Naív vagyok, nem titok. De nem idióta. Még ha utóbbit néha életem egyes pillanataiban kétségbe is vonom, előbbi vitathatatlanul hátránnyal jár. Egyszer szívességet tettem egy ismerősömnek, és rengeteget tanultam belőle. Most másodszor tettem ugyanannak a személynek szívességet, és bizonyos szempontból ismét naív voltam, talán hibát követtem el, de most tanultam is belőle.
Név nélkül címzem mai elmélkedésem, mivel nem az a lényeg, hogy kivel történt, hanem hogy mit tanulhattam belőle. Azt viszont meg kell említenem, hogy az illető két éve nekem tett egy szívességet, amiért cserébe úgy gondoltam, hálával tartozok neki. Tehát megkért, hogy segítsek felvenni neki egy videót. Bízva az eszközeim képességében és saját lelkesedésemben, bevállaltam. A nyersanyag a zenekar egyik tagjához került, mert ő meggyőződéssel állította, hogy saját boszorkánykonyhája által szépen megvágja, szerkeszti majd a képet úgy, hogy az jó legyen. Most nem fogom ide linkelni a „kész” munkát, mert azzal egyből kiderülne, hogy miről, és kiről volt szó. Annyi legyen elég, hogy a zenész által kreált műsor redukálta a kamerám eredeti felbontását, és a képarányt is leméretezte 16:9-ről 4:3-ra úgy, hogy a hasznos kép egy középre száműzött fekete sáv lett. Aki érti utóbbi mondatom tartalmát, remélem együttérez velem ha azt mondom, húztam a hajam a videó láttán. Ennyi erővel egy tizenöt éves mini DV kamerát is használhattak volna, mindek vittem akkor a 700D-t?
Eltelt néhány év azóta. A 700D-t viszont mai napig használom, nem volt még arra pénz, hogy nagyobb gépre váltsak (ha úgy hozza a jövő, meg is fog történni bizonyára). Ismét felkeresett a zenekar frontembere, hogy más felállásban, más számokat felvehetnénk ismét. Meg is történt a videózás. Nem mondanám, hogy profi munkát végeztem, hozzáteszem, nem is arra kértek. Egyszerűen csak felszereltem a nagylátót, mert annak jó a mélységélessége, viszont a környezet sötét volt, így fekete-fehérre kellett állítanom a profilt, hogy senkit ne zavarjon a zaj. A szürkeárnyalat hozzáadott egy különleges hangulatot az eredményhez. A videó felvétele 2,5, az utómunka 4 órát vett igénybe, a feltöltés újabb fél óra volt. Így hét órát fordítottam a zenészekre az életemből, szívességből. A mozgóképért való rajongásom és a tapasztalatszerzési vágyam által vezérelve. Hozzáteszem, nem az volt a vágyam, hogy meg is hálálják ezt bármivel. Arra viszont nem számítottam volna, hogy ilyen üzenetet kapok: szia, „egy barátunk kritizálta a videódat annak képélessége miatt, mert szerinte nem lett jobb egy telefonos felvételnél, ezért, ha nem haragszol, ezt most nem tesszük közzé. A videót felvesszük újra mással, de azért a jövőben még gondolunk rád.”
A fenti szöveg ennél a valóságban jóval kedvesebb és elnézés kéréssel gazdagabb volt, csak azért írtam le így, hogy tömörebb legyen az eredetihez képest. A stílus az eredményen most nem változtat, azt gondolom. A kedvesség ellenére talán nem lepek meg senkit azzal, hogy ezek után kicsit dühös voltam. Nem azért, mert rossz embernek tettem szívességet. Amennyire ismerem, ő alapvetően jó ember, semmi bajom nincs vele. Hanem azért, mert hét óra az életemből a kukában landolt. Először nyilván mint ilyenkor mindenki, morogtam magamban és a sebeimet nyalogattam. Aztán leültem egyedül és átgondoltam újra ezt az egészet. Arra jöttem rá, hogy ez a „szívesség” és a tapasztalatszerzési vágyam valahol félúton, egy mellékvágányon ugyan, de mégis kielégítették egymást. Itt nem a videó felvétele és szerkesztése közben jött meg a minden búért kárpótló “új élmény”, hanem a csalódás által. Amikor beütött a felismerés, hogy mégsem kellett nekik a munkám. Ebből megtanultam, hogy legközelebb mielőtt szívességet vállalok, belegondolok, hogy tényleg akarok-e annyi órát az életemből ráfordítani, akkor is, ha esetleg a segítségem zérót fog érni a másiknak? Továbbá azt is megtanultam, hogy előre át kell beszélni a részleteket a másikkal. Mit szeretnél pontosan? Mi lesz utána? Mi az, amit garantálsz? Lesz eredmény, vagy ez csak kísérlet? Lesz közös öröm, vagy ez csak önkielégítés? Ráadásul a fentebb szerzett tapasztalatot most meg is osztottam veled, olvasóval, úgyhogy mégsem volt hiába az a hét óra (plusz fél óra, ami ennek a posztnak a megírásába telt).