Szívesen körbe kérdeznék úgy ötven embert a velem azonos generációból, hogy mi a fő céljuk az életben. Mi foglalkoztatja vajon társadalmunk frissen beérett fogaskerekeit? Mennyire gondolkodnak előre? Vagy gondolkodnak a jövőjükön egyáltalán? Körülnézek a hétvégi tanításokon, körülöttem csupa tehetséges fiatal. Ott ülünk együtt, egy hatalmas teremben, összezárva, megannyi inspiráció, és valahogy mégis elnézünk egymás mellett.
Egyik este borozgattam nagyon régi barátommal, aki megosztotta velem két fő motivációját: szeretne egy házat, és egy normális barátnőt. Utána család, ésatöbbi. Ez az, amire azt mondják, hogy normális élet. Ahogy ilyen beszélgetésekbe sodródom, önkénytelenül magamba nézek. És ráébredek, hogy teljesen mást akarok az élettől, mint ő. Persze ezzel nincsen semmi baj. Elvégre egyelőre nincsen szabályrendszere annak, hogy mit érj el vagy mit nem, míg eltelik ez a néhány évtized.
Egyik osztálytársam úgy határozott, megosztja velünk nagy ötletét: filmezzünk! Az osztály fele, kábé húsz fő erre felkapta fejét. Csupa pozitív reakció. Tömör lelkesedés. Egyöntetű vélemény: csináljuk! Egyszer csak már nem egymás feje mellett néztünk el, hirtelen megjelent valami, amitől minden izgalmasabb érdekesebb lett. Miért hozom szóba mindezt? Talán azért, mert úgy érzem, megannyi lehetőség van bennünk. Csak egyedül ezek nem jönnek ki. Abban a pillanatban viszont, hogy valaki partnered és közös célt tűztök ki, mintha fúziós folyamat részévé válnál. December van. Mindjárt vége az évnek. Ennek is. Az utóbbi három évem is ilyen láncreakció szerűen, tömörül, gyorsul. Nem csak egyre gyorsabbnak érzem az időt, de az események is pörögnek. Nem emlékszem, mikor unatkoztam utoljára. Tényleg nem.
A jelenlegi álláspontom a következő: ha célod van, beszélj róla. Mindenkinek, vagy legalábbis a neked fontosaknak. Jó, oké, a buszsofőrnek és a büfés néninek talán felesleges. De ha beszélsz róla… már azzal is teszel valamit értük. Előbb utóbb visszakérdez valaki majd egy ilyet: és miért nem teszel is valamit érte? Nem tudom, kinek segítettem ezzel a pár sorral. Ha van legalább egy ember, akinek igen, akkor már megérte billentyűzetet ragadni. Mostanában ritkábban posztolok, cserébe ilyen sokáig érlelt gondolatokat próbálok meg kisajtolni magamból. Ez most elég kisiskolás szinvonal lett. De lesz jobb is, becsszó.