Matthew Bellamy sajátos, nem feltétlenül kellemes, de izgalmas orgánummal rendelkezik. Mikor hangját először hallottam, azt hittem hogy egy nő énekel. Elég színpadias, gyakran már már hisztérikus rikoltozás, amit csinál. Mégis, a Muse zenéjét minél többet hallgattam, annál jobban tetszett. Azér’ annyira nem voltam letaglózva, hogy az összes albumba belefüleljek, a 2003-as Absolution-nél sokáig nem jutottam tovább. Aztán mikor elkezdtem dolgozni a Hegedűsben, minden nap ment valami rockzene az internetes rádióban. Napokig nem is érdekelt. Aztán 1-2 hét után arra gondoltam: de jó ez a Manson-szám! Az elején berobbanó, pulzálva ismétlődő és agyontorzított basszusgitár kicsit Marylin Manson stílusára emlékeztetett, az ének viszont nem az amcsi huligáné volt. Mindegy, nem érdekelt a dolog, viszont a zene sokadjára, hetek után is tetszett. Rövidesen kiderült, hogy ez a Muse – Uprising c. nóta. És sose untam meg. Azóta legalább kétszázszor hallottam azt a számot, ha nem többször. Egyszer még a saját koncertemen is előadtam, de a dobosunk Jazz-esre vette a figurát, ezért az egész produkció silány lett, erőtlen bénázás. Na de! A Resistance volt az az album, amit történetesen meg is vettem a lokális CD-árustól, mert az Uprising annyira tetszett, hogy fizetni is hajlandó voltam érte. Ez volt talán a 4. lemez, amit életemben vásároltam? Na mindegy, aztán 1-2 év alatt a többi albumot is meghallgattam, mindegyiknek teljesen más stílusa van.
Mégis, az idén debütált 2nd Law teljesen, abszolút gyökeresen eltér az eddigiektől. Korán közzétették a Madness c. számot, ami alapjáraton egészen izgalmas nóta, érezni belőle egy pici drámaiságot, Matt Bellamy a végére már erőteljesen beveti hangszálait, de a digitális aláfestés miatt mégsem az igazi – és talán ez az album legjobb száma. A többi még ennél is kevésbé élvezetes. Az olimpiára írt „himnusz” nekem már akkor se tetszett, most se, még ötödik próbálkozás után is. A szöveg egyáltalán nem Muse-jellegű, a „meg tudod csinálni, nyerni fogsz” egy versenyre illik, de Anglia (jelenleg) egyik legnagyobb rockegyüttese eddig másban utazott. Aztán a lemez vége felé olyan digitális katyvasz következik, ami nem hogy anti-Muse jellegű, de még Matt hangját se hallani benne, valaki más az, talán Chris, vagy Dom?! Fáj ezt mondanom, de a 2nd Law egy „divat-album” lett. A borító, a digitális medúzával épp olyan, amilyen maga a zene – megfoghatatlan, nehezen kategorizálható, tarka, lebeg önmaga párját keresve. Csakhogy a Muse albumoknak nincsen párja. Én ezen a felvételen éreztem a hatalmat, mennyire hatalmas lett ez a banda, éreztem, mennyire nem érdekli már őket a régi, üvöltözős, káoszról, melankóliáról, lázadásról szóló, tébolyult darabok. A tébolyból egy félig nyálas, félig óbégatós dubstep saláta lett. Pedig még el is mentem volna a november 20.-ai koncertre, de ha ilyen nótákat tolnak ott is, a lelkesedésem azonnal alábbhagy. Nem fogom egy album miatt megutálni korunk egyik legkülöncebb előadóját, viszont nem örülök, hogy fejest ugorva a sablonok, közhelyek, szokások, trend és divat folyójába, elsodródnak az árral. Hányszor volt már ilyen… ha valakinek más véleménye van az új lemezről, örömmel meghallgatom. Részemről ennyi.