Ha el vagyok havazva, az mindig stresszhatásokkal jár. Nem tudok mindig rugalmasan reagálni, ha ledöntenek a tenivalók. Úgy érzem, ügyetlen vagyok és mozdulni sem bírok. Ha megmozdulok, csak elszúrok valamit. Annyi tennivaló van, hogy nem tudom, hova kapjam a fejem. Pedig az egész csak nézőpont kérdése, valójában ha az alapvető szükségleteimet nézem, semmit se kell tenni. Bejárok dolgozni, a munkahelyemen van mit tennem és a kollégákkal is tudunk együtt dolgozni. Azonban November az én szakmámban annyit tesz: Szezon. Ilyenkor ugyanazt csináljuk, mint egész évben, azonban egy napra jut annyi feladat, mint máskor egy hétre. És mégse vagyok annyira stresszes, mint tavaly – nocsak, csak nem jellemfejlődésről van szó? Hát, akárhogy is, azért nem repesek az örömtől, ha azt veszem figyelembe, hogy idén el akartam készülni a második könyvvel, aztán lassan év vége, és még közel sem készült el, sőt, még „csak” a forgatókönyv készül. És egyéb ilyen apróságok. Mi okoz számunkra elégedetlenséget? Miért elégedetlen az ember minduntalan? Azért vagyunk elégedetlenek, hogy aztán mindennek a végén csak egy pillanatra kiélvezhessük az elégedettséget? Hétvégénként, amikor pihenek, és semmit se kell csinálnom, csak a filmeket habzsolom, és az ágyban pihenés az egész napi program, akkor vagyok a leg-elégedettebb. Valahogy azt a hangulatot kellene kölcsönözni a munkától túlzsúfolt hétköznapokba is.
Az ilyen jellegű bejegyzések késztetnek arra, hogy belássam, nem vagyok valami jó blogger. És feltehetőleg ez veleszületett probléma. Pedig van egy két dolog, amit érdemes lenne megemlítenem. Például azt, hogy a hülyeség néha fáj. Ma elvittem tesztelésre egy sztereó erősítőt, nem olcsó darabról van szó. 19,5 kg a kicsike, dobozával együtt. Hát, így utólag jobb lett volna kiskocsit vinni hozzá 🙂 egy kilométert lesétálni egy húszkilós dobozzal, na ez biztosan erősít. És sikerült! Persze van aki nap-mint-nap ezt csinálja, engem váratlanul ért, mert egy idő után az izmaim nem csak fájtak, hanem égtek, mint ha mindkét karom egy nyúló, égő gumiszál lenne. Kiskocsi kellett volna. Így is sikerült, csak kicsit fájt is. Mert a hülyeség néha fáj. Ma reggel lekéstem a vonatpótló buszt, ami még így estig sem vált világossá, hogy miért sietett három percet. Ha siet, siet, ezen nagyon nincs mit agyalni. Én meg nem siettem eléggé. De jött sárga volánbusz. Aztán a probléma ott kezdődött, hogy reggel uszoda előtt, kipakoltam az összes pénzemet. És mikor az ajtók becsukódtak, a busz elindult és a sofőr várakozón rám nézett, na Akkor tudatosult bennem, hogy a pénzem még mindig otthon csücsül az íróasztalon. Mekkora szívás! De a szétszórtság egyrészt átok, 1%-ban mégis áldás: találtam egy kis aprót a kabátomban, amennyi elegendő volt Jászfaluig. Így Jászfalu és Pázmáneum között (ugyanazon az útvonalon, ahol a pótló jár) blicceltem. Gondoltam, ha a vonatok által is járt úton jön egy ellenőr és meg akar büntetni, akkor, ha tényleg megbüntet, a szemére hányom, hogy nincsen lelke. De nem büntetett meg. És a munka jól ment. Csak a hazafelé tartó vonatot is lekéstem. Sebaj, mentem a következővel. A húsz kilós tömeg megakadályozott, de megérte – jó kis erősítő ez!