Nem tudom megszámolni, hogy hányszor hibáztam az évek során. Pedig azt hiszem, a legjobb az lenne, ha listát vezetnék róluk. Minden alkalomról, amikor elvétek valamit. Amikor rosszul döntök. Amikor helytelenül reagálok. Amikor csalódást okozok.
Leírnám ezeket a hibákat, hogy jobban megjegyezzem őket, nehogy újra ugyanabba a zsákutcába kerüljek. Mások is szoktak hibázni, csak ritkán ismerik be. Mint ahogy én is. Azt hiszem, ez a szellemi fejlődés egyik potenciális kulcsa, ha beismerem, hogy valamit rosszul tettem, és megjegyzem. Aztán legközelebb mást lépek. Nem ugyanazt a választ mondom, amivel korábban a másikat megbántottam. Nem ugyanazt az utat járom be, hanem megpróbálkozom egy mellékággal. Csak hát ebben a világban kevesen mernek eltérni a bejáratott normáktól. És egyáltalán, relatív az egész, lehet hogy amit én elcseszettnek gondolok, az másnak tökéletes, és nem is veszik észre, amit én magam szerint rosszul csinálok. Miért érzem azt, hogy ördögi körbe kerülök most?
Hiba volt például elkezdenem vágni a számháborút Power Director szoftverrel, azonnal meg kellett volna vennem az Adobe szoftvert. Utólag már tudom, hogy csak utóbbival szabad dolgozni. Hiba volt talán az is, hogy keveset foglalkoztam eddig tanulással, olvasással, és amikor másokkal beszélgetésbe elegyedtem, túl sokat mondtam magamról, túl sokat akartam magamat szóba hozni, és nem figyeltem eléggé a másikra. De kinek mit jelent a szó, hogy hibázni? Tettél már olyat, amit mai napig bánsz, és tettél olyat, amit azonnal korrigálni akartál? Biztos, hiszen emberek vagyunk, fogadok hogy neked is rengeteg ilyened van. Mostanában azt tapasztalom, hogy a hibázás utáni kellemetlen érzést legkönnyebben azzal csillapíthatom, ha beismerem, hogy helytelenül cselekedtem, és erőnek erejével koncentrálok, hogy ez legközelebb ne fordulhasson elő.
Így aztán ma már nem vagyok olyan szangvinikus. Ma már inkább csendben figyelek, és mikor valami éleset visszaszólnék, elharapom a nyelvem és csendben mosolygok. Öt perccel később mindig kiderül, hogy hiba lett volna vitába elegyednem. Másfelől, és ez némi ellentmondást fog most kelteni az előző mondatommal, úgy gondolom, hogy többet kéne a megérzéseimre hagyatkoznom. Sokszor másokra hangolódok, holott azt érzem, az én lépésemet kellene megtenni, én lehetnék az, aki megmondja, hogy mi a teendő. És ilyenkor mégis valahogy hagyom magam a háttérben, mintha még mindig csak egy középiskolás diák lennék, akinek nincs semmi iránt felelőssége. Ezekre nap, mint nap odafigyelek. Óvatos lépések vezetnek előre a bölcsesség felé, ahogy telnek életünk mindennapjai, és a lépcsőről könnyű leesni, utána meg lehet visszakapaszkodni. Most egyelőre csak mászom fel csendesen, és körülnézek, a saját csendembe burkolózva. Nem zárkózom el a világtól, mert jó az élet úgy, ahogy van, de óvatosabban veszek részt a Földi események körforgásában, talán egy nap majd azt is belátom, hogy ez az óvatoskodás is egy hiba volt részemről.
Echart Tolle rávilágított 1-2 dologra, amiket korábban nem alkalmaztam tudatosan. Ettől függetlenül nem bántam meg, hogy a baloldalt látható könyvet is elolvastam, ugyan a címe alapján nem vettem volna meg. Úgy hangzik, mint valami lelkisegély tanácsadó ponyvaregény, ami tele van közhelyes és idegesítően naív gondolatokkal, holott a “Hogyan fejezzük be az aggódást és kezdjünk el élni” leginkább sztorik gyűjteménye, és tele van olyan tippekkel, amik tényleg segítik az embert abban, hogy nyugodtabb lehessen. Úgy minden esetben, az élet minden területén, legyen szó akár munkáról, akár családról. Azt vettem magamon észre, hogy a könyv elolvasása után békésebben viselkedek, és a kollégáimmal is hamarabb meg tudok oldani bármilyen jellegű konfliktust. Arra is rájöttem (ami talán nem meglepő észrevétel egy ilyen témájú könyv elolvasása után), hogy sokkal kevesebbet aggódom a dolgok miatt. Ugyebár itt a blogomon mostanában már nem szoktam hangoztatni, hogy épp mi nyomja a lelkemet (ha egyáltalán nyomja, mert hogy néha ilyen is előfordul), hiszen az én bajom az az én bajom, és nem kell a világot terhelnem vele. Persze pont itt van a kulcsgondolat: az én bajom. Mindenkinek többnyire a gondolatai határozzák meg a baját is egyben. Másképp szólva, a problémáid forrása az esetek döntő részében az, hogy a gondolataid felnagyítják és rádúszítják a problémáidat. Aztán jönnek a szellemi, majd egészségügyi következmények, amiket ez a könyv folyton folyvást igyekszik a legkülönbözőbb, módon ábrázolni. És ami kísérteties volt számomra, hogy ezek a “tanulságsztorik”, amik a kötet bő negyedét kiteszik, többnyire ugyanazt a témát járják körül, ugyanazt a gondolatot és megoldást sugallják. Tanultam néhány dolgot ebből a kis könyvecskéből, és azt gondolom, hogy nekünk, magyaroknak különösen alkalmaznunk kéne jónéhány tanácsot, ami található benne. Igaz, hogy réges régen, majdnem száz éve íródott szavak vannak benne, de Dale Carnegie munkája mai napig aktuális, és helytálló, hiszen az emberiség természete nem sokat változott ennyi évtized után sem. A mai világban ezt kéne kötelező olvasmánnyá tenni, és nem az Egri Csillagokat, már elnézést hogy ócsárolom a magyar irodalmat, de akkor is.