A Nyugati tér ma felettébb kihalt. A négyeshatos villamosnak sincs kedve tovább menni, dacol, hátha jön legalább egy utas. Azonban sehol sincs ember. A patikából árad az a természetellenes illat, amit rágógumikon is lehet érezni, a vegyesbolt ajtaja nyitva áll, mint ha okkal rakták volna ki a “rögtön jövök!” táblát. A közlekedési lámpák üzemelnek, kissé bátortalanul ugyan – elvégre ők sem tudják mire vélni a helyzetet – mindenesetre végzik a dolgukat, három szín váltakozásához nem kell nagy tudás. Az ég felhőtlen, a nap kíváncsian kukkol végig egészen a Visegrádi utca sarkától az Oktogonig, olykor be-betekintve egy háztömb mögé, de még mindig semmi. Szél se fúj, a Posta népszerű ajtónálló (vagy inkább fekvő) hajléktalanja sem mutatkozik. Ráadásul a pocsolyák inkább kocsonyának hatnak: mozdulni sem mernek ebben a nagy némaságban. Zöld fényű, kirakati neoncsövek égnek annál a híres szoláriumüzletnél, ahol most féláron kaphat bárki bőrrákot. Legalább nem szivárog az aluljáró ismerős bűze, mi több, ember híján cigarettacsikkeket se cipel a szellő. Szinte idegesítő ez a pátoszi csend.
Ekkor váratlanul egy óriási nagy kéz suhan el a Margit-híd és a Vintage gitárbolt között, s bekövetkezik a katasztrófa: A nap zuhanni kezd és bezúzza a nyugati pályaudvar gondosan megmunkált tetőlemezeit. Egy velőtrázó sikoly rázza meg a tájat, aztán gyermeki kacaj és szapora léptek. Mikor kialszik a nap, kinyílik az ajtó, az eddigieknél is félelmetesebb hang söpör végig mindenen:
– SZANDIKA!!! MONDTAM HOGY HAGYD BÉKÉN A K**VA MAKETTASZTALOMAT
