Mikor beiratkoztam a stábiskolába, szembesültem saját film-kulturális műveletlenségemmel. A tipikus szarvashiba elkövetőjeként csak azokat a filmeket néztem mostenáig, amik felkeltették az érdeklődésemet. Nem választottam a hosszabb és nehezebb utat, hogy kényszeresen elinduljak kronológiai úton, hátulról előre, a némafilmtől átfésülve mindent. Ahogy a tanárok szavai is megerősítették, ezt a fajta luxust, ha érteni is akarsz a film nyelvén, nem engedheted meg magadnak. Egyszer csak arra ébredtem rá, hogy alig láttam még magyar filmeket, és most, hogy saját hazámban akarom megközelíteni a mozgókép világát, ehhez némi szégyenérzet is társult. Persze, az ember önszántából nem közelít meg egy olyan területet, ami elhanyagolt, ami a háttérbe szorul, ami nem kerül rivaldafénybe. Ha elmész egy bevásárlóközpontba cipőt venni, végignézed az összes boltot, vagy egyből a Nike/Adidast célzod meg? Vagy hogy jobb hasonlattal éljek, az antikváriumba sem megy el mindenki, csak aki tudatosan keres valamit. Értékeset, régit, ami másnak persze fabatkát sem ér. Átlaghelyzetben a cipőboltos szitu domináns az itthoni filmfogyasztó közönségre is, ami teljesen normális, hiszen a nagy költségvetésű produkciókat nekik szánják. Csillagok Háborúja, Marvel, és még folytathatnám. Mi, magyarok pedig látszólag elkísérletezgetünk a háttérben, saját soklépcsős szűrő rendszerünk rabságában próbálunk valamit kifacsarni a saját filmgyárunkból, és azzal már legkevésbé foglalkozunk, hogy hányan ülnek be majd, akik meg is nézik termékünket. Ma már az is örömteli és eredményesnek mondható, ha egy szinopszist jóváhagynak, az pedig a boldogság csúcspontja, ha el is készül. Örömmel látom viszont, hogy a kezdő filmesekről egyre többet beszélgetnek manapság, itt volt ez a Filmalap által vezényelt inkubátor program is, amin öt jelentkezőnek sikerült bejutnia. Akárhogy is, a mai magyar viszonyokról nem sokat, újdonságot meg pláne nem tudok mondani, aki rendszeresen olvassa a híreket, az vélhetőleg még lényegesen jobban képben van. Mindazonáltal amiket legyártottunk – megannyi évtized alatt – függetlenül attól, hogy a széles közönség jónak vagy rossznak látja őket – el lettek készítve, létező alkotásnak számítanak, közösen egy halmazt, egy meghatározható listát alkotnak. És hirtelenjében kötelességemnek éreztem, hogy ezt a listát végigjárjam, A-tól Z-ig, hogy a heti rutinomba beiktassa legalább egy magyar filmnek a megtekintését. Eleinte még azt gondoltam, hogy naponta befalok majd valamit a „saját termésből”, de hamar rá kellett jönnöm, hogy minden este magyar filmet nézni az néhány napon belül zavarodottság érzetet és lappangó neurózist okoz. Talán nem lenne így, ha nem nehezedne rám amúgy is az év végi pörgés és munkamennyiség, a a megannyi napközbeni tennivaló. De a magyar filmek nem az önfeledt, kellemes kikapcsolódást veszik célba, legalábbis azok, amiket megnéztem, a legkevésbé sem a tündérmese kategória megtestesítői voltak.
Ez érthető azok után, hogy egy huzamban nekifutottam a Sátántangónak (amit azért nyugtatásul közlöm, végül nem néztem végig), a Werckmeister harmóniáknak… Aztán hogy némileg felüdítsem magam, a Körhintának, majd a Szerelemnek (ami mondjuk nem volt rossz), aztán a Tizedes meg a többieknek. Aztán egyszer csak valahogy jött a Megáll az idő, arra azt kell mondjam, meglepett. Az a film bizony működött, önálló életre kelt és magával ragadott. Viszont ahogy azt fentebb is említettem, ezek a sztorik (vagy csak a sok munka) megbolygatták a közérzetemet és alvás problémák is jelentkeztek, ezért elhatároztam, hogy csak heti 1-2 db-ra redukálom a hungarikum-dózist. Hogy a szokatlanul magas bevitelt felhígítsam egy-két külföldi produkcióval is. De gondolván, ha már ledobtam magam a kanapéra, minden „nem magyar” területen is elkezdtem egyre hátrább ugrálni az időben. Így eljutottam egészen Buster Keaton ’10-es évekbeli burleszk megoldásaihoz. Aztán valahogy a kezem ügyébe került egy ilyen „501 filmrendező” c. jó combos, téglányi vastag könyv, amit egészen véletlenül Akira Kurosawa nevénél csaptam fel. Na most, ha az egész filmiskolás históriát nélkülözöm, akkor nem jutottam volna el erre a pontra. Így sikerült megnéznem a Dersu Uzala c. filmet, ami óriási hatással volt rám. Tipikusan olyan élményt adott, hogy utána még napokig csak a látottak peregtek le lelki szemeim előtt. Fantasztikus volt, nagyon szépen illusztrált történet, igényes kivitelezéssel. Ezt a filmet korábban édesapám is kölcsönadta, de akkor még nem vettem a fáradtságot, hogy el is indítsam. Az ilyen filmek inspiráló módon hatnak rám, mivel ezek bizonyítják azt, hogy mozgóképpel többet el lehet mesélni, pusztán annál, mint hogy egy hős megmenti a világot, vagy a férfi és a nő találkozik…
Mire is akarok kilukadni ezzel a rengeteg címmel, élménybeszámolóval? Arra, hogy aki filmezéssel akar foglalkozni, annak meg KELL néznie a régi filmeket. Nem szabad válogatósnak lenni. Ha mindent tudni akarsz, akkor mindent látnod kell. Nem az összeset természetesen, de a fontosnak gondolt/ítélt, sokak által emlegetett munkák mellett nem mehetsz el. Látnod kell a klasszikusokat, hiszen a film evolúciója összetett, a múltból ihletet merítő folyamat. Lehet, hogy neked mondjuk Nolan a példaképed, de Nolan is követett bizonyos alkotókat, akik pedig az előttük lévő neveket tekintették referenciának. Érdemes ezt a folyamatot egészében kezelni, feltéve, ha meg akarod érteni a film evolúcióját. Nagyjából ez a mostanság bezsákmányolt felvilágosodásaim egyike. Persze attól, hogy lát az ember több száz vagy több ezer filmet, még nem garantált, hogy ő lesz az új Fellini. Más is kell ahhoz, hogy valaki stílust vigyen a képbe, de ebbe most nem megyek bele, mivel erre én sem tudom a választ. Mindenesetre mostanra, hogy tucatnyi magyar filmet bekebeleztem cirka két hónap alatt, elkezdtem másképp látni, értékelni az itthoni munkásságot. Természetesen ebben szerepet játszik az is, hogy a suliban órákon keresztül magyarázták nekünk, miként történik egy magyar filmnek az elkészítése és milyen korlátoknak, szabályoknak kell megfelelni.
