Vajon változtatnunk kellene-e magunkon ahhoz, hogy mások jobban elfogadjanak? Miért nem vagyunk hajlandóan engedni bizonyos elvekből, miért ragaszkodunk hozzájuk olyan sziklaszilárdan? Miért nem tudunk idomulni a másikhoz, miért érnek egyre hamarabb véget a párkapcsolatok, miközben egyre többen hisznek az önállóságban, a teljes függetlenségben? Kettős paradoxon a kérdések válasza. Hiszen mindannyian egy partnerre vágyunk. Van egy világjáró művészlélek ismerősöm, lány az illető, kóstolgatja a férfiakat és nem veti meg az egyéjszakás kalandokat sem. Úgy érzi, senki sem való mellé, jobban mondva senki sem tudná elfogadni az ő életvitelét. És utóbbi miatt úgy érzi, hogy az ő álmai partnere csak egy illúzió, valójában csak követni kell a saját útját és céljait. Aztán majd csak lesz valahogy. Az illető függetlensége több szálú, többek közt azért is, mert jelenleg külföldön él, a szülei sem táplálnak különösebb lelki támogatást felé, egyszerűen csak hagyják, hogy a lányuk feltalálja magát, a semmi közepén. Elengedjük egymást, közben titokban mégis kapálózunk a másik után. Hol van ebben a logika? A probléma az, hogy sokan azt hisszük – félig jogosan – a rosszul sikerült kapcsolatokra alapozva, hogy csak akkor működhet egy partner-projekt, ha alkalmazkodunk a másikhoz, és az ő igényei szerint szabjuk át az életünket. Mondhatnám, hogy ezzel nem értek egyet. Közben rájövök, hogy jé, én is szingli vagyok, és magamban blogolok az este kellős közepén a garzonomon ülve. Viszont ahogy telnek a napok, ráébredek, hogy nem változni, hanem kibontakozni kell egy kapcsolatban, legalábbis elvileg arról kéne, hogy szóljon egy két fél közt kialakuló kontaktus. Nem azt kell elérni, hogy egymás szemében a megálmodott sémába illeszkedjünk. Azt lenne talán célszerű megvalósítani, hogy kifejlődjön az, ami eleve megvan mindkettő félben. Nem tudom, hogy követhető e, amire gondolok. Mint egy fenyőmag. Ha ránézel, csak egy darab, kavics méretű jelentéktelen tárgy. Ha viszont elülteted, kinő belőle egy erdő. Nem azt vártad el a magtól, hogy sziklává változzon. Csak hagytad őt “érvényesülni” és termékeny következménye lett mindennek. Annyira gyors, gazdag és interakciókkal teli lett a világ, hogy nehezebben engedünk be másokat személyes “fenyő ligetünk” kerítésein belülre. Pedig azt tapasztalom, hogy a barátok csak előrébb segítenek. Akkor viszont egy barátnő is pozitív irányba kéne, hogy terelje az életemet, és én is az övét. Viszont közben válogatós vagyok. Ugyanaz a paradoxon ural engem, mint bárki mást a velem hasonló korúak táborában. Talán E. cimborámnak van igaza, hagyni kell a dolgokat, átélni őket és ösztönösen cselekedni, ha valami klappol. De semmiképp sem erőlködni, formálni. Elhatároztam, hogy a nyár minden napját így élem meg idén, teljesen és aktívan. Meglátjuk, mit gondolok majd, mire Szeptember lesz.
