi bérlet árába került, plusz a Decathlon volt még 6 000. Így lényegében nem jöttem ki olcsóbban, mint a metróval és busszal, de kétségkívül sokkal többet mozogtam, mint bármely nyaramon azelőtt. Természetesen a rengeteg biciklizés is meghozta a maga eredményét. Lefogytam 71 kilóra úgy, hogy közben mégsem lettem alultáplált, vagy betegesen csontos. Sportosnak, könnyűnek éreztem magam nyár végére, ami kétségkívül javított a közérzetemen. A hátam alján lévő zsíros párnácskák szépen eltűntek, és az a kis felesleg a hasamról is redukálódott egy „voltaképpen lapos” szintig. Javult az állóképességem, és nőtt a terhelhetőségem. Mindeddig a pozitívumokat ecseteltem. Most rátérek azokra a dolgokra, amikkel viszont fizetnem kellett mindezért.
Nem a pénzre gondolok. Hosszú távon, tehát ha majdnem egész évben kerékpárral járnék mindenhova, akkor bizonyára sokkal olcsóbban kijönnék egy idő után, mint BKV-val. A bicikli szervizt, kiegészítőket, sportitalt és proteint belekalkulálva viszont jelenleg mindössze pár ezer forint mínuszban vagyok, és jövő nyáron vélhetőleg vissza is hozza az árát a bicózás (2017. május végétől szeptember elejéig fogok legközelebb zúzni vele, addig téli álmot alszik a pinyóban). Viszont minden reggel nyeregbe kellett ülnöm. Akkor is, ha nem volt kedvem, és szívesebben olvastam volna inkább a metrón, vagy hallgattam volna hangoskönyvet, bármit, csak ne kelljen a melegben tekerni. Ez persze viszonylagos negatívum, inkább a tunyaságom által keltett gondolkodás, semmint valós ellenérv. Az viszont nagyon is tény lett számomra, hogy a magyar autósok zöme nincs figyelemmel a kerékpárosokra. Egymásra sem, de a bicósokra még anyira sem. Nem hibáztathatom minden tekintetben a gépjármű vezetőket, ugyanis arról nem ők tehetnek, hogy a belváros nincsen rendesen ellátva útburkolati jelzésekkel, és nincsen az autós forgalomtól elkülönített kerékpár sáv. Az viszont az ő figyelmetlenségük, hogy kétszer majdnem belementem az előttem kivágódó ajtóba. Mert az úttesten megálló autós nem tekintett a visszapillantójába, és nem látta, hogy kényszeresen az út szélén érkezem. Az első alkalommal alaposan lefékeztem, és kb. 2 méterről még ki tudtam lazán kerülni a kocsit. A második során kissé elbóbiskoltam, és nem sok híja volt, hogy belerepüljek az ajtóba. Az egész felsőtestemmel megfeszültem és oldalra rántottam a kormányt, alig fél méteren múlott. Utána még fél óráig éreztem, hogy a hirtelen, reflexszerűen eszközölt fejrántásom miatt meghúzódott a nyakam, de igazából másnapra elmúlt. A plafonig ugró adrenalin érzését viszont a mai napig fel tudom idézni. Azóta sokkal óvatosabban vezetek egyébként. Másfelől, amit korábban is posztoltam itt, továbbra is problémát képez, a szmogra gondolok. A belváros büdös, koszos, füstös, és ahányszor elhúz előtted egy kocsi, tökmindegy hogy dízel vagy benzin, érzed a legutolsó hörgőcskédig is alattomosan lekúszó korompamacsokat.
Akárhogyis, máshogy teltek azok a napok, amiken nyeregben ülve kezdtem/végeztem. Az elején még szendvedős volt minden, a végére alig akartam leszállni. Mostanában már csak heti 1-2 alkalommal pattanok bringára, hogy esténként körbetekerjek a belvárosban, kicsit kiszellőztetni a fejem. Természetesen a heti 2 edzés, mint alapvető testmozgás, továbbra is megmarad. Ám most az utazásra szánt szabadidőmet másra fordítom, mivel kezdődik az iskola hamarosan, így metrón/buszon/ a kolléga furgonjában ülve, munkahelyre vagy hazafelé utazván inkább az aktuális leckék tanulására fogom szánni magam. Elvégre 2016 nekem a filmes iskola elkezdésének éve.
Minden nap az utolsó is lehet
Idén különös fogadalmat tettem. Eldöntöttem, hogy ezentúl csak fehér pólót fogok hordani. Így aztán az összes korábbi, munkához és utcai használatra szánt felsőruhámat (melyektől már amúgy is meg akartam szabadulni, a nagy részüket kifogytam) betettem egy nagy zsákba. A rongyosakat elvittem ruhagyűjtő konténerbe. A maradékot szétosztogattam a barátaimnak. Így szépen kiürült a ruhásszekrényem. Ezután elsétáltam a ruhaboltba, és vettem nyolc fehér pólót, a hét minden napjára egyet, és egy ráadást, ha elfelejtek mosni a hétvégén. Miért pont fehér?
Mert a fehér szín a megújulást és a tisztaságot jelképezi. Minden reggel felveszek egy tiszta fehér pólót, ezzel emlékeztetve magam, hogy ma megtehetek bármit, akár olyat is, amit tegnap még nem tudtam volna. És hogy ma lehetőségem van helyrehozni olyasvalamit is, amit holnap már nem tudnék. Mivel a holnap nem biztos, hogy eljön. Tudom, sokan jönnek ezzel a “carpe diem” hülyeséggel. Én annyira nem vagyok spontán, ugyanúgy szoktam tervezni a következő napokra és hetekre, a munkámhoz is mindig igyekszem havi ütemtervet felállítani. Viszont ez a fehér póló úgy érzem, használ. Máshogy kezdtem viselkedni az emberekkel. Máshogy kezdtem kezelni a problémákat. Nem mondom azt, hogy más emberré váltam, mert akkor hazudnék. Ugyanúgy vannak problémáim, mint mindenki másnak. Ettől függetlenül hidd el, neked is jót tesz, ha a napod elején -nem is kell ezért feltétlenül fehér pólót húzni, csak nézz a tükörbe – magadba nézel, és azt mondod: ma megcsinálom. Bármi is legyen, amire annyira vágyok, ma megteszem. Mi másért létezünk?
Az 5 legkedveltebb koncert/zenés videóm
Látom, hogy sok ismerősöm kiposztol alkalmanként nagyszerű koncertfelvételeket, videoklippeket a legkülönfélébb előadóktól. Van nekem is néhány ilyen csiszolatlan gyémánt a listámon, amiket nem szoktam kitenni Facebook-ra, ezért úgy dönöttem, hogy most kiválasztok ötöt közülük, és a sorrendre való tekintettel megosztom Veletek. Előre szólok, hogy a zene ízlésemet nem szeretném ráerőltetni senkire, van, aki szerint túl unalmas, érfelvágós vagy beteg muzsikákat szoktam hallgatni, és lehet hogy igaz is, de ígérem, hogy most a populárisabb, kedveltebb műfajokból válogattam.
Lássuk az egyik örökzöldet, amivel bent a munkahelyemen is gyakran tartunk házimozi hangrendszer demókat! Ez egy nagyszerű bostoni koncert, melyben a mai jazz trombitás legenda, Chris Botti a házigazda illetve főszereplő. Számos vendégsztárt meghívott, akikkel régi és kevésbé régi pop ill. jazz nótákat dolgoztak fel. Ebben éppen a gyönyörű hangú és nem kevésbé bájos megjelenésű Sy Smith énekel, tessék fogadni szeretettel, szerintem megunhatatlan. És tessék figyelni a dobost!!! :-D:
Ez pedig egy másik, főleg azoknak, akik kedvelik az akusztikus gitár hangját. Ugyanis az alábbi produkció aligha tartalmaz más hangszert, ám érdemes a zenészek biográfiáját külön-külön átelemezni, én kicsit elmélyedtem a saját munkálataikban és bizony egytől egyig zseniálisakat tudnak gitározni. Talán Sergio Altamurát emelném ki közülük, de ez ízlés dolga. Az ő zenéi nekem a drogcsempészet mizériás Traffic c. filmet juttatták eszembe, de drámaiságból ötös az ürge.
Most pedig éles váltás jön! Előre szóltam! A Gramatik számomra nem csupán a rongyosra hallgatott, atommá unt előadók egyike, hanem egyben a könnyűzenei chill-step-reggae-funk-jazz-hop vegyesfelvágott koronázatlan királya is. Ez egy olyan szám tőlük, amit évek óta hallgatok, és igen, már kívülről fújom, sajnos nagyon-nagyon meguntam, de remélem hogy nektek elsőre épp olyan átütő és felejthetetlen élményt nyújt majd, mint nekem.
Most pedig tovább időzve az elektronikus fronton, kicsit nyugodjunk le, nehogy azt gondoljátok rólam, hogy én csak dühöngeni tudok. Nos, most talán beigazolódik sokak sejtése, ez ugyanis talán egy picit tényleg psycho-jellegű felvétel, de szerintem pont az a kis benne lappangó betegség teszi zseniálissá. És ha rendes hangfalaid vannak, akkor rájössz barátom, hogy Trentemoller zenéje egyáltalán nem sz@r. Sőt, figyeld a részleteket, és meglátod, hogy tüc-tüc zene is lehet részletgazdag. A videoklip viszont, nincs mit szépíteni rajta, zseniális és hátborzongató egyben.
Végül, de nem utolsó sorban egy olyan szám, melynek előadóját megpróbáltam jobban megismerni, de az az egy albumuk, amelyen ez is szerepel, nekem nem jött be valahogy. Sőt, abban a különös helyzetben vagyok, hogy szubjektív megítélésem alapján a lenti videót még az album verziónál is (!) jobbnak tartsam. Igen, a BBC stúdiójában Miike és barátai valahogy olyan vibe-hangot tudtak találni, ami extra pezsgést nyújt ehhez az egyébként relatív slágeres számhoz. Nem tudom egyébként, miért vagyok oda érte, nekem bepörgeti az agyam, szinte látom hogy milyen filmjelenetet vagy jeleneteket lehetne hozzá írni és nem bírok leállni a vizuális zsonglőrködéssel 🙂 Ígérem, egyszer vágok ehhez egy klipet! 🙂
És ti mit ajánlotok? Unom már a zenei gyűjteményemet, kérlek osszatok meg velem bármit és nem leszek rest hálálkodni 😀 Jóccakát
Beüzemeltük a 10 milliós hifi rendszert
Korábban is meséltem a munkahelyemről, ugye? Nos, ma nem hétköznapi áru érkezett. Ati kollégámmal szépen felhúztuk a fehér „telepítős” kesztyűnket, majd szépen elindultunk, hogy kinyissünk egy 70 kilós faládát, közvetlenül a 40 kilós kartonkocka után. Egy pár hangfalról, és egy erősítőről beszélünk. Utóbbi a hifista körökben aránylag ismert, egyesek talán hallottak róla.
Nevezetesen egy Mark Levinson. A legújabb, az új gyárból, 2 x 200 W teljesítményű, típus szerint No. 585 integrált sztereó erősítő. Ez nem kínában, hanem az USA-ban készül, de nem csak ezért kerül 4,3 millió forintba. Mint minden a világon, a hangszergyártástól kezdve a kerékpárokig (az autókról nem is beszélve) a csillagos égig, és annál is tovább ér. Ez az erősítő a példa arra, hogy bizony, bármennyire jó lehet egy hifi rendszer, a szomszédban egy napon úgyis hallani fogsz valami jobbat. Amiért aztán megesz a fene. De most egy pillanatra tekintsünk el az ártól. Nézzetek rá. Nézzétek meg ezt a tömör alumínium gépszörnyet. Egy mérnöki műremek. Azok a tárcsák és gombok rajta, minden betű lézerrel kivágva. A hangja pedig hát… ecsetelhetném, hogy milyen hangot produkált, de ezt élőben kell hallani, úgy érzem, írni felesleges róla.
Na most, egy erősítő önmagában nem fog hangot produkálni. Hangfal is kelleni fog hozzá. Amint láthatjátok, abból sem akármi került a szobába. Ez egy ugyancsak amerikai, viszont dán hangszórókészlettel ellátott „doboz”, CNC-vel megmunkált alumínium testből. Ne tévesszen meg az alig 1 méter magasság, önmagában az ember nehezen tart meg egy ilyen laza 30 kilós tornyot. Ezt úgy hívják egyébként, hogy YG Carmel. Megmunkálását tekintve ipari különlegesség, jelenleg két ujjal meg tudom számolni azokat a cégeket, akik ilyen technológiákkal dolgoznak, és hajlamosak ilyen anyagmennyiséget és gyártási munkálatot áldozni a jó hangért. A felhasznált komponensek és a speciális gépek miatt az ár egészen sokkoló lehet elsőre. A Carmel párja kerül 6 millió forintba. Hozzá kell tennem, hogy miután meghallgattuk, sikerült megérteni a vastag tollal írt cédula okát. Halkan megjegyzem, hogy a Carmel a YG Acoustics legkisebb és legolcsóbb terméke. Tehát nála csak nagyobbak vannak a cég kínálatában.
A csúcsminőségű hifik szépsége, hogy a funkciójuk túlmutat az árukon. Lehet számokkal dobálózni (elvégre a tápkábelt, hangfalkábeleket és tápszűrőt még hozzá sem adtam a végösszeghez), de felesleges. Itt egy élményről beszélünk. Amikor leülsz, és a hanginformációt átadja a rendszer, bitről bitre. Hallod a mikrofonok karakterisztikáját. A digitális jelsűrűséget. A dinamikai határokat. A hangszerek különálló frekvenciáit. Lényegében a virtuális valóságba való menekülés az, amit erőlködés nélkül megvalósíthatsz, ha ilyet hallgatsz. Mennyit ér a zene valakinek? Nehéz megmondani, nem? Mégis hogyan szabod meg, hogy egy komplett zenekar hanghatásának visszaadása mennyire értékes? Nem az érték a lényeg, hanem az érzés. Amikor beülsz egy Koenigsegg volánja mögé, akkor sem azon gondolkozol, hogy melyik csavar miért és hova került. Hanem egy számodra eddig idegen dimenzióba kerülsz át, biztonságosan, zökkenőmentesen, egy gombnyomásra.
Ilyen gondolatok suhantak át rajtam, miközben kicsomagoltuk az erősítőt és a hangfalakat. Aztán leültünk hallgatni, nem tudom, mennyi időt töltöttünk a szobában, talán egy órát. Aztán mentünk vissza dolgozni.
A következő filmem
Most, hogy lassan eltelt egy év előző amatőr filmem, a Számháború forgatása óta, úgy érzem, ideje lefújnom a port egy azóta sokak által feltett kérdésről, és kifényesítenem egy válasszal. A kérdés pedig ez volt: Mikor lesz következő filmem?
Bármennyire is szeretnék, nem tudom megválaszolni a fenti kérdést. Azt viszont elárulom, hogy lesz következő film. És hasonlóan amatőr produkció lesz, mint amilyen a Számháború volt, csak mivel tanultam/tanultunk forgatás közben sokat a hibáinkból, és közben gyarapodik a felszerelés illetve a rendelkezésre álló tudás, bizton állíthatom, hogy jobb minőségű, színvonalú film lesz. Igen, már megint bele fogok vágni egy nonprofit projektbe. Nem, nem a saját magam szórakoztatása miatt. Na jó, hozzá kell tennem, egy ilyen filmet leforgatni a haverokkal elképesztően jó buli. Viszont amiért igazán hajlandó vagyok az amatőr filmezésbe energiát fektetni az az, hogy úgy érzem, ebből is lehet tanulni. Az biztos, hogy a következő produkció teljesen más lesz. Más hangulatú, más üzenettel és más történettel.
A Számháború, mint krimi-vígjáték tetszett, mókás volt és úgy érzem, részletekben meg tudtam benne villantani az engem jellemző verbális humor egy részét. És a konfliktus résszel sem volt gond. Viszont nem ez az a zsáner, amiben ki fogok teljesedni. Meg kell találnom a stílusomat. Ezért kell tényleg elmélyednem a filmezés világában, és sok barátomnak/ismerősömnek újságoltam már és itt is írtam korábban, de ha Te még nem tudod, igen, jelentkeztem egy képzésre, mégpedig a HSC stábiskola mozgóképgyártó OKJ szakára. Ahhoz, hogy a bennem lévő tudást feljebb tornásszam, elengedhetetlen információt gyűjtenem, mint minden máshoz az élet valamennyi területén, ehhez a hobbihoz is mentorra, útmutatásra és eszközökre van szükség ahhoz, hogy esetleg mesterség-szinten tudjad űzni. Tehát elvégzem az iskolát, ami jövő májusig tart. Utána elkezdem írni a következő filmem forgatókönyvét. Addig gyűjtöm az ötletet. Van már néhány alapgondolat a fejemben. Amiket ki lehetne bontani egy teljes történetté. Ezeket az alapötleteket idővel ki fogom tenni ide is, a blogomra, kíváncsi vagyok, hogy Ti mint olvasók, mint gondoltok majd.
Klim Tomi és a gitárom
12 éve gitárt kaptam Karácsonyra. Talán kaptunk, nem csak kaptam, mert halvány emlékezetem szerint a bátyám is ugyanúgy használhatta. Gyönyörű Yamaha hangszer volt, krómozott szerelékkel és sunburst festéssel. Csilingelő, gazdag hangja könnyen bekúszott bárki fülébe, persze fogalmam se volt, hogy hogyan tanuljak meg rajta játszani. Imádtam ezt a gitárt. Csakhogy naiv voltam akkoriban, épp úgy, mint ma is, de 12-13 évesen nyilván még nem esett pofára elégszer az ember. Így történt, hogy akkori általános iskolai osztálytársam, nevezetesen Klim Tomi egész jó haverom lett, sőt, talán barátomnak is nevezhettem volna. Természetesen amikor kölcsönkérte „csak két-három hétre” a hangszeremet, mindenféle tétovázás nélkül eleget tettem kérésének, hiszen a barátaiért szinte bármire hajlandó az ember, különösen ha vízöntő, és Barinak hívják. Akárhogy is, a nevem és csillagjegyem sem mentség arra a hiszékeny hülyeségre, ami engem akkoriban hatalmába kerített.
Klim Tomi ugyanis soha többet nem adta vissza a gitáromat. És amikor már harmadik vagy negyedik levelemet küldtem neki, nyomatékosan felszólítva, hogy most már igazán visszaadhatná azt, ami az enyém és sem szóban, sem írásban nem lett neki tulajdonítva, még neki állt feljebb. „Tudod mit, akkor holnap megyek és kibaszom elétek az utcára” ilyen választ kaptam tőle. Természetesen nem jött másnap sem, és soha később. Ami azt illeti, azóta nem is találkoztunk. Minden akkori ismerősöm, akik ismerik az esetet, nekem adott igazat. Tomi állítólag kivitte magával Hollandiába a hangszert, az is lehet, hogy eladta egy zacskó fűért, már nem annyira érdekel. Magamra is mérges voltam, nem is kicsit. Szerettem azt a fránya gitárt. Azóta egy másik barátom (vele viszont a mai napig jóban vagyok), Balázs, eladott nekem brutálisan jó áron egy fekete Squier Stratocaster-t, amivel – felindulva elektromos, dögösebb hangot magában rejtő mivoltán – már komolyabban leültem tanulni akkordokat, pengetést és ilyesmiket. Csak hát a kis Squier valahogy nem felelt meg az ízlésemnek, és nem volt könnyű rajta játszani, hát eladtam.
Azóta évek teltek el, és a filmezés, videózás világa sokkal jobban érdekelt, mint a zenélés. Elég végig görgetnetek a blogom előzményein, szinte csak a 700D-vel felvett videóim láthatóak itt. De legbelül, mélyen bennem motoszkált a gitározás gondolata, hogy folytassam, hogy újra kezdjem el a szájharmonika mellett. Mindezt megtetézte, hogy édesapám is nekiállt játszani egy gyönyörű Gretsch akusztikuson. Amit azóta kibővített egy elektromossal is. Nem is kellett több. Lázasan nézegettem a webáruházak ajánlatait. A használt oldalakon is sűrűn nézelődtem. Végül egy Fender CD-60-ra esett a választásom. Használtan árult egy Benedek nevű úriember egy alig több, mint egyéves példányt. Tokkal együtt megállapodtunk egy kifejezetten baráti összegben. Nem szoktam használt cuccot venni, de mostanában spórolok a filmes suli végett és ez a hangszer tényleg karcolásmentes volt. Hát megvettem. Miközben sétáltam hazafelé, kezemben az új Fenderemmel, olyan érzés volt, mintha folytatnám a tíz évvel ezelőtti életemet. Mintha visszakapnék egy elfeldett szakaszt a fiatalabb korszakomból. Fantasztikusan éreztem magam, hát még amikor egyet-kettőt pengettem. Ez a CD-60 is gyönyörűen szól, máshogy, mint a Yamaha, de akkor is jó érzés hallgatni. Ezt már nem adom kölcsön senkinek, ezt naponta használni fogom, csak a magáncélra, gondoltam. Így aztán egy régi-új hobbival bővültek napi teendőim. Klim Tominak valahol hálás vagyok, függetlenül attól, hogy igazán megérdemelne egy hatalmas pofont. Megtanultam ugyanis tőle, hogy a barátság nem jópofizáson alapul, és hogy vigyázz, kinek nyújtod a kezed. A jó barátok nem tűnnek el, és nem csak kérnek, hanem adnak is. Ennek örömére megyek, gitározom egy kicsit.
Ejtek néhány szót a Meridian hangfalakról
A Meridian külön kategóriát képvisel a hangfalgyártásban. Nem minden tekintetben jobb, mint mások, de az biztos, hogy másként gondolkoznak, ha zenehallgatás a cél. Angol cég, made in UK termékskálával. A videóban megpróbáltam összefoglalni néhány szóba, hogy mitől különlegesek a Meridian digitális aktív hangfalak. A videóhoz a “szokásos” kép ill. hangrögzítő felszerelésemet használtam (Canon 700D, Zoom H4n, Rode NT1 puskamikrofonnal). Ha van bármi kérdésed a videóval kapcsolatban, írj kommentet nyugodtan. További szép napot!