Büszke vagyok! Arra, hogy szűk baráti körömben mindenki a maga módján elért már valami rendkívülit, kiemelkedőt vagy éppen becsületre méltót akár magánéleti akár munkaterületi viszonylatban. Látva, hogy egyik legjobb (de azt hiszem találóbb azt írni, hogy a legjobb) barátom átveszi diplomáját, szembesültem azzal, hogy az évek, évtizedek alatt körülöttem forgó, épülő, morzsolódó baráti közegből a kezdeti nehézségek és nézeteltérések, konfliktusok és érdektelenségek mellett, vagy éppen azok ellenére, igazi gyöngyszemekkel sikerült gazdagodnom, akiktől, akikkel sokat tanultam. Olyan leckékre gondolok, amiket nem az iskolapadban kap meg az ember, hanem az élettől, a közös élmények és megpróbáltatások által. Jó érzéssel tölt el, hogy egyik számomra legkedvesebb embertársam a sport oltárán áldozza fel tudását annak érdekében, hogy a társadalmat segítse és hogy a mozgáskultúrát népszerűvé, népszerűbbé tegye. Ismerve közös múltunkat és az ő személyes tapasztalatait, amit évekig tartó, hajnalokig nyúló tanulással és megállás nélküli munkával töltött, minden mást félrehelyezve, a szórakozást, a párkapcsolatokat és az élvezeti cikkeket minimalizálva vagy éppen nélkülözve, biztos vagyok benne, hogy épp olyan kiemelkedő lesz a szakmájában, mint amilyen eredményt az egyetemen elért. Mert bizony vannak olyanok, akik nem csak a papírért végzik el az iskolát, és nem csak csalással és okoskodással akarnak előre bukdácsolni, hanem a tudás és a tanítás ősi célja vezérli őket. Az ilyen emberekből kellene több.
