Kategória: Filmkritikák

Szubjektív véleményem leírva, azokról a filmekről, amiket már láttam.

Milyen film a Liza, a rókatündér?

Kritikának nem nevezhetem, amit írni szeretnék róla, eleve valahogy abszurd érzés lesz úrrá rajtam amikor magyar filmekről kell véleményt alkotnom, két okból is. Egyrészt nagyon kevés itthon készült produkcióról gondolom, hogy megüti a “jó film” mércét. Ez persze mint annyi más művészeti/ipari ág, ízlés szerint változó. Van akinek bejön egy Koltai vagy Tarr, van, aki rosszul lesz tőle. Épp olyan megosztónak látom a saját gyümölcsünket filmes téren, mint amilyennek magát a nemzetet is, vannak nagyon szimpatikus és unszimpatikus adottságok, jellegzetességek a magyar kultúrában illetve az egész nemzet mentalitásában. Azért is írok furcsa érzéssel az itthoni filmekről, mert némelyik még a film nézés tevékenységétől is képes volt pár napra vagy hétre teljesen eltántorítani, ugyanakkor én, aki része vagyok ennek a társadalomnak és gépezetnek, szintén arról álmodozom, hogy filmezhessek, akár magyar nyelven. Viszont olvastam erről a Lizáról. Láttam róla kritikát YouTube-on is, ami az én gondolataimat is össze tudta róla foglalni egész ügyesen, kiegészítve még pontosabb meglátásokkal és egyes részletek kiemelésével. Akkor hát minek írjak róla egy 139. véleménykifejtést? Nos, egyrészt mert megérdemli, másrészt pedig ha már egyesek veszik a fáradtságot, hogy filmet forgassanak, akkor én is leütöm a billentyűket, hogy visszajelezzek a munkájukra. Ugyanis a fejlődés egyik elsődleges eszköze a visszajelzés.

Nem mintha azt gondolnám, hogy a magyar filmnek fejlődnie kellene jobban annál, ahogy most halad előre. Megy a maga útján, igaz, kis elmaradottsággal az északabbra vagy nyugatabbra fekvő nemzetek, vagy éppen japán (ha már a Liza a rókatündérben is olyan hangsúlyos japán) területén. Vannak klasszikus betegségei, “bénasága” és erőltetettsége a Magyar Filmnek, amiket egyszerűen el kell felejteni, de nem felejtünk könnyen, mi magyarok, szeretünk sokat rágódni sokáig olyasféle dolgokon, amiknek már rég nincsen jelentősége, vagy ami sosem volt igazán fontos. Lehet hogy az utóbbi mondat önmagában nem igaz, de az általam eddig megnézett filmekkel az volt a bajom, hogy ezt a feltételezést akarták velem elhitetni.

Most viszont térjünk rá Lizára. Balsai Móni jó választás volt, igaz, az elején még meg kellett szoknom hogy ez egy mese, és infantilis reakciói, Gollam-ra hasonlító üveges nézése illetve ahogy a karakterek is mondják, “ufós” karaktere része a műsornak. Ezt a film feléig sikerült elfogadnom, onnantól kezdve még kicsit bele is tudtam élni magam a szituációba, elfogadva a groteszk vagy hogy is mondjam, különc mellékjelenségeket. A magyar különcség, a tarkaságra és másságra való tehetség szintézise minden perc, amit leforgattak ebből a filmből, eltekintve néhány apró szőrszáltól, amik csiklandóssá, illetve illúziótörővé tették a vele folytatott mentális kapcsolatomat. A végére nem akartam kikapcsolni, érdekelt, hogy mi lesz, kíváncsi voltam a karakterek soron következő mondataira, és elfogadtam a mesebeli atmoszférát is, eltekintve az erőltetett sztereotipikus vagy éppen egyértelműen utalásos “másolat” helyszínektől, nevektől illetve létesítményektől stb. Ha már szóba került a másolás, meg kell említenem egyes motívumok kísérteties hasonlóságát olyanokra, amiket korábban néhány rendező (gondolok itt olyan nevekre mint Tarantino, Wes Anderson, Tim Burton vagy éppen Myazaki) alkalmazott és stílusjegyként dobálta a saját szalagjára. Most jöttem csak rá, hogy egyes rendezők jól ismert trükkjei, módszerei mennyire beleintegrálódtak a filmszakmába.

Ujj Mészáros Károly nem egy filmes iskolából frissen kitáncolt lelkes ifjonc, hanem rutinos szakmabeli, aki életkorának egyenlítőjén beérett eszközöket talált magának, amikről úgy gondolja hogy működnek és megéri bevetni őket. Nekem ez jött le a Liza képkockáiból, nyilván nem egy ember fog sikert illetve ízt generálni egy komplett mozinak, de hogy a rendezés életbevágóan fontos volt ezúttal, afelől semmi kétségem. A magyarosan ügyetlen, néha elszórt poénokat kellően halkan vagy röviden zavarták le ahhoz, hogy az erőltetettség jeleit még ne érezzem kiömleni a képernyőből. És ez nekem már olyan dolog, amit magyar filmben a javulás, továbblépés és frissesség jelzők valamelyikével látnék el. A képi világot mindenki dicsérte, így azt most nem részletezem, csak annyit teszek hozzá, hogy igen, jól csináltak mindent.

Volt értelme megnézni a Liza a rókatündért? Igen. Ajánlom megtekintését azoknak, akik nem látták és amúgy nem kedvelik a tipikus magyar filmeket? Igen. Mert ez nem tipikus. Nem lövök le poént, ha hozzáteszem, hogy ez egy mese, tessék akként kezelni. De nem gyerek mese, felnőttek fogják érteni, és felnőttek tudják majd “odaképzelni” a főszereplő és az “áldozatok” körüli, meg nem fogalmazott, de ráhúzható sztereotípiákat. Megnézném újra? Nem. De a végén jó érzésem volt, és amiatt tényleg hasznosnak éreztem a vele való foglalkozást.

Ha értékelném – 7/10 – Köszönöm azoknak, akik hozzájárultak, hogy valami kis plusz legyen benne/belőle.

Milyen film az Aljas Nyolcas?

Röviden: Az Aljas Nyolcas egy olyan film, amiért megéri moziba ülni, vagy megvárni a Blu-ray verzió forgalomba kerülését, előrendelést leadni, aztán tűkön ülve várni, hogy megérkezzen a lemez és azonnal bedobni a lejátszóba, majd végigülni három órát. Persze ezt a három órát igény esetén meg lehet szakítani nagyjából középtájon, vagy valamelyik tipikusan Tarantino-motívumként elkönyvelt fejezetcím beúsztatásakor, hogy gyorsan újratöltsük az üdítőt, dobjunk egy sárgát, vagy tudom is én. Eltérünk a tárgytól, vissza a hullámvasútra!

Csak Tarantino tud Tarantino filmet forgatni, és noha ez erősen sekélyes kijelentés, primitíven álcázott dícséret, mégis ennél közelebb nem tudok lépni az igazsághoz. Mert kaszkadőr Mike foglalkozása Kaszkadőr, és csak a Hattori Hanzo szamurájkard képes összecsapni a szintén Hanzo pengével. Így van ez rendjén. Talán tényleg hosszú film az Aljas Nyolcas, és talán tényleg ingerszegény a maga módján, ugyanis nem arra készült, hogy a befogadóképességünket ostorozza (dehogy is nem), jobban mondva kevésbé a vizuális orgia fenntartása a cél. Erről ír nem egy online kritika is, a legnagyobb portálok említik az unalmas párbeszédeket és egyéb tényezőket, amikbe talán bele lehetne kötni – ha minden áron akarnánk. De az Aljas Nyolcas ennél sokkal többről szól, főleg azok számára, akik már eleve ott tartják polcukon az első hét Tarantino lemezt és akik tudnak a sorok között olvasni. Nem is ragozom tovább, ínyenceknek kötelező darab, kötelező, és jaj de örülök, hogy ma ilyen filmeket is legyártanak. Csak így tovább Mr. Tarantino, várom már a “kilenc kegyenc” illetve bármi egyéb következő projektjét, ami kipattan elvetemült, különc és lázadó koponyájából!

Ha értékelni kéne: 10/10

De mindenképp kell hozzá jó kép, jó hang, lehetőleg vetítővászon, és egy kényelmes fotel! Ezek nélkül nem lehet végigízlelni az Aljas Nyolcas hóból vérbe fulladó mesevilágát!

A kútásó lánya milyen film?

Meglepően jó! Hozzáteszem, hogy a Francia filmekhez egyébként is pozitív előítélet fűz, ami talán nem mindig jó, de ezúttal úgy éreztem, hogy a történet “franciasága” ellenére teljesen bele tudtam merülni, ugyanakkor tudtam becsülni, kedvelni részeit, résztvevőit. Nagyon jó szereplő válogatás. Nagyon jól megírt dialógok. Talán helyenként túlságosan egyértelműen a karakterek szájában rágták a párbeszédeket, de ahogy a Kútásó ember megfogalmazza a mondanivalóját, és egyáltalán, ahogy a saját érveihez megszállottként ragaszkodik, miközben a diplomatát igyekszik megjátszani, egyszerűen zseniális. Ez a film nem a történet miatt, sokkal inkább a történetben részt vevők sokszínűsége és bonyolult konfliktusa által múlta felül a várakozásaimat. Igen, romantikus film, igen, helyenként talán el akar rugaszkodni a talajtól, de a megjelenített képen kívüli, mélyebb kérdéseket, általam morálisnak titulálható értékeket, tényeket feszeget, tár fel. Szerintem ne tessék kihagyni, és ritkán, tényleg nagyon ritkán mondok ilyet, de magyar szinkronnal is egész nézhető lett. Köszönöm az ajánlást!

Milyen film az Anna és a Király?

Nem is tudom, mi furcsább, egy sziámi királyt kínai akcentussal hallgatni ahogy angolul beszél, vagy Draco Malfoy-t tízévesen felismerni? Ez a két apróság talán egy pillanatra megtörte a figyelmemet, de amúgy teljesen magába szívott az Anna és a Király. Bármilyen vicces, nem magamtól hanem a párom javaslatára kezdtük el nézni és azt kell mondjam, tetszett. Ilyen szépen kidolgozott díszletet a mai filmekben nem nagyon látok. Ugyanakkor a hatalmi normák, a protokoll és a státusz miatti gúsba kötöttség is érződik nem egy képkockán. A háború kockázata és a hatalom vezetésének terhe is néhol érezhető. Ettől függetlenül amiről ez a film szólni akar, az a szabad gondolkodású(nak magát tartó) angol hölgy és a zárt világban, zárt gondolkodással vezényelő hatalmi vezető intim, nehezen megfogalmazható kapcsolata. És noha van mézes madzag, látjuk a kettejük közötti szálakat megerősödni, nincsen olyan romantikus szál, ami kiverné a biztosítékot, vagy hatástalanítaná a történet hitelességét.

De, van egy romantikus mellékszál. Egy lányt behoznak a hárembe 25. feleségnek, és az udvarlója a palotán kívül rekedve reménykedik, illetve továbbra is táplálja a lány iránti érzelmeket. Nem is ez a lényeg, hanem amikor hűtlenséget követ el a nő és kivégezzék őt, a fiúval egyetemben, aki lebukott a titkos levelei miatt. Az a jelenet úgy meg van komponálva, hogy az csak na. Az átvágások az imádkozó királyra, a “szenvedő” életet elhagyni készülő lány arcára, majd újra Annára, aki ,közben mindent eldob, vagy rohan, vagy nem tudom. Ez a film egyik csiszolatlan gyémánt jellegű képsorozata volt. Hozzáteszem, azért voltak “hitelességromboló közeli” pillanatok, de az író mindig ilyenkor kicsit behúzta a féket, hogy visszatérítse a nézőt a fő cselekményvonalhoz. Jodie Foster és Chow Yun-fat egyaránt megoldották a rájuk bízott szerepet, nagyon hosszú film, de egy szabad péntek estére merem ajánlani, főleg azoknak, akik amúgy is kicsit vonzódnak a keret iránt.

Ha értékelni kéne: 9/10 

Milyen film a Creed?

Miután már mindegyik Rocky-t megnéztem és az 5. kivételével bármelyiket hajlandó lennék többször is megnézni újra, kíváncsian vártam a 7. részként titulálható, látszólag spin-offnak tűnő Creed-et. Az, hogy egy mellékszereplő utólagosan felbukkanó gyerkőce köré írnak forgatókönyvet, kicsit rizikós ügy. Ráadásul hat rész után nehéz újat felmutatni. Nem tudom, hogy miért de kicsit olyan érzésem volt  (jóllehet, én szégyenszemre még nem láttam az új Csillagok Háborúja epizódot), mintha épp a legújabb Star Warst kellene az elődökhöz hasonlítanom. Végül is a Creed is ugyanarról szól, mint az előző hat epizód, csak kicsit másabb közegben, és az öreg Stallone karakterét inkább a fókusztartomány szélére terelik. Ettől függetlenül voltak a filmben okos húzások és jól megírt jelenetek, mivel maga a téma alapvetően jónak számít, és negyven évvel ezelőtt jó karaktert írt magára Stallone. Ugyanazt a karaktert és ugyanazt az atmoszférát bármennyi filmre le lehetne bontani, ami egy lelkes boxoló köré épül. Stallone, mint a mentor, gyakorlatilag saját egykori mentorának hasonmásává válik, és az ifjú Creed is épp úgy apja nyomába lép, helyenként már-már kínosan egyértelmű utalásokat gördít elénk a film. Mindettől függetlenül a filmet nehéz megvetni inspiráló és pozitív hangulatvilága ellenére, és miközben kicsit drámai próbál lenni, több tényezővel is felhívja a figyelmünket az élet múlandóságára, illetve nekem kicsit az is lejött, hogy a célokat nem szabad veszni hagyni, meg kell küzdeni értük. Ezért alapvetően tetszett, jóllehet, a régebbi részekkel ezt nem nézném meg másodszor, de talán csak én öregszem 🙂

Ha értékelni kéne: 7/10

APEX – a hiperautó története (dokumentumfilm)

Valamikor, nagyjából egy évvel ezelőtt böngésztem neten, és teljesen véletlenül belebotlottam egy dokumentumfilm előzetesbe, ami a szokásosnál szebb snittekbe foglalva, a szokásosnál érdekesebb szövegtartalommal felkeltette az érdeklődésemet a „hiperautók” világa iránt. Ez volt az APEX előzetese, amiből a második kiadás talán kevésbé informatív, de még inkább látványos:

Az 1 óra 26 perc hosszúságú filmet a megjelenés napján meg lehetett vásárolni iTunes vagy Vimeo online értékesítési felületen, én utóbbit választottam. A 10 dollárért letölthető film megtekintése után talán nem gazdagodtam egy világmegváltó élménnyel, és talán nem volt olyan sok effektív „autópornós” snitt, mint amennyire számítottam. Ami azt illeti, az APEX nagy részét végig beszéd tölti ki, néhány gyártási folyamat fényképével, a szuperautók „bölcsői” helyszíneivel, és olyan környezetekkel, mint pl. a Nürnburgring. Eléggé Koenigsegg-orientált volt egyébként a film, de nekem ezzel együtt bejött. Volt Mr. Koenigsegg részéről egy idézet, ami valamiért megtetszett: „Perfection is a moving target” és emiatt az egy mondat miatt már volt értelme megnéznem a filmet, mert egyszerű, és mégis igaz kijelentés. És egyáltalán, ahogy ezeket a félelmetesen gyors gépeket elkészítik, a zavarba ejtő odafigyelés a részletekre… az egész egyszerre beteges és zseniális.

Az APEX nem csak a több millió eurós autókért folyó nyálat tereli a képernyő irányába, hanem a nézőnek is segít megérteni a topkategória és az emberi (faj) törekvés, lehetetlen leküzdése iránti vágy közötti összefüggéseket, illetve az alkotás mögötti fantázia és a gyártók között lévő, filozófiai eltérések lényegét. Például a filmben a legjobb monológot Horatio Pagani mondja, holott ő szerepelt talán a legrövidebb ideig a „nagyok” közül. Ha kedves ismerőseim között van olyan műszaki és/vagy autó őrült akit érdekelne az „APEX”, akkor… tudja hol talál 🙂 tessék szíves lenni jelezni, és örömmel továbbítom, de előre szólok, hogy nincs hozzá magyar felirat.

A Walter Mitty titkos élete nem is olyan bugyuta film

Vicces, hogy míg az elmúlt években Ben Stiller nevével ritkán találkoztam, épp a napokban került fel egy természetesen kőparaszt, olvasó-csalogató szóhasználattal megfogalmazott cikk a Cinematrix-ra, melyben a színész munkásságát és filmes tevékenységét fejtik vissza egy kicsit részletesebben. Talán ezért, talán azért, mert mostanában többször is megszökünk a városból, de kedvet kaptam, hogy másodszor megnézzem.

A Walter Mitty titkos élete nem is olyan bugyuta film részletei…

Egy film amit érdemes látni: Ifjúság

Nem állíthatom, hogy Paolo Sorrentino rajongó vagyok, mivel nem láttam még az összes filmjét, és egyetlen interjút sem néztem meg, amiben ő szerepel. Mégis, a La Grande Bellezza és az Ifjúság megnézése után kedvet kaptam, hogy jobban szemügyre vegyem az olasz rendező munkásságát. Az ember bármit is tesz, egy idő után egyre válogatósabb lesz, egyre inkább az újat, a frisset és az egyedit kezdi el keresni. Ez van akkor is ha művész vagy, akkor is ha értelmiségi, és akkor is, ha csak egy melós. De nem képeznek kivételt az öregek, fiatalok, nők és férfiak sem, megfigyelhető, hogy az életben mi, emberek folyamatosan keresünk, kísérletezünk, kíváncsiskodunk és elégedetlenkedünk. Mindennek egyfajta kivonata az Ifjúság.

Nem gondolom, hogy különösebben mélyreszántó film lenne, legalábbis nem az olcsó nyugati lélektipró módszerrel lopja be magát az ember szívébe, hanem leginkább a képekkel. Amikor dialóg szólal meg, az is inkább csak megbélyegzi az előtte és utána következő snitteket. Sokan hasonlítják a netes kritikák az Ifjúságot a La Grande Belleza-hoz, de szerintem értelmetlen párhuzamokat felállítani. Persze, Róma egzotikus motívumairól és a megmagyarázhatatlan esztétikumról, a giccs mögötti űr érzéséről most is találunk picike emlékeztetőjegyeket, némileg felismerhető emlékeztetéseket az Ifjúság képkockáiban, de ha az összképet tekintjük, ez egy teljesen más történet, teljesen más ízzel. Sorrentino nem a konfliktusra helyezte a hangsúlyt, ezért a film nem izgalmas és nem feszültségkeltő céllal halad előre, mégis, ha épp megfelelő lelkiállapotban ültünk le hogy végignézzük, akkor szinte garantáltan magára vonja és lebilincseli a néző tekintetét. Azt hiszem, ettől zseniális az egész, és vannak benne szavak nélküli, kimondatlan tanulságok. Ma reggel felébredtem, és a tegnap esti jelenetek újra leperegtek a szemeim előtt, erős emlékképekké váltak. A saját életemen is eltöprengtem egy pillanatra. Az idő múlásán. A női szépségen. A zene erején. Valahogy közelebb kerültem a saját életem ízeihez egy nyavalyás film által, és ez a mozgókép funkcióján jóval feljebbi teljesítmény, egy lecke, egy utazás. Kötelező filmmé kéne tenni, azt gondolom, de lehet, hogy elfogult vagyok.

Feltámad a szél

Egészen kiváló rajzfilm Japánból. Nem csak gyerekeknek. Volt benne valami, pontosabban több valami, amiért megtetszett. Helyenként elgondolkodtató. Aztán nosztalgikus. És egy kicsit romantikus, de nem elviselhetetlenül nyálas, hanem még egészségesen megható. A végén pedig kissé magasztos. És mindeközben látványos is, holott 90%-ban kézzel, és mindössze 10 %-kal számítógéppel komponált projekt a Feltámad a szél. Azt gondolom (jóllehet, nem kérdeztem meg mások véleményét), hogy mindenki mást szűr le ebből a meséből, talán azt, ami a számára legfontosabb az életben. Legyen az akár család, akár munka, akár szeretet, vagy kitartás, de a reménytelenség, az idő és távolság gondja, vagy a halandóság is potenciális témának jelölhető. Nézd meg egy szabad hétvégéden, és írd le nekem, hogy te mit gondolsz erről a rajzfilmről, szerintem kivételesen jó alkotás.

Értékelés: 9/10

Lars Von Trier: Melankólia

Úgy döntöttem, hogy szélesítem a látókörömet, ami egyfajta követelményt jelent magammal szemben, hiszen olyan filmeket is meg kell néznem, amelyekre alapesetben nem vinne rá a lélek. Így esett, hogy Lars Von Trier nevét ütöttem be a keresőbe.

Tavaly, a Nimfomániás-t látva úgy gondoltam, hogy ilyen egy abszolút elvont gondolkodású, mégis frissítő szellemű filmes elme. Nem kell különösebb hozzáfűznivaló Trier nevéhez, hiszen akik kicsit is komolyabban utána néztek, valószínűleg nálam is 3x többet tudnának mondani róla. Nem egyszerű az ipse, nem egyszerű, és a Melankólia sem volt az.

Lehetne ecsetelni a film hiányosságait vagy éppen egyedi, sehol máshol nem tapasztalt értékeit, és a Dogma 95-ből fakadó motívumok sajátosságát, melyek naturális páncéllal vonják be az egész cselekményt – persze miután maga a cselekmény már minket, a nézőket is magába szippantott, tehát ahogy elkezdjük nézni, nincs menekvés, lélektipró kálvária veszi kezdetét. Szép lassan, kíméletlenül egy igazi érzelmi hullámvasút következik, ami nem le és föl, hanem San Fransisco utcáihoz hasonlóan le, majd megint le, majd ugyancsak lefelé halad. Nem tagadhatom, hogy megviselt a film, és nagyon nehéz emészteni való, holott nem először látok európai toll tintájával írt, drámazsonglőr forgatókönyvet. De ez brutálisabb, kegyetlenebb. Nincs happy end, nincs vígasz, csak tömény melankólia jut útravalóul, de inkább egy nagy csokor savanyú depresszió.

A film megnézése nem este lefekvés előtt, de nem is egy napsütötte vasárnap délután ajánlott, de ami azt illeti, inkább konkrétabb leszek: ne nézzük meg, ha nem akarunk utána órákig megtört lélekkel bolyongani a szobánkban, ostoba gondolatok által morzsolódva. Persze kellő lelki erővel ki lehet szabadulni a Melankólia általi kényszerzubbonyból, de akkor magát a filmet is megtagadnám magamtól, hiszen pont ettől eredeti és erős, hogy ilyen lelki hatással van a nézőre. Kivált egy olyan gyötrelmes érzelmet, amit talán tényleg átélnénk mi emberek, ha a világ pusztulására kerülne sor. Ez azért kemény, nem?

A karakterválasztásba nem köthettem bele, aki unszimpatikus érzelmeket váltott ki a kezdő képkockák lepörgetésekor, továbbra, a fennmaradó játékidőben is ugyanazt a benyomást gyakorolta rám, bizonyos részleteket megtudtam a szereplőkről, bizonyosakat nem. Szelektíven, óvatosan lett áramoltatva az információ, valahogy Lars úgy írta meg a dialógokat, hogy érezzük mindenki saját gyengéit, ugyanakkor perspektivikusan lássuk az egész emberiség klasszikus hibáit, ha úgy tetszik, mindenkire (Justine-ra, Claire-re és John-ra is) rá lehetne húzni valamely széles társadalmi réteg maszkját, de most inkább kerülöm az általánosítást.

Szélesíteni a látókört… most akkor jöjjön a többi Von Trier “mű”? Nehéz dönteni, de felfogás kérdése is, hogy kiből mit váltanak ki ezek a filmek. Még nem tudom, hogy folytassam-e, de tény, hogy mást nem vonhatunk, nem hasonlíthatunk össze a dán “botrányrendező” erős munkáival.