Hallgattam ezt az új hangoskönyvet, amit édesapám ajánlott. Épp sétáltam a Rigó utcából kifelé, a Corvin felé. Persze, hogy épp hova mentem, az nem lényeg. Inkább az a különös, ami közben történt. Csak hallgattam a hangoskönyvet, pontosabban az instrukciókat, amik elhangzottak. Egyik pillanatról a másikra azt vettem észre, hogy a gondolataim elhalkultak. Az a “belső hang”, ahogy ő nevezte, elnémult. Nem gondoltam semmire, csak séltáltam előre. Elfüggetlenítettem a gondolataimtól magamat, csak mentem előre, közben egyedül a lélegzetemet és a lábizmaim mozgását érzékeltem. Furcsa érzés volt. Nem tudtam eddig, hogy ezt szándékosan is ki lehet váltani. Hogy lehet direkt a “semmire” gondolni, illetve bocsánat, “semmit” gondolni. Utána meglehetősen összezavarodtam. Még nem tudom, miket tartogat ez a hangoskönyv, mert még csak az elejébe vágtam bele. Az biztos, hogy miközben csak egyszerűen néztem ki a fejemből, prímán éreztem magam. Nyugodt, könnyed hangulat lett úrrá rajtam. Ilyesmi érzésem volt még régen, mikor a napkeltéket néztem, aztán később, amikor úszni jártam. Azt hittem, csak egy helyzet válthat ki ilyen lelki némaságot. De nem, akár te magad is képes vagy rá…
Ma leültem rajzolni. A kisfilmem egyik pillanatát akartam megörökíteni. Már félig kész a rajz. Holnap estére megpróbálom befejezni, aztán felrakom ide. Ne számítsanak semmi extrára, egyáltalán nem vagyok ügyes rajzoló. Inkább utólag lesz érdekes összehasonlítani, mikorra már a kisfilm is elkészül…