Valójában gatyát akartam venni, mert a hidegtől elkezdett kisebesedni a lábam. Olyan nadrágot kerestem (pontosabban még mindig keresek), aminek van egy plusz belső bélése ami melegíti a bőrt. Így aztán Fannival karöltve, bementünk a C&A-ba hogy lecsekkoljuk a kínálatot. Természetesen nem volt olyan nadrág, amire gondoltam (talán sportüzletben nagyobb szerencsém lesz), viszont útközben megpillantottam egy barna kapucnis pulcsit, ami fenemód megtetszett. Nagyon kényelmes volt, az ára sem volt vészes 3500 Ft-ért bőven bevállalható ruhadarab. A kasszáig még bedobtam a kosárba féltucat pár zoknit meg hét alsónadrágot, kb. tízezer forintot fizettem a motyóért. Sajnos a lábam továbbra is ragyás marad. Viszont van egy király pulóverem, amihez még vállfát is adtak! Hazafelé minden a megszokott módon telt, Pilisvörösváron átszálltunk, a buszon lekapcsolták a villanyt és hogy a 10”-es neti elférjen az ölemben, minden cuccomat felpakoltam a tetőrészbe épített csomagtartóba. Így mobil irodám már luxusszintűre hágott. Aztán hazafelé, a hideget leküzdve kicsit sietősre fogtuk, még beugrottunk az éjjelnappaliba citromléért. Mikor felértünk a lakásra, ledobtam a cuccom, bekapcsoltam a gépet, kiszökdécseltem a konyhába nekiálltam vizet forralni, töltöttem magam fél liter Earl Grey-t, aztán hirtelen Fanni kikiáltott a szobából. „Hol vannak a ruhák?” Egy pillanatig mindketten kővé meredve bámultuk egymást, aztán szitkozódni kezdtem. Ugyanis mindig mindketten megnézzük magunk után az ülőhelyünket, hogy biztosan még véletlenül sem hagytunk-e ott valamit, most azonban elfeledkeztünk a fehér zacskóról, benne tízezer forintnyi vadiúj ruhával. Fanni próbált megnyugtatni, meg mondta hogy hívjam fel az egomi vasútállomást, így is tettem, és várakozásomnak megfelelően tosztak felvenni a telefont. Aztán a központi „eltűnt tárgyak osztályát” csörögtem fel, itt már udvarias hang várta mondanivalómat. Elmondtam, hogy mi a probléma, és mondták, hogy felhívják az Esztergomi vasútállomást, hátha leadta a csomagot a buszsofőr. 2-3 perc feszült várakozás következett, megfűszerezve az idegtépő monoton gépi zenével, ami a telefonos várakozók türelmét hivatott megőrizni, én közben lerágtam mind a tíz körmömet. Aztán megköszönték a türelmemet és közölték hogy a buszvezetők nem adtak le sajnos semmit Esztergomban. Huh. Néhány percig megint káromkodtam. Valószínűleg HA megtalálják, vagy az esztergomi, vagy pedig a pilisvörösvári állomáson leteszik a zacskót, már HA nem találja meg előbb valaki. Hiszen elég egy cseppnyi rosszindulat ahhoz, hogy valaki megörüljön a gazdátlan ruháknak. Aztán újra felhívtam őket, megkérdezni, hogy esetleg nem az Esztergomba tartó busz fog egyből visszajönni? Újfent vártam 2-3 percet és közölték, hogy sajnos a MÁV-VOLÁN kooperáció szerződésében nagyon bonyolult csatlakozási módot határoztak meg és sajnos képtelenség kideríteni, hogy pontosan milyen buszváltások vannak, és ezt a kollégák nem tudják lekövetni. Azt a betyárját! Hát Esztergomban még arra se tudnak válaszolni hogy ugyanaz az autóbusz megy-e vissza? Szóval a MÁV nem tudott választ adni, én meg már előre gyászoltam örökre elveszett barna pulcsimat. Aztán Fanni kérdezte hogy nem megyek-e fel a buszhoz, hátha ugyanaz jön? Végtére is volt ebben ráció, úgyhogy felöltöztem újra, barátosnőm is velem tartott, hogy (mivel két autóbusz megy a vonat helyett) míg én megnézem az egyik „szerelvényt”, addig ő a másikon keresi a zacskót. Útközben magamban imádkoztam, fohászkodtam, mindent csináltam, próbáltam összeállítani az alternatívákat. Első alternatíva: a csomagot már rég elvitte valaki, miután leszálltunk. Második alternatíva: a csomagot nem vitték el, mert a busz benzinhiány-vagy egyéb okokból leparkolt és mondjuk csak holnap indul el újra, persze holnap is megtalálhatja valaki a szatyrot, akinek megtetszik a tartalma. Harmadik alternatíva: a sofőr megtalálta a szatyrot, de eltette magának. Negyedik alternatíva: kinyílik a busz ajtaja és a sofőr ránk néz a barna kapucnis pulcsimat viselve: mit bámultok? És Ötödik alternatíva: megvan a csomag, és ugyanaz a busz jön – ebben reménykedtünk. Fanni megkért, hogy bármi is történjék (persze ő biztos benne, hogy az a busz jön), ne legyek rossz kedvű, mert akkor ő is az lesz. Hát megpróbáltam. Aztán jött a két busz, Esztergom felől. A lámpájukat nézve már látszódott, hogy ezek teljesen más típusok, mint amikkel mi jöttünk. Persze nem volt rajtam szemüveg. Mikor megálltak, a remény lángja fellobbant, mert mégis ugyanaz a két busz volt az! Felrohantam a másodikra, mondtam a sofőrnek hogy csak egy csomagot akarok megnézni, hogy itt felejtettem-e. Miközben rohantam hátra, felkapcsolta a villanyt… és OTT VOLT! Endorfinbomba robbant az agyamban. Leszállás után még öt percig viháncoltam és ujjongtam, mint valami gyerek. Abban a pillanatban, mikor megpillantottam a szatyrot a hirtelen felvillanó fényben, ugyanezt érezhette Indiana Jones is, mikor végre rábukkant az elveszett kincsre. Megfogadtam, hogy ezzel véget ért szétszórtságom. Mint Bruce Wayne, ahogy leküzdte félelmét a denevérektől, a pulóver elvesztése szétszórtságomat szűntette meg. Elhatároztam, hogy végrendeletbe fogom írni, hogy ezzel a pulóverrel együtt temessenek el – életem végéig megtartom, még ha szétszakad vagy kopik is! Fanninak igaza volt, és hálával tartozom neki. Ennyit a MÁV bonyolult szerződéséről és az Esztergomi vasútállomás segítőkészségéről. Persze nem tehetnek róla, nem az ő dolguk hogy a buszokat ellenőrizzék. A lényeg, hogy megvan a pulóver.