A kávéval való viszonyom tesz leginkább emberré, jobban mondva ebben hasonlítok leginkább a többiekre. A sötétbarna koffeinforrás nélkül ugyanis használhatatlan vagyok, utána viszont bármire képes, üzemkész munkaterminátorrá alakulok. Egy kedves ismerősöm kiköltözött angliába szerencsét próbálni, míg nem végül egy kávézóban kötött ki. Valahogy vele futottunk össze, amikor a Margit-híd budai hídfő környékén ellátogattunk egy kis kávézóhoz. Mi is volt a neve? Nem jut eszembe. Jaj, asszem megvan! Baraka volt. De nagyon későn mentünk, szóval éppen nem is volt nyitva, viszont a tulaj beengedett mert az ismerősöm valamit bizniszelni akart vele. Szóval ott olyan spéci babfajták is voltak, amik valami vulkanikus talajban teremnek. A tulaj nem is tudott magyarul, viszont köznyelven tökéletesen megértettem, amit mond. Most, hogy írom a posztot, el is határozom, hogy meglátogatom azt a helyet. Rengeteg kávéjuk van! Oké, de térjünk vissza a sztorira. Mikor a Hegedűs Gyula utcában dolgoztam, azt hiszem akkor alakult ki koffeinfüggőségem. Nem volt nehéz , mivel kollégáim zöme naponta háromszor ment a konyhába, megfejni azt a jó öreg darálóval és vízmelegítő funkcióval elllátott, Moulinex berregős-rezgős kávégépet. Aztán egy alkalommal elmentem egyik nagyon kedves ügyfelemhez, hogy telepítsek neki házimozit. Nemzetközi költöztetéssel foglalkozott, így aztán bejárta már a fél világot. Felajánlotta, hogy főz nekem kávét, és azt is javasolta, hogy ha nem bánom, kicsit erősebbel is megkínál, amit ő preferál. Így ismertem meg a brazil kávét. Ahogy megittam, keserkés leve végig perzselte a nyelőcsövemet, szájüregemben tikkasztó érzet párosult a pörkölt íz fanyarságával, közben a látómezőm úgy változott, mint mikor a filmekben hátrafele kocsizva játszanak a látószöggel, minden tágul, mégis egyre közelebb kerül hozzád amire fókuszálsz. Brutál erős kávé volt. Parányi bérelt kecómban nem tartok dedikált kávéfőzőt, mivel egy valamire való masinéria eleve befoglalná a konyhapult felét, és a kávéfogyasztáson kívül sokkal többre szolgál az a pult. Nagymamámtól kaptam két éve egy olyan „french-press” lefőzőt amilyet Mácsai Pál is használt a Terápia c. sorozatban. A korábbi neszkávé és egyéb instant emulátorokhoz képest lényeges előrelépést jelentett, hogy kissé törökösen ugyan (néhány darabka mindig átjutott a rostán), de valódi kávé ízzel élvezhetem a közkedvelt turbosító italt. Jelenlegi kedvencem a Tchibo fekete-fehér színű csomagba zárt, őrölt kiadása, gyorsan megvan és fel is ébreszt. Szóval ha valaki a kedvemben akar járni, akkor ilyet postázzon és nagyon boldoggá tesz :-). Posztom elejére visszatérve, így keretes szerkezetbe foglalva minden mondandómat, a kávé egy dolog a tízből, amiről nem szívesen mondanék le. Napi egy-két csésze mindig lecsúszik, eleve alacsony vérnyomásomat pedig az elmúlt években az optimálisnak vélt színthez közelebb hozta. Most viszont megyek, iszom egy kávét.
Hónap: 2016 szeptember
Sárkányok Zebegényben!
Állok a tűző napon. Nem a munkára gondolok, sem annak hiányára. Azt a kérdést egy pillanatra felteszem magamban, hogy vajon kéne-e valamit tennem. Merthogy sárkányokkal van tele az égbolt. Gyerekek mindenütt. Pink Floyd szól a háttérben. Time, Reggae-átiratban. Tömeg van, és mégsem. Valahogy nincsen fesztivál hangulat, mert ez nem igazi fesztivál. Valahogy családiasabb az egész. Ez a zene is. Olyan nem tudom. Illik ide, közben rengeteg felhő vándorol a fejünk fölött. Minden pillanatban más az égbolt mintája. Itt van mindkét edzőm, ők sem nagyon akarnak mást azon kívül, mint felszívni a hely energiamezejéből. Mindenki csak mászkál, ül, fekszik, eszik, vagy sárkányt ereget, vagy ezek mindegyike, különböző sorrendben. Rég nem éreztem már ilyen nyugalmat. A spontán semmittevés örömét. Hátradőlök most, elalszom a fűben. Keltsetek fel, ha vége. Ja, hogy már itthon posztolok róla. Még ott lennék pár órát, megnézném újra a kölcsönkapott sárkányomat, ahogy a fejem fölött 30 méterre csak egy zöld ponttá törpül. De nem kell visszamennem. Még most is látom az árnyékukat a szobám mennyezetén. Közben megy a zene tovább. Holnap más lesz munkába menni. Teljesen más.
Végre egy átfogó JBL Bt hangszóró teszt! De csak fejhallgatóval nézd!
Az egyediség ára
Ha lehetek őszinte, egy fő célom van jelenleg az életben. És ez mindig megfogalmazódik bennem más és más aspektusban, ahányszor valakivel egyedi dolgokról kezdünk beszélgetni. Gondolok itt mindenre, tárgyra, meglátásra, filozófiára, ami a szokványostól eltérő állásponton alapul. Vannak egyedi bútorok, hangfalak, gitárok, autók, éttermek, és még sorolhatnám, ami közös bennük, hogy mást akartak produkálni, az átlagtól különbözőt. Visszatérve az én nagy célomra, arra vágyom, hogy egy olyan filmet rendezzek, amilyet még senki sem látott. Ami úgy ahogy van, önálló és egyedi. Na de hogy eredeti lesz-e? Az eredetiség és egyediség jelentése nem pontosan ugyanaz, de van köztük rokonság. Eredetit kitalálni ma nehezebb, mint pusztán egyedit, mert az egyedi lehet már meglévő megoldások kombinációja is, míg az eredeti pont azért eredeti, mert első valamiben, korábban nem volt elődje. De azt gondolom, minél egyedibb lesz ez a film, annál eredetibbé is válik majd. Hogy miről szólna? Milyen műfaja lenne? Ezek mind elhanyagolható tényezők. Csak egy cél vezérel. Hogy a néző olyan érzelmi dózist kapjon és olyan vizuális élményben részesüljön, ami számára a “film” fogalmát új síkra helyezi. Tudom, furcsa cél. De mint sokan mások előttem, akik egyedit akartak létrehozni, én is azt gondolom, hogy mindenből ki lehet többet hozni. Akár filmszalagra, akár egy darab papírra akar varázsolni valamit az ember. Ez a szokásosnál sokkal több időt, pénzt és energiát igényel, de ezek a dolgok maradnak fenn napjaink örvénylő cyber-toalettjének peremén, és kerülnek megmentésre az utókornak.
Menekülés a Megyéből
Sokan mondják, hogy a jó ötletek spontán jönnek. Nos nem tudom, hogy ez mennyire volt jó ötlet, de az biztos, hogy sokak arcára mosolyt csaltunk vele 🙂 Nyugalom, a Nazgulnak nem esett bántódása.
Milyen film a Liza, a rókatündér?
Kritikának nem nevezhetem, amit írni szeretnék róla, eleve valahogy abszurd érzés lesz úrrá rajtam amikor magyar filmekről kell véleményt alkotnom, két okból is. Egyrészt nagyon kevés itthon készült produkcióról gondolom, hogy megüti a “jó film” mércét. Ez persze mint annyi más művészeti/ipari ág, ízlés szerint változó. Van akinek bejön egy Koltai vagy Tarr, van, aki rosszul lesz tőle. Épp olyan megosztónak látom a saját gyümölcsünket filmes téren, mint amilyennek magát a nemzetet is, vannak nagyon szimpatikus és unszimpatikus adottságok, jellegzetességek a magyar kultúrában illetve az egész nemzet mentalitásában. Azért is írok furcsa érzéssel az itthoni filmekről, mert némelyik még a film nézés tevékenységétől is képes volt pár napra vagy hétre teljesen eltántorítani, ugyanakkor én, aki része vagyok ennek a társadalomnak és gépezetnek, szintén arról álmodozom, hogy filmezhessek, akár magyar nyelven. Viszont olvastam erről a Lizáról. Láttam róla kritikát YouTube-on is, ami az én gondolataimat is össze tudta róla foglalni egész ügyesen, kiegészítve még pontosabb meglátásokkal és egyes részletek kiemelésével. Akkor hát minek írjak róla egy 139. véleménykifejtést? Nos, egyrészt mert megérdemli, másrészt pedig ha már egyesek veszik a fáradtságot, hogy filmet forgassanak, akkor én is leütöm a billentyűket, hogy visszajelezzek a munkájukra. Ugyanis a fejlődés egyik elsődleges eszköze a visszajelzés.
Nem mintha azt gondolnám, hogy a magyar filmnek fejlődnie kellene jobban annál, ahogy most halad előre. Megy a maga útján, igaz, kis elmaradottsággal az északabbra vagy nyugatabbra fekvő nemzetek, vagy éppen japán (ha már a Liza a rókatündérben is olyan hangsúlyos japán) területén. Vannak klasszikus betegségei, “bénasága” és erőltetettsége a Magyar Filmnek, amiket egyszerűen el kell felejteni, de nem felejtünk könnyen, mi magyarok, szeretünk sokat rágódni sokáig olyasféle dolgokon, amiknek már rég nincsen jelentősége, vagy ami sosem volt igazán fontos. Lehet hogy az utóbbi mondat önmagában nem igaz, de az általam eddig megnézett filmekkel az volt a bajom, hogy ezt a feltételezést akarták velem elhitetni.
Most viszont térjünk rá Lizára. Balsai Móni jó választás volt, igaz, az elején még meg kellett szoknom hogy ez egy mese, és infantilis reakciói, Gollam-ra hasonlító üveges nézése illetve ahogy a karakterek is mondják, “ufós” karaktere része a műsornak. Ezt a film feléig sikerült elfogadnom, onnantól kezdve még kicsit bele is tudtam élni magam a szituációba, elfogadva a groteszk vagy hogy is mondjam, különc mellékjelenségeket. A magyar különcség, a tarkaságra és másságra való tehetség szintézise minden perc, amit leforgattak ebből a filmből, eltekintve néhány apró szőrszáltól, amik csiklandóssá, illetve illúziótörővé tették a vele folytatott mentális kapcsolatomat. A végére nem akartam kikapcsolni, érdekelt, hogy mi lesz, kíváncsi voltam a karakterek soron következő mondataira, és elfogadtam a mesebeli atmoszférát is, eltekintve az erőltetett sztereotipikus vagy éppen egyértelműen utalásos “másolat” helyszínektől, nevektől illetve létesítményektől stb. Ha már szóba került a másolás, meg kell említenem egyes motívumok kísérteties hasonlóságát olyanokra, amiket korábban néhány rendező (gondolok itt olyan nevekre mint Tarantino, Wes Anderson, Tim Burton vagy éppen Myazaki) alkalmazott és stílusjegyként dobálta a saját szalagjára. Most jöttem csak rá, hogy egyes rendezők jól ismert trükkjei, módszerei mennyire beleintegrálódtak a filmszakmába.
Ujj Mészáros Károly nem egy filmes iskolából frissen kitáncolt lelkes ifjonc, hanem rutinos szakmabeli, aki életkorának egyenlítőjén beérett eszközöket talált magának, amikről úgy gondolja hogy működnek és megéri bevetni őket. Nekem ez jött le a Liza képkockáiból, nyilván nem egy ember fog sikert illetve ízt generálni egy komplett mozinak, de hogy a rendezés életbevágóan fontos volt ezúttal, afelől semmi kétségem. A magyarosan ügyetlen, néha elszórt poénokat kellően halkan vagy röviden zavarták le ahhoz, hogy az erőltetettség jeleit még ne érezzem kiömleni a képernyőből. És ez nekem már olyan dolog, amit magyar filmben a javulás, továbblépés és frissesség jelzők valamelyikével látnék el. A képi világot mindenki dicsérte, így azt most nem részletezem, csak annyit teszek hozzá, hogy igen, jól csináltak mindent.
Volt értelme megnézni a Liza a rókatündért? Igen. Ajánlom megtekintését azoknak, akik nem látták és amúgy nem kedvelik a tipikus magyar filmeket? Igen. Mert ez nem tipikus. Nem lövök le poént, ha hozzáteszem, hogy ez egy mese, tessék akként kezelni. De nem gyerek mese, felnőttek fogják érteni, és felnőttek tudják majd “odaképzelni” a főszereplő és az “áldozatok” körüli, meg nem fogalmazott, de ráhúzható sztereotípiákat. Megnézném újra? Nem. De a végén jó érzésem volt, és amiatt tényleg hasznosnak éreztem a vele való foglalkozást.
Ha értékelném – 7/10 – Köszönöm azoknak, akik hozzájárultak, hogy valami kis plusz legyen benne/belőle.