Biztonsági öveket bekapcsolni, Tom Cruise most halálit alakít (Spolier! – nem is egyszer! – Spoiler vége)! Film kritika lenne amit most írok? Lehet hogy valami olyasmi, de vegyük csak spontán vélemény kinyilvánításnak. Próbáltam számolni azokat a bizonyos haláleseteket az Edge of Tomorrow avagy “A Holnap Határa” c. filmben, de egy idő után feladtam, és persze nem is ez volt a lényeg. Nem akarom lelőni a poént, de a film alapötlete nagyon jó, érdekes, izgalmas, és talán látványos is, nem is beszélve arról a CGI-orgiáról, amit a vizuális dizájnerek megvalósítottak csaknem mindegyik képkockával. A film alappillére, hogy idegenek szállják meg a földet, és az emberiség már az utolsókat rúgja, mikor a Tom Cruise által megformált főhős váratlanul olyasmit él át, ami jó eséllyel felülírja az emberek és idegenek közti háború esélyeit. Tulajdonképpen egy klasszikus sci-fi-vel állunk szemben, ami az Oblivion-féle minimalizmustól eltérően 21. századi pörgés mellett pumpálja belénk az emberi kreativitás és az örökletes “mi lenne ha” variációk együttesét. Minden egyes szekvencia egy újabb és újabb lehetőség illetve információ morzsa, amit a néző rágcsálhat, ahogy halad előre a film. Bocsánat ha ködösen fogalmazok, de így talán konkrétabb: minél tovább nézzük az Edge of Tomorrow-t, annál többet árul el a film és annál inkább értjük, hogy miért került bizarr, mégis fantasztikus helyzetbe a főhős, aki a háború viszontagságai miatt a kezdeti gyáva csalóból egyszercsak elkeseredett, meg nem értett háborús hőssé transzformálódik. Vannak átvett, másolt elemek a díszletek között, de a film képes egy kicsit popcorn mozi üzemmódra váltani és kikapcsolni az agyunkat, így azok is önfeledt bambulással nézhetik végig, akiknek elsőre fogalma sincs a történtekről, maximum a záró képsoroknál vakargatják majd a fejüket, hogy ugyan miért történt meg mindez? Leszögezem, nekem nagyon tetszett, szinte minden, nem egy sokat mondó film, de egy érdekes szituációt tár elénk ami – mivel nem tudjuk, hogy idegenek léteznek-e egyáltalán – akár meg is történhetne a jövőben, és pont ettől válik egy kicsit érdekessé a sztori, hogy megpróbáljuk átélni azt, ami a főhőssel történik. Mindenkinek érdemes megnézni, aki kicsit is kedveli az “élien megszállós” műfajú sci-fi-ket, mindenki más pedig kukkantson bele mondjuk az I Origins-be vagy az Imitation Game-be, amikre hamarosan visszatérek, addig is nagyon kellemes hétvégét és jó napozást mindenkinek.
Szubjektív értékelés: 7,5/10
Avagy 1x vagy 2x bátran meg lehet nézni, és másodszorra is jó lesz.
Ps. Ha valaki tud ajánlani egy elgondolkodtató, naturalista és erős témájú európai filmet akkor kérem tiszteljen meg egy-két tippel a komment szekcióban, ki vagyok apadva, nem tudom mit nézzek, ezért fordulok kedves olvasóim segítségéért. Köszönöm…
Amikor ezt a filmet elkezdtem nézni, előtte még gondolkoztam is, hogy “ma mindegy, hogy mi lesz, csak sci-fi legyen!” Így aztán jött az Under The Skin, ami tulajdonképpen egy nehezen véleményezhető történet. Én nem tudok róla véleményt alkotni, ahhoz túlságosan ostobának érzem magam, most, még frissen a megnézése után. Annyit leírhatok, hogy mit gondolok, de ez mit sem változtat a tényen, hogy dühösnek és átvertnek érzem magam, az első tíz perc után ki kellett volna kapcsolnom.
Keanu Reeves nem olyan rossz színész, bizonyos filmek (Constantine, 
Meglehetősen erős darab. Azokból az időkből való, amikor a CGI még nem uralta teljesen a vizuális trükköket, és a szénné pörgetett akciómozik mellett még a misztikus, ijesztgetős munkákra is volt igény, persze thriller ma is készül, csak én a friss termésből keveset látok. A Sejt egy kimondottan sötét és bizarr film, szélsőséges látványeffektusokkal és felkavaró pillanatképekkel, olyan típusú film, ami a jól nevelt néző arcára néha undort, fintort vagy éppenséggel meglepetést csal. Vince Vaughn sem a mókás arcát mutatja meg, ami azt illeti, egy gondterhelt FBI ügynököt személyesít meg. Jennifer Lopez is egész jó, de akkor is az antagonista viszi a prímet, ezt az embert már a Full Metal Jacket egyik jelenetében is döbbenettel néztem, itt az egész filmet ő teszi olyan borzasztóvá, amilyennek a film maga íródott. Erős idegzetűeknek, inkább pszichológia felé kacsingató személyeknek ajánlom a Sejtet, nem éppen egy limonádé, de pont ettől ütős, hogy groteszk és agresszív.
Mire ez az év a végéhez ért, kifacsarodtam érzelmileg, és miközben minden gondolatom a feje tetejére állt, bizonyos szempontok lehullottak a tudatomról, hogy helyettük újabb, összetettebb felfogás tapadjon fel egóm facsarodó falaira. Most, hogy elérkezett a Karácsony, már újra készen van az éber, tudatosan cselekvő énem. Mégis, sokszor érzem magamon, hogy tele vagyok nyugtalansággal, kishitűséggel és kétségekkel, nem tudtam még tisztán látni, az éber és nyugodt állapot fenntartásához találnom kellett volna valamit. Keresés közben a Vicky Cristina Barcelona DVD-re bukkantam rá, ami három hete zsír originált állapotban porosodott a polcomon, aztán ezen az estén úgy döntöttem, hogy kibontom és megnézem. A film felébresztette saját, friss élményeimet, és a sztoritól elkanyarodtam a saját irányom felé. Woody Allen filmet nem érdemes úgy nézni, hogy beleéled magad a szereplők helyzetébe, mert csak egy gagyi, szappanoperánál alig jobb szituációban találod magad. Egészen más lesz a helyzet, hogyha a karakterek cselekményeit a saját tapasztalataiddal vegyíted, hogy ha valamelyikük életéhez megpróbálod a tiédet hasonlítani. Onnantól kezdve elkezd beszélgetni veled a film. Ahhoz, hogy az olvasó értse, amit írok, kell,, hogy rendelkezzen bizonyos felfogással a párkapcsolatok, a szerelem, a szeretet és az érzelmi függőség témájában. Ha ezek megvannak, akkor már lehet ismerkedni a filmmel is. A felszínesség függönye sokak számára nézhetetlen filmmé fogja tenni a Vicky Cristina Barcelona-t, pedig nem kell hozzá érzelmi gurunak lenni, hogy átvegyük a történet tűnődéssel felhígított üzenetét, de kell, hogy tapasztaljunk dolgokat. Talán Cristina is pont ezt próbálja megkísérelni a filmben, folyamatosan tapasztalni és kipróbálni az újat.