A kávéval való viszonyom tesz leginkább emberré, jobban mondva ebben hasonlítok leginkább a többiekre. A sötétbarna koffeinforrás nélkül ugyanis használhatatlan vagyok, utána viszont bármire képes, üzemkész munkaterminátorrá alakulok. Egy kedves ismerősöm kiköltözött angliába szerencsét próbálni, míg nem végül egy kávézóban kötött ki. Valahogy vele futottunk össze, amikor a Margit-híd budai hídfő környékén ellátogattunk egy kis kávézóhoz. Mi is volt a neve? Nem jut eszembe. Jaj, asszem megvan! Baraka volt. De nagyon későn mentünk, szóval éppen nem is volt nyitva, viszont a tulaj beengedett mert az ismerősöm valamit bizniszelni akart vele. Szóval ott olyan spéci babfajták is voltak, amik valami vulkanikus talajban teremnek. A tulaj nem is tudott magyarul, viszont köznyelven tökéletesen megértettem, amit mond. Most, hogy írom a posztot, el is határozom, hogy meglátogatom azt a helyet. Rengeteg kávéjuk van! Oké, de térjünk vissza a sztorira. Mikor a Hegedűs Gyula utcában dolgoztam, azt hiszem akkor alakult ki koffeinfüggőségem. Nem volt nehéz , mivel kollégáim zöme naponta háromszor ment a konyhába, megfejni azt a jó öreg darálóval és vízmelegítő funkcióval elllátott, Moulinex berregős-rezgős kávégépet. Aztán egy alkalommal elmentem egyik nagyon kedves ügyfelemhez, hogy telepítsek neki házimozit. Nemzetközi költöztetéssel foglalkozott, így aztán bejárta már a fél világot. Felajánlotta, hogy főz nekem kávét, és azt is javasolta, hogy ha nem bánom, kicsit erősebbel is megkínál, amit ő preferál. Így ismertem meg a brazil kávét. Ahogy megittam, keserkés leve végig perzselte a nyelőcsövemet, szájüregemben tikkasztó érzet párosult a pörkölt íz fanyarságával, közben a látómezőm úgy változott, mint mikor a filmekben hátrafele kocsizva játszanak a látószöggel, minden tágul, mégis egyre közelebb kerül hozzád amire fókuszálsz. Brutál erős kávé volt. Parányi bérelt kecómban nem tartok dedikált kávéfőzőt, mivel egy valamire való masinéria eleve befoglalná a konyhapult felét, és a kávéfogyasztáson kívül sokkal többre szolgál az a pult. Nagymamámtól kaptam két éve egy olyan „french-press” lefőzőt amilyet Mácsai Pál is használt a Terápia c. sorozatban. A korábbi neszkávé és egyéb instant emulátorokhoz képest lényeges előrelépést jelentett, hogy kissé törökösen ugyan (néhány darabka mindig átjutott a rostán), de valódi kávé ízzel élvezhetem a közkedvelt turbosító italt. Jelenlegi kedvencem a Tchibo fekete-fehér színű csomagba zárt, őrölt kiadása, gyorsan megvan és fel is ébreszt. Szóval ha valaki a kedvemben akar járni, akkor ilyet postázzon és nagyon boldoggá tesz :-). Posztom elejére visszatérve, így keretes szerkezetbe foglalva minden mondandómat, a kávé egy dolog a tízből, amiről nem szívesen mondanék le. Napi egy-két csésze mindig lecsúszik, eleve alacsony vérnyomásomat pedig az elmúlt években az optimálisnak vélt színthez közelebb hozta. Most viszont megyek, iszom egy kávét.