Sose érdekelt a Formula 1. Egyáltalán nem. Ha az ment a TV-ben, hogy F1 autók versenyeztek, azonnal továbbkapcsoltam, vagy inkább visszamentem gépezni. Alapból sportcsatornákat és sporthíreket sem szoktam figyelni. Aztán most jött ez a Rush. A fickó, aki Niki Laudát alakítja, Daniel Brühl, nos ő nagyban hozzájárult a film hitelességéhez. Elsőre azt gondolnánk, hogy egy olyan fiatal srác, akinek az arcszerzete Jake Gyllenhaal és Stifler keresztezése, nem tud eljátszani egy világbajnok versenyautó pilótát… de mégis sikerült neki. Segített belemeríteni engem, mint nézőt, az akkori világba, az akkori életbe. Persze Chris Hemsworth is egész jó alakítást nyújtott, legalábbis teljesen el tudtam felejteni, hogy ugyanez az ember játszik a kissé gyerekes Thor szuperhősfilmekben. A lényeg: ezt a filmet látni kell. Lehetőleg moziban, ne otthon a TV-ben, reklámokkal megszakítva. Ezt a filmet végig kell nézni anélkül, hogy bárki vagy bármi megzavarna. Végre hosszú ideje egy olyan munka, amin tudtam izgulni, amiben volt számomra meglepetés (lőjetek le, de nem tudtam, hogy Laudának balesete volt), és az egésznek egyáltalán van egy rejtett gondolatmenete. Ott lappang végig az egész filmnek a mondanivalója, de senki nem mondja ki közben. A célok, a versengés, a határozottság, a fegyelem, aztán a csalódás, a pánik, a magány és a halálfélelem leküzdése… ezek mind ott terjengenek a képkockák között. A két főszereplő közül a mérleg egyértelműen Brühl karaktere felé billen, mert itt ő úgymond a jófiú, de igazából ezt a sztorit nem a szereplőkre bontva kell élvezni, hanem összességében, az egész figyelembe vételével. A képi világ remekül imitálja a korai, 70-es évekbeli színeket. A film elején azon tűnődtem, hogy vajon digitálisan, vagy analóg szalagra vették fel? Látni néha szemcséket, a színek gyakran hibásak, nem olyan tökéletesek, mint a mai munkákban. És mikor berobban az F1 autók fülsüketítő motorja, az zseniális. Figyelemmel komponálták meg, és sikerült engem, az örökké elégedetlen nézőt végre kicsit a székhez szögezniük.