Mire észbe kaptam volna, már csörgött a kollégám, hogy megérkezett, és mennünk kell. Úgy dobáltam be mindent a bőröndömbe, a zoknik még meg sem száradtak. Persze összeírtam egy listát a fontosabb dolgokról, annak tudatában, hogy csak a legfontosabbakat fogom magammal vinni. Azonban arról elfeledkeztem, hogy könyvet hozzak magammal, ezért elhatároztam, hogy ha lesz néhány szabad percem vagy órám egy nap, akkor nem olvasni, hanem írni fogok arról, ami történt.
Ez a látvány fogadott, ahányszor kijöttünk az apartmanból. Vinisce parányi halászfalu, így aztán a házak zöme a vízparton, jobban mondva az öbölt körülölelő hegyoldalon húzódik végig. A víz annyira kék, hogy a fényképezőm sem képes pontosan visszaadni azokat a gyönyörű tónusokat, amik a nap állásától függően folyamatosan változnak.
Aztán amikor a harmadik napon, egy úszást követően lehuppantam az ágyra és elkezdtem írni ezt a bejegyzést, úgy éreztem, felesleges írni arról, ami itt, Viniscében zajlik. Helyette inkább felkelek és azzal foglalkozom, ami még mindig történik. A fotókból pedig feltöltök néhányat ide, hogy lássátok, nagyjából hogyan is néz ki egy horvát nyaralás, kiváltképp akkor, ha a szerencse egy jó kis hajót is varázsol az ember alá.
Dübörög alattad a V8, közben ha felállsz, majd leszedi a fejed a menetszél. Közben szól a zene, és mindenki körülötted sörözik vagy cigizik, te meg épp a negyedik réteg naptejet kened magadra. Azt hiszem, ez volt számomra a legjobb vízközeli nyaralás, egybekötve a vidámparkokhoz hasonló boldogság-élménnyel. Csakhogy a strandokhoz és vidámparkokhoz sorban kell árni, tömegeken kell magad átverekedni, addig a tenger közepén nem zavar az égvilágon senki és semmi. Nyugtató és felszabadító élmény volt.
Különös szabadságérzetet ad, amkor kint ülsz a hajó orrán, amíg az ketté szeli a levegőt. Lenézel, és alattad csak a kék hullámok száguldanak. Előre pillantasz, és az úticél még messze van, vagyis addig még bőven lehet szórakozni. A dübörgő V8-as motor megrázza az egész fedélzetet. Nem vittem magammal fényképezőt az orrészbe, mert olyan menetszélben még a sapkám is lerepült. Amikor jöttek a hullámok, valósággal átrepültünk rajtuk. Minden „landolásnál” bukdácsoltam egyet, két kézzel kapaszkodtam a korlátba, közben a fenekem alaposan az orrhoz vágódott. Itt is gondolatban hálát adtam az edzőmnek, amiért annyi guggolást csináltatott már velünk, így egy aránylag fejlett farizom segít tompítani az ütközést – persze az se hátrány, ha szimplán kövér vagy, és nagy a feneked. Na de mindegy, a hajón ülni, utazni fantasztikus élmény volt, mintha egy álomba csöppentünk volna. Nem gondoltam semmire, életem egyik legjobb kikapcsolódása volt az a pár perc, amit a korlátba kapaszkodva tölthettem, pattogva a hullámokon.
Vannak helyi éttermek és nagyon finom kajákat szolgálnak fel, ha van elég pénzed. Például a grillezett tintahal egyszerűen fenomenális. Mindazonáltal rutinos „túravezető-vendéglátónk” jól ismerte a dörgést, így árulta el, hogy a szomszéd város halpiacán sokkal olcsóbban hozzájuthatsz a tengeri kajához, persze, meg kell sütnöd magadnak, de akkor is ötöde lesz például az oráda kilója. Ez, a lenti képen az oráda. Kisebb testű ragadozó hal, nem annyira szálkás a húsa, nem tudom mihez hasonlítani, egyszerűen fantasztikus az íze. Teletömtük fokhagymával éés két szál rozmaringot is behúztunk a hasán keresztül, hogy a száján lógjon ki. Aztán betettük grillsütőbe, mindkét oldala pirult 6-6 percet, és lám. Ehhez még készült paradicsomos saláta, amit leöntöttünk balzsam ecettel. Először ettem orádát, és remélem, nem utoljára.
Ha Viniscében jársz, előbb vagy utóbb összefutsz Robival. Vagy ha nem is közvetlenül találkoztok, ziher, hogy elmész mellette, vagy éppen átsétálsz a feje fölött, amikor a kikötőben búvárkodik. Kagylókat és egyéb finomságokat hoz fel a vízből, ebből él. 8 éves kora óta merül, mondhatni „tenger-ember”. Az édesapjával kikötőt tartanak fenn, de ettől függetlenül ő javarészt merül, palack nélkül, csak egy pipával és békatalppal, illetve a képen látható, terepszínű hacukában. Kollégám évek óta ismeri őt és szoros barátság alakult ki kettejük közt, így történhetett meg az is, hogy Robi kihalászott nekünk 5 kiló kagylót, amit aztán meg is főzött vacsorára. Sajnos szavakkal nem lehet megfogalmazni azt az ízt, amit átéltünk. Mindenki kész volt. Robi nem kagylót evett, már nem annyira szereti, ezért kérésének megfelelően, ő kolbászt vacsorázott erős paprikával és sajttal. Azt mondta, hogy neki a magyar kolbi háromszor jobban esik, mint a kagyló – értelemszerűen mi ezt pont fordítva gondoltuk. Az alábbi képen a legfinomabb kagyló látható, amit valaha ettem. Szuper volt, nagy élmény marad számomra ez az egy hét. Persze azért jó újra itthon lenni.
