Leszálltam a buszról, az eső már nem esett, de erősen fújt a szél. Elindultam a hegyre felfelé, és már levágtam a saját idegi állapotomból, hogy ha nem megyek el futni, felrobbanok. Szétesek, széttörök, elhullok, elolvadok az út menti kátyúkba, kihullik a hajam, szétreped a bőröm, és ELÉG!
Hazasiettem, ledobtam a táskámat. Letettem a karórát, lecseréltem a farmert rövidnadrágra, levettem a nyakláncomat, kikapcsoltam a telefonokat, mindent. És azt vettem észre, hogy szaladok vissza, le a hegyről a Duna mellé, végig az úton, ahol senki se járt ma este, az erős szél és a közelgő vihar miatt. Tíz percig emésztettem a gondolataimat, beszabályoztam a légvételt, prüszköltem a virágport. Aztán, mikor már Leányfalu határához értem, és nem volt közvilágítás, csak a bicikliút, a Duna, a fák meg én, akkor már csendesült a szél is. A közbeeső kanyarok, miket annyiszor megjártam már, ezúttal megnyúltak szabályos egyenessé, de az út vége sötét maradt, odáig már én sem láttam el. És én csak mentem és mentem, és tudod mi történik ilyenkor… teszed egyik lábad a másik után, a másikat az egyik után, megindul az izzadás folyamata, csorog végig a homlokodon, lehűl a tarkód tőle, felmelegszik az út alattad, puhává válik az aszfalt, ruganyosak az izmaid, a következő lépés hosszabbra nyúlik, gyorsabbra, állítod magad. Gyorsabbra. Távolabbra. Üresebbre. És elfelejtem a munkát. Elfelejtem az embereket. Elfelejtem a telefonhívásokat, az üzenőfalam. Elfelejtem a saját nevemet, ahogy futok. Elfelejtem a világot, amíg futok. Amikor futok, elfelejtem, hogy futok.
Aztán majd egyszer meg kell állni, egyszer jön egy kavics, gödör, ugató kutya – bár akkor sem állsz meg feltétlenül, ha kavics áll a cipődbe, ha ügyesen lépsz, nem bicsaklik ki a bokád egy mélyedésben, és a kutya sem feltétlenül veszett. Ha igen, én leszek a második Veszett kutya. A lényeg, hogy jól esett futni, mint mindig, mindig máshogy és más miatt, de használt.