Gyakran kérdezik. Néha magam is elcsodálkozom rajta, milyen mennyiségben tudok enni. Gyakran már csak szenvedélyből csinálom. Az ízek élvezete miatt. Az ízek mindig tudnak örömet okozni, alighanem ez az egyetlen dolog, ami idős korig jelenthet afféle értéket. Ma húsleves és rántott hús volt ebédre, kukoricás-petrezselymes burgonyapürével és francia salátával, mennyei volt. A levesből még lefekvés előtt is benyomtam egy tállal, jól teletömve tésztával és pirospaprikával. Jobb és jobb ételekkel. Egész nap nem csináltam semmit. Jó érzés volt lusta disznónak lenni.
Hétfőn Fannival mentem dolgozni, egész délelőtt papírmunkákat kellett intézni, meg az ügyfeleket hívogatni. Pingpong labda voltam a telefon és a számítógép között, de lélegző pólómnak köszönhetően nem izzadtam le – na jó, amúgy se volt megerőltető a munka. Mi ez egy Pioneer A-70 cipeléséhez képest, hah! Aztán jött az áru, pakolás közben Fanni felhívott, szerveztünk egy közös ebédet. Fél 1-ig senki nem jött a boltba, aztán úgy 1 perccel Fanni érkezése előtt, természetesen belépett egy fickó, aki a nyolc éve vásárolt Dynaudio hangsugárzójával meg volt ugyan elégedve, de azért szintet szeretett volna lépni. Persze, hogy mindenbe belekötött, mindent lefikázott, amit mutattam neki? Persze nem nyilvánította ki nemtetszését, csak finom célzásokat és arcrándulásokat mutatott, jelezvén hogy az ő birtokában lévő rendszernek mindez nyomába sem ér. Persze én közben ámultam azon hogy egy pár Bowers mikre nem képes, mindegy. Megbeszéltünk egy időpontot, amikor a saját felvételeit hozza. Mivel amit én mutattam, a londoni szimfonikusok, az nem volt túl jó, és ebben egyetértettünk. Aztán elmentünk végre ebédelni. Az Ebédlő, ahova járok, összességében jó hely. Persze mint annyi minden, ez is relatív. Rendszeresen spórolnak az étellel. Mármint nem spórolnak, annál rosszabb. Gondosan kimérik a levest, aprócska mozdulatokkal, közben egy bögrényi tálkában adják. Kiszednek egy merőkanállal, amiben a sűrűje van, aztán 2-4 cl-t még hozzá „méricskélnek.” Ugyanezt teszik a második fogással. A tésztát, amit megeszek tíz másodperc alatt, tíz másodpercig szedik. Egy ilyen adagot szüleim és még nagyszüleim is elintéznek egy jól irányzott merőkanalas legyintéssel. Na mindegy. Aztán fizetek. Aztán eszek. Aztán próbálom a híradót hallgatni. A Samsung mikrotoronyban beszélnek, a hangszórókat viszont a galériára tették, ezért a „holnaptól esős időre lehet számítani” nagyjából így hangzik: mmhm ühühm mmre ehmm mhammi. Az étel viszont többnyire finom – kevés, kevés, viszont már 84 kilót nyomok. Többet kell mozognom. Megyek is úszni holnap.