12 éve gitárt kaptam Karácsonyra. Talán kaptunk, nem csak kaptam, mert halvány emlékezetem szerint a bátyám is ugyanúgy használhatta. Gyönyörű Yamaha hangszer volt, krómozott szerelékkel és sunburst festéssel. Csilingelő, gazdag hangja könnyen bekúszott bárki fülébe, persze fogalmam se volt, hogy hogyan tanuljak meg rajta játszani. Imádtam ezt a gitárt. Csakhogy naiv voltam akkoriban, épp úgy, mint ma is, de 12-13 évesen nyilván még nem esett pofára elégszer az ember. Így történt, hogy akkori általános iskolai osztálytársam, nevezetesen Klim Tomi egész jó haverom lett, sőt, talán barátomnak is nevezhettem volna. Természetesen amikor kölcsönkérte „csak két-három hétre” a hangszeremet, mindenféle tétovázás nélkül eleget tettem kérésének, hiszen a barátaiért szinte bármire hajlandó az ember, különösen ha vízöntő, és Barinak hívják. Akárhogy is, a nevem és csillagjegyem sem mentség arra a hiszékeny hülyeségre, ami engem akkoriban hatalmába kerített.
Klim Tomi ugyanis soha többet nem adta vissza a gitáromat. És amikor már harmadik vagy negyedik levelemet küldtem neki, nyomatékosan felszólítva, hogy most már igazán visszaadhatná azt, ami az enyém és sem szóban, sem írásban nem lett neki tulajdonítva, még neki állt feljebb. „Tudod mit, akkor holnap megyek és kibaszom elétek az utcára” ilyen választ kaptam tőle. Természetesen nem jött másnap sem, és soha később. Ami azt illeti, azóta nem is találkoztunk. Minden akkori ismerősöm, akik ismerik az esetet, nekem adott igazat. Tomi állítólag kivitte magával Hollandiába a hangszert, az is lehet, hogy eladta egy zacskó fűért, már nem annyira érdekel. Magamra is mérges voltam, nem is kicsit. Szerettem azt a fránya gitárt. Azóta egy másik barátom (vele viszont a mai napig jóban vagyok), Balázs, eladott nekem brutálisan jó áron egy fekete Squier Stratocaster-t, amivel – felindulva elektromos, dögösebb hangot magában rejtő mivoltán – már komolyabban leültem tanulni akkordokat, pengetést és ilyesmiket. Csak hát a kis Squier valahogy nem felelt meg az ízlésemnek, és nem volt könnyű rajta játszani, hát eladtam.
Azóta évek teltek el, és a filmezés, videózás világa sokkal jobban érdekelt, mint a zenélés. Elég végig görgetnetek a blogom előzményein, szinte csak a 700D-vel felvett videóim láthatóak itt. De legbelül, mélyen bennem motoszkált a gitározás gondolata, hogy folytassam, hogy újra kezdjem el a szájharmonika mellett. Mindezt megtetézte, hogy édesapám is nekiállt játszani egy gyönyörű Gretsch akusztikuson. Amit azóta kibővített egy elektromossal is. Nem is kellett több. Lázasan nézegettem a webáruházak ajánlatait. A használt oldalakon is sűrűn nézelődtem. Végül egy Fender CD-60-ra esett a választásom. Használtan árult egy Benedek nevű úriember egy alig több, mint egyéves példányt. Tokkal együtt megállapodtunk egy kifejezetten baráti összegben. Nem szoktam használt cuccot venni, de mostanában spórolok a filmes suli végett és ez a hangszer tényleg karcolásmentes volt. Hát megvettem. Miközben sétáltam hazafelé, kezemben az új Fenderemmel, olyan érzés volt, mintha folytatnám a tíz évvel ezelőtti életemet. Mintha visszakapnék egy elfeldett szakaszt a fiatalabb korszakomból. Fantasztikusan éreztem magam, hát még amikor egyet-kettőt pengettem. Ez a CD-60 is gyönyörűen szól, máshogy, mint a Yamaha, de akkor is jó érzés hallgatni. Ezt már nem adom kölcsön senkinek, ezt naponta használni fogom, csak a magáncélra, gondoltam. Így aztán egy régi-új hobbival bővültek napi teendőim. Klim Tominak valahol hálás vagyok, függetlenül attól, hogy igazán megérdemelne egy hatalmas pofont. Megtanultam ugyanis tőle, hogy a barátság nem jópofizáson alapul, és hogy vigyázz, kinek nyújtod a kezed. A jó barátok nem tűnnek el, és nem csak kérnek, hanem adnak is. Ennek örömére megyek, gitározom egy kicsit.